::: Farkas Zsófia üvegszobor-kiállításáról
Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg – épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
(Weöres Sándor)
Kamarakiállítás, posztamensen álló nyolc, cím nélküli, 2022–24-ben született mű. A nyolcas szám misztikája, hogy fektetve a végtelenre utal, a határtalanra. Kerek, ovális, égbe nyúló, geometrikus alapformák, villák, tömbök és hasábok láthatók. Bennük tagadhatatlan filozofikus szemléletet testesül meg: az igazság az, ami feltárja azt, ami van.
A szemlélődők magas fokú technikai tudással létrehozott mikrokozmoszokra tekinthetnek, a szem nem kifelé, nem a természetre tekint, hanem befelé. Mindez az anyagi világtól a lelki világ felé történő fordulásként is értelmezhető. A szemlélődő reakciója, hogy hátralép, kivonul a tárgy mezejéből, hogy személytelen módon, az érzékszervek által nem torzítottan szemlélje az alkotást. „Üres tükör legyél, ha nézni kell” (Szabó T. Anna: Szél, lomb, eső).
Belelátunk az anyagba. Az alkotás hol áttetsző, hol matt elemekből megformált, a formaismétlések szépségelemek. A tengelyes, sőt centrális szimmetriák az általános szerkesztési, formálási elven alapulnak, a rend belső és külső látványán, az alakiság emberi vonatkozásán, mint a nyugalom, a rendíthetetlenség, a méltóság kifejeződésén. Farkas Zsófi kerül mindenféle feleslegeset, alig díszít, a formakülönbségek változatosak.
A hal, mindkét végén nyitott szájjal. Harap. Fogó is lehet. Harapófogóban az üresség, a hiány. Szálka nélkül. És az iker motívum, se eleje, se vége. Holtpont, minden kezdetek kezdete és vége. Lapos föld, mint egy mozdulatlan óceán. Eldobhatjuk, akár egy diszkoszt? Filozófiákat látunk? „Powys a filozófiákra azt mondja, hogy végeredményben színes üvegek: Hegel sárga, Platón kék, Nietzsche skarlát. A költészetekben is van valamilyen szín, amelyik csaknem minden szót megfest.” (Hamvas Béla: Művészeti írások I-II.)
Farkas Zsófia nem zárja le a formát, nyitva hagyja. Ez a lezáratlanság olyan, mint a nyelvöltés. Van benne valami irónia, meglepetés. Zörej a mindenségben. Nem hiány, csak egy jel és jelenség, a törvény szövedéke mindig felfeslik valahol. Az össze nem illés, az eltérés attitűdjét és szabadságát testesíti meg az alkotó.
A világ üvegbe zárva. Hol áttetsző, hol átláthatatlan. A lila űrhajó, mint egy UFO, de lehet kitárt kar is, vagy néma száj. Valahol Hemingway halászára gondolunk, de nem az örökös harcra, hanem az emberben rejtőző erőre és akaratra. A forma stabil, de mégis légies. Ez a fogó nem fog semmit. Elengedi, nem száll a szemre lila köd. Talán ez a szerencse. Nincs veszteség, csak diadal, a létezés öröme.
A magány világát is látjuk. A magárahagyottságot. A rendíthetetlen ólomkatonát. A katonának csak fél lába volt, ám bátorságban nem maradt el senki mögött. A rések, hiányok a bátorság jelei, nemcsak azé, hanem az életé is. Látjuk a spiccen hagyást, és eszünkbe jut a balerina mozdulata.
Töredék, mintha falból dőlt volna ki. Nem kérdőjel, inkább egy szimbolikus E betű. Rajta a világ szeme, emlék a múltból, emlék a fájdalomról, a szív ritmuszavaráról. Két fél, elválasztva egymástól, középen a kerek üresség. Az arány egyharmad és kétharmad. Aranymetszés. Az összetartozás szimbóluma, egyben az elkülönülésé, a kiegészítésé is. A rés, a vágat alul van. A teljesség és a hiány kapcsolata. Erodálódnak, mint a sziklák, kövek, kavicsok. A rés, mint zárvány, általa a megbillent egyensúly pillanatát látjuk.
Kék sisak, halfej. A halál pillanata. Némaság. Tátog, dadog a lét. Végsőkig stilizált emberi alakok. Se fej, se kéz, se láb, se arc. Ölelés van. Szövetség. A lét szimmetrikus geometriája és a lét dialógusa.
Játékban a fény. Hol elnyelődik, hol visszaverődik. Az organikus forma, a szín harmóniája fényre lobbantja a belső világot. Az emberit. A természet csöndjét. Néma kiáltással. Az üvegszobrokat látva tanuljuk a nyelvet, a nyelv előtti világot, amikor a mozdulat, a taglejtés, egy-egy arcrándulás, mosoly jelezte, mit érzünk, és mit nem lehet elmondani. A látott alkotásokban az örök egy szólal meg, az egység, a világegész, és a kikezdhetetlenségük.
„Tenyeremre tettem a lelkem: / Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!” – írta száz éve József Attila. A két metaforikus verssor parafrázisaként mondhatjuk: Farkas Zsófia posztamensre tette a lelkét, a százlátó üvegszobrokat.
Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos