::: Párosesszé Csontváry monumentális Tátra-festményéről II.
Csontváry már kisszebeni piarista gimnáziumba járó diákként a természet nagy kedvelője, aki igazgatójával együtt a természetrajzi gyűjtemény létrehozására növényeket és kőzeteket keresgél a Tátrában. 1874-től Budapesten gyógyszerésznek készül, ahol földtant, ásványtant, kristálytant is tanul természettudományi érdeklődésének megfelelően. Az egyetemistaként szerzett betegségét a Tátrában gyógyíttatta. Régóta ismerte, kedvelte a Kárpátok legmagasabb hegyvonulatát, ismerte annak 2,5 ezer méter feletti csúcsait, a lezúduló patakokat, domborzati formáit, a kis hegyi tavakat.
Ifjúkorától nagy élmény volt számára a Tátra. Naplójában írja: „A nyarat a Magas Tátrában töltöttem (…) Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét.” Csendet, magányt kedvelő ember volt, visszahúzódó, mértéktartó. 1875 után felvidéki kisvárosokban dolgozott patikusként (Léva, Eperjes, Kis-Szeben, Igló, Gács – az itteni gyógyszertár csaknem élete végéig megmaradt legfőbb jövedelmi forrásának). Ezek a városok, környékük – a hegyek – és gyerekkorának színhelyei visszatérő szereplői írásainak és festményeinek is. „Szabad időmet a Kárpátok alján tölthettem, fenyvesillat, szamóca, málna, áfonya körében. (…) fent a magasban a sasokat fütyülve vonulni láttam.”
Többször voltam Ótátrafüreden, ahol a parkolóból lehetett gyalog vagy siklón megközelíteni a Tarajkát, amelyről Csontváry így ír önéletrajzában: „…a Tarajkán a Szilágyi Dezső emlékénél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében; a középormon levő eleven sziklák világítása és a mélységnek kifejezhetetlen távlata hatott rám.” Ugyanonnan nézhettem a festményen megörökített tátrai csúcsokat – Lomnici, Nagyszalóki – és a kékesfehéren áttörő patak útját lefelé és a hallgattam a vízesések hangját, mint 100–110 évvel előbb a festő.
Belülről izzó színek
41 éves volt, amikor egy sugallat – egy hang – következtében eldöntötte: eljött az ideje annak, hogy megvalósítsa azt, amit ifjúkora óta tudott: festőnek született. Az 1880-as években már járt Itáliában és Párizsban, de nem bűvölték el Raffaello képei sem, és nem kereste fel Munkácsyt sem.
Küldetéstudata és látomásai késztették különleges, egyéni, egyedi művei megalkotására. A hang, amit hallott – 1880. október 13-án – a napút festőjének nevezte őt. Ez a különleges megjelölés tartalmazza természethez kötődését, színhasználatának egyedülálló nem-mindennapiságát, a napszakok ábrázolásának rá jellemző sajátosságait. Eredeti színvilága annak is következménye, hogy nem hagyományos olajfestéket használt, hanem egy anilinalapút, melyet ő maga kevert ki. 1881. elején megpróbálta lerajzolni a Tátrát. Az év februárjában írta Keleti Gusztávnak, a nagy tekintélyű műkritikusnak, rektornak, festőnek: „a legközelebb szeretném a Kárpátok hosszú láncát papírra tenni, de úgy, hogy ragyogjon a hó, minden sziklafolt határozott kifejezéssel bírjon, mint ez a reggeli órákban a nagysugarak általi megvilágításnál látható.” Az öt levélre, amelyben a különcnek tartott felvidéki patikus tanácsot kért, negatív választ kapott, ez azonban növelte eltökéltségét a festészet iránt.
A „napút” megnevezésnek is számos értelmezése van a szakirodalomban, mint Csontváryval kapcsolatban szinte minden hozzá kötődő jelenségnek. Pilinszkyt idézem: „Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.” Pilinszky szerint „sajátos panteizmusa bűvöletében élt”.
Elsajátította mindazt, amit megtanulni lehetett szakmájában. 1894-ben Münchenben tanult Hollósy Simon növendékeként, majd Karlsruhéban, Düsseldorfban, végül Párizsban képezte magát. Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olaszországban és Németországban járt. Utazásai során a múzeumokban elsajátítja azt a különleges anyaghasználatot, ami hozzájárult teremtményei egyediségéhez, színei időállóságához, a makro- és mikrovilág összekapcsolásához. Írásai is tanúskodnak arról, hogy foglalkoztatták a festéstechnikai kérdések, sokféle festésmóddal kísérletezett. 1902-ben festette meg a Selmecbánya látképe című képét (mely két évvel előzi meg A Nagy Tarpatak a Tátrában című művét). Annak idején én is megkerestem azt a helyet, ahonnan Csontváry megfesthette a látképet, vagy legalábbis, ahonnan rögzítette a látványt. Az ő korában még lényegesen több bányató volt, mint ma. Állítólag az Ottergrund nevű mesterséges víztározó mellett állva ugyanaz a látvány tárul elénk, mint Csontvárynak. Ez 801 méter magasban van, megragadó a panoráma.
A Selmecbánya látképe viszonylag nagy méretű festmény (90 × 152 cm), de meg sem közelíti a monumentális nagy Tátra-kép méreteit (mindkettő a pécsi Csontváry Múzeumban tekinthető meg). A kép harmonikus, posztimpresszionista módon derűs, nincs telítve azokkal a belső feszültségekkel, mint Csontváry akkortájt készülő nagy méretű művei (Öreg halász, 1902; Jajcei vízesés, 1903; A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, 1904; Az Olajfák hegye Jeruzsálemben, 1905). Figyelemre méltó a síkok nagyvonalú kezelése és az aprólékos vonalkázás, amelyekkel érzékelteti a természeti jelenségek dinamikáját, dinamikusságát. Az eredeti természeti táj és az épített környezet összefüggéseit keresi, mint majd a Tátra-képen is (más-más léptékekben).
Már 1881-ben, több mint két évtizeddel a Magas-Tátra megfestése előtt azt írta Keleti Gusztávnak: „tán első teendőmnek ismerném a magas Tátrát virradatkor – amikor is néha-néha gyönyörű rózsaszínben tűnnek fel, s ilyenkor a sziklacsoport valóban dísze hazánknak – lefesteni.”
Vonzódás a hegyláncokhoz
Festményeiből és írásaiból is kiderül, hogy erőteljesen vonzódott a masszív, hatalmas hegyláncokhoz (Kárpátok, Tátra), különlegesen a vulkánokhoz (Vezúv, Etna), a látványos, végtelembe nyúló, grandiózus panorámákhoz. Lenyűgözte a természet ereje, a változatos formák és színek, képes volt a levegőtávlat érzékeltetésére. Számára a hegyek az életerő szimbólumai, mint az archaikus kultúrákban. A stabilitás, az örökkévalóság, a kapocs a föld és az ég között. Számára a hegyek sokkal többek, mint földrajzi alakzatok, a világ tengelyét (axis mundi) képezik. A Nagy Tarpatak a Tátrában című képpel szinte egyidőben festette A taorminai görög színház romjait (1904–1905), amelyen a háttérben magasodó, csúcsosodó hegy akár az istenek lakhelye is lehetne. Akárcsak az Olümposz, a görög Pantheon vagy a védikus hagyomány szerint a Meru hegy, mely a buddhistáknak is a kozmikus központ (számos példával folytathatnám, melyek a határt jelölik az emberi és isteni világ között).
A jeruzsálemi Panaszfal megfestése után kezdett a Nagy Tarpataki vízesés megfestéséhez, egy szokatlanul nagy méretű (230 × 520 cm) vászon felületén. Mágikus realista mű, szuverén, monumentális, mint maga a természet, mint maga a táj, amit évtizedekig figyelt, csodált, amelyet rendszeresen bejárt a felvidéki kisvárosokból, amelyekben élt, gyógyszerészként dolgozott és racionálisan készült a nagy hivatásra. Élettörténetéből is következik, hogy a közvetlen környezetéhez tartozó élő természet, a Magas-Tátra a nagy motívumok közé kerül, a taorminai görög színház, a Baalbek, a jeruzsálemi Panaszfal mellé. Évtizedekig „csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes mély ütemét” (Önéletrajz). Németh Lajos monográfiájában (1964) mágikus, animisztikus, panteisztikus világképet tulajdonít Csontvárynak, akárcsak Pertorini Rezső, lélektani elemzésében (1966). „Ezért élhette át ő is természetet élő organizmusként, belső rendező elv építette totalitásként” (Németh Lajos).
Láttató erő
Aki jól ismeri a Magas-Tátra turisztikai látványosságait, nemzeti parkjait, védett területeit, hegyes hófödte csúcsait, páratlan szépségű völgyeit, a földtörténeti jégkorszakban kialakult más arculatát, annak a számára különösen meggyőző a Csontváry festményen látható alpesi táj, a sziklák, az éles gerincek, a teknővölgyek, zuhatagok valóságossága, a szaggatott sziklaszirtek, az egykori gleccsercsuszamlások realitása. Panteista kép abban az értelemben is, hogy a természet (a világegyetem) és isten (az isteni) teljességgel egybe van olvadva, azaz isten azonos a természettel. (A monista gondolkodású Spinoza, az ifjú Goethe és a romantikusok világértelmezését is megidézi a földrajzilag, materiálisan is pontos festmény.) A mű – Csontváry láttató képessége, teremtő ereje – érzékeltetni képes a Magas-Tátra földtani szerkezetének és domborzati formáinak, a gránit- és mészkőszakaszoknak páratlanságát, páratlan szépségét. A monumentális méretű vásznon a festő láttatni képes a hegység tömegét, magasságát, kiterjedését. Átélhetővé teszi, hogy a hegy az emberiség archaikus kultúráitól máig, a korai világvallásoktól, a Mahábháratától a zsidó-keresztény Bibliáig a stabilitás, az állandóság, az erő, a kitartás, a bölcsesség szimbóluma. Távol-keleti országokban (Kína, Korea, Japán) ma is sokan hiszik, hogy a hegyeknek lelkük van. Gyanítható, hogy a különc, saját útját járó, öntörvényű felvidéki festő is ezt hitette.
A fények, a megvilágítás, a bal sarokban virító növények, a jobb oldalon fent a tagolt sziklák világosabb színei, az előtérben kékesfehéren lefelé csorgó víz élővé teszi a hegyvonulatot. A minden irányban nyitott kompozíció tele van belső mozgásokkal. A mozdulatlan, égbe törő, sötét hegyóriásokon fények, vizek, szikladarabok, utak mozdulnak. A látvány meghatározó eleme a háttér csúcsos masszív hegyét és a jobb oldalon húzódó távoli hegyoldalt összekötő hosszú ív (ami engem tengerhullámra – a Magas-Tátra százmillió éve a tengerből nőtt ki – és a japán Hokusai tengeri hullámokkal körülvett Fuji hegy festményeire emlékeztet).
A hagyományos tájképi tagolásnak fontos szerepe van. Az előtérben a lefelé tartó víz, mellette föld, törmelékes talaj, zöldek, barnák. A bal oldalon a távoli hegyektől színben, vegetációban élesen különböző rész: mondhatni, hogy kép a képben. A Magas-Tátrában a mészkőalapon lúgos talajban rendkívül szép magashegyi, mészkedvelő virágok tenyésznek, amint az itt is azonosítható. Havasi növényekben gazdag (havasi gyopár, turbolya, kárpáti harangvirág, sárga kövirózsa stb.). A képen ragyognak a fehér és kék virágok, kicsinységük és törékenységük ellenére hangsúlyosak, élnek, és az életet nem tudják elnyomni a súlyos, sötét, élettelen anyagból álló, tömör hegyóriások sem.
Kiviláglik a képből az előteret a középtérrel összekötő emeletes épület, az egyetlen objektum, mely az ember jelenlétét jelzi. A tipikus tátrai szerkezetű épület ma már nincs ott, ahol a Csontváry-képen. Eredetileg ez egy fürdő volt (Wildbad Kohlbach, Tarpatakfüred). Az épület fénylik a sötét fenyőkkel teli környezetben. Innen a tekintetet magához vonzza a patakvölgy a jobb oldalon, mely ragyog a fényben, és a felette magasodó hegyvonulat is színes, fénnyel telített gigantikus képződmény. A többféle formájú hegyet formáló erőket a megvilágítások fényereje még inkább fokozza.
A völgyek fölött magasodó hegytömbökről sok korabeli fekete-fehér fotó őrzi a látványt, az atmoszférát, és nagyon is hasonló a festményen látható kőzetrétegek, lemezek alakja az azokon rögzítettekkel. A háttérben az égig (szinte a keretig) nyúló csúcsos hegy melletti sziklák tetején kinyúló formák mintha élőlények volnának, megkövesedtek, vagy csak megdermedtek. (A Magas-Tátrának nemcsak a növényvilága, hanem az állatvilága is gazdag, még ma is: zerge, mormota, előfordul medve, hiúz, róka és sokféle szárnyas, szirti sas, fajd, szalonka stb.) Az erdő felső határa 1500 méter körül van, kizárólag tűlevelűek, e fölött kopár csúcsok (mint a festményen is). De az is lehet, hogy a hegy szellemei vagy sárkányok, mint Kínában, vagy boszorkányok, mint az Alpokban. Szinte ijesztőek az amúgy békés tájban. A festmény lényegéhez tartozik az élettelen és az élő közötti feszültség, az egymásba alakulás lehetősége, a határátlépések.
Felül hátul az ég pasztelles fehéres kékje, alul az előtérben a földes árnyalatok. A fent és a lent között is ellentétek feszülnek, akárcsak a közel és a távol között. „Ez a világ energia és művészettel párosult bölcselettel van szerkesztve, se egy szellemi erő által életre keltve” – írta Csontváry „napút” (azaz nap-út) festő, a fény festője (lásd a fénnyel teli tágas sziklavölgyet a jobb felső részben és a fénylő színes kis virágokat, kék harangvirágot, fehér gyöngyvirágot a kép bal alsó sarkában – „Él a fény. Él a szín, a levegő létezik” – írja és festi, aki a természeti látványok bonyolultságát, szerkezetét megtartva egy új, monumentális felületen teremti újra a lényeget: egy új világot a valóságos természettel összefonódva. És ugyanazt kutatja, elemzi, amit a műteremtő emberek a kezdetektől fogva: az univerzum mibenlétét, eredetét, végtelenségét, természet-isten-ember kapcsolatát. Az említett kategóriák, megközelítések az ősi filozófiáktól, vallásoktól kezdve fontos jelzései az ember és a világ viszonyának, így a világértelmező műalkotásoknak is.
Egy ekkora méretű (csaknem 12 négyzetméteres) kép megfestése nagy fizikai és szellemi energiákat mozgósító intenzív munka, állóképességet, erőnlétet, fegyelmet és figyelmet igényel. Azokkal a műelemzőkkel értek egyet (kevesen vannak), akik szerint felesleges misztifikálni, mitizálni az életművet (a többség ezt teszi). Fogékony volt a természetre és az archaikus szimbólumokra, filozófiai elméletekre, a racionalizmusra és irracionalizmusra egyaránt, elképesztő munkabírással, szakmája iránti elkötelezettséggel és elhivatottsággal.
A hegy festői
A 19. század végére a Magas-Tátra (földrajzilag az Osztrák-Magyar Monarchia felvidéki részén) nemzeti jelkép. A tájképfestők már a 19. század elején felfedezték. Egy dán festő, Johan Jacob Stunder 1797-ben elsőként készített látképet a Tarpatak völgyéről. Néhányan a hegy festői közül: Forberger Vilmos, Tibélyi Károly, Szentiványi Titusz, Molnár József. Ők kétségtelenül hozzájárultak a Tátra népszerűsítéséhez, felfedezéséhez, ám meg sem közelítik kivitelezésben, művészi minőségben, összetettségében Csontváry Kosztka Tivadar „expresszív, energiáktól feszülő” (több szerző által használt jelzők) nagy méretű teremtményét. Mednyánszky László számos rajzán, festményén örökítette meg Ótátrafüredet, Tátra-Lomnicot és többször is a Magas-Tátrát. „Érzékeny művészkeze a bálványozott hegységet tiszta festői jelenséggé, fényszínekből alakult tüneménnyé avatja” – írja Kállai Ernő, Mednyánszky monográfusa. A 20. század elejétől felsorolhatatlanul sok ismert és nem ismert magyar, szlovák, lengyel és osztrák festő választotta motívumként a Tátrát. Közülük kiemelkedik Katona Nándor Magas Tátra című műve. Napjainkban is szebbnél szebb képek készülnek a turisztikai látványosságokról, ezek kellemes lakásdíszítők. 1905 körül jöttek divatba a képeslapok, majd a litográfiák.
A természet zenéje
A különböző szerzők Csontváry grandiózus festményeinek – Baalbek, A taorminai görög színház romjai és A Nagy Tarpatak a Tátrában – láttán, a képeken lévő tektonikus felületek, gyűrött sziklák és a fények-sötétségek ellentéte kapcsán a természet zenéjére hivatkoznak, a zene és a csend jelenlétére, akusztikus élményekre. A tátrai kép szokatlanul nagy méretű felületén a csupasz kősziklák és a zöld virágmező, az égbe nyúló csúcsok és a meleget árasztó épület, a nagyarányú távlatok és a közel aprólékossága megfoghatatlan zeneiséget sugallnak. A kompozíció nemcsak a természet és az emberi lét, a racionális és spirituális, mitikus szemlélet ellentmondásaival van tele, hanem zeneiséggel, hangokkal és hallgatással is. Az óriáskompozíciók térszervezése nagy ívű zeneműveket is idéz.
Csontváry nemcsak a látvány és a látomás festője. A Levante című, róla készült kisfilm (2023-as audiovizuális adaptáció) nyolc zenemű kíséretében mutatja be alkotásait (2023 őszétől egy évig megtekinthető, meghallgatható a Magyar Zene Házában). Nézve a vetített különleges festményeket és hallgatva a felcsendülő, a teret betöltő zenét, közelebb kerülünk az alkotóhoz, aki a túlvilágról azt vallotta: „Ismerem az utat, amerre mennem kell. Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell, semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk s kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk.”
S. Nagy Katalin
Válogatás a szakirodalomból
- Csontváry Kosztka Tivadar: Önéletrajz. Magvető, 1982.
- Csorba László: A természetet vizsgáló Csontváry. Kaleidoscope, 2023/26.
- Mezei Ottó (szerk.): Csontváry dokumentumok. Új Művészet, 1995.
- Németh Lajos: Csontváry. Corvina, 1994.
- Szabó Júlia: A mitikus és a történeti táj. Balassi, 2008.
- Timár Árpád: Csontváry. Corvina, 2023.
- Végvári Zsófia: Az én Csontvárym. 2024.