::: Köböl Vera Nézőpont című fotókiállítása elé
Az egyik barátom – nevezzük K.-nak, annál inkább is, mert K-val kezdődik a neve – történetesen éppen 1944-ben született, történetesen éppen Budapesten, történetesen éppen a Kertész utcába, történetesen éppen a gettó egyik utolsónak, vagy más szempontból akár elsőnek is nevezhető házába, azaz éppen megszűnő úgynevezett polgári körülmények közé, szalonjuk tehát kiválóan alkalmasnak találtatott rá, hogy a megszállók ebédlőjeként szolgáljon, melynek következtében K.-ék háztartása egy 36 személyes étkészlettel is gyarapodott.
Decens, finom darabok voltak ezek a porcelánok, hófehérek, elegánsan dísztelenek, csak a peremükön végigfutó kék csík ékesítette a tányérokat, és tulajdonképpen az edények aljának közepét jelölő, visszafogott ornamens, a körülbelül egy négyzetcentiméteres horogkereszt tette őket igazán emlékezetessé.
A barátom, K. elbeszélése szerint egy alkalommal, amikor a nyilas házparancsnok – szokásához híven rajtaütésszerűen – villámlátogatást tett a jobb napokat látott lakásban, édesanyja éppen az ő, K. táplálásával volt elfoglalva. A házparancsnok, nevezzük Bundásnak, annál inkább is, mert nem emlékszem a nevére, civilben tréfás ember volt, és szolgálatban is megőrzött valamennyit a mulattatás olthatatlan vágyából, ezért rájuk fogta az addig csak oldalát verdeső géppisztolyt.
– Tudja, K.-né – jegyezte meg évődve –, én most agyon is lőhetném magukat. – Ugyan, Bundás testvér, hát sokkal jobb ember maga annál – válaszolta angyali mosollyal K. édesanyja, aki előző életének egy rövid szakaszában táncosnő is volt Sanghajban, tehát viszonylag járatos az univerzum dolgaiban. A házparancsnokot elsőre meglepte az információ, majd némi habozás után, ám önnön jóságától kétségtelenül megittasulva, életben hagyta őket, viszonozta K. édesanyjának madonnai mosolyát, és bokros teendői után nézett.
Amikor az étkészlet eredeti tulajdonosai, talán a tervezettnél valamivel gyorsabban, dicstelen távozásra kényszerültek, érthető okokból megfeledkeztek a porcelánokról. K. elbeszélése szerint édesanyja élt a kínálkozó történelmi lehetőséggel, és a következő években minden nagyobb ünnepen ezzel az étkészlettel terített, hogy a túlélők derűjével emlékeztesse családját, és akkor már minket, e történet felidézőit is, a szerencse forgandóságára és a gonosz mulandóságára.
Hogy mulandó-e a gonosz, és ha igen, a mulandóságban vajon vele tart-e a jó is, vagy sem, olyan kérdés, amelynek megválaszolásával a bölcsesség kedvelői évezredek óta hiába próbálkoznak.
Bizonyos körökben, és csak remélhetem, ez nem ilyen, nyilván botrányt okoznék azzal a kijelentéssel, mely szerint a Soá metafizikai kitüntetése, azaz történelmen kívüli eseményként való beállítása azzal a legkevésbé sem elhanyagolható veszéllyel jár, hogy egyszeriségének állításával egyúttal a megismételhetetlenségének illúzióját is tápláljuk, nem vesszük tudomásul, hogy bármikor újra megtörténhet, mi több, tágabb értelemben mindig meg is történik, és csak ennyiben igaz rá, hogy nincs kitéve az éppen zajló történeti időnek. Másképpen fogalmazva: Káin minden pillanatban megöli Ábelt, immár tökéletesen személytelen okokból, a származása, a hite vagy a nemzetisége miatt.
A szabadulásra való emlékezés elégtelen enélkül a keserű felismerés nélkül.
Köböl Vera Tölgyesi Katalin által kiválasztott képeit az anyag szenvedéstörténeteként és a túlélés örömének dokumentumaiként is szemlélhetjük. A fotográfiák artefaktumként állítják elénk a valóság esendő felületeit, a pusztulásra ítélt matéria emlékét marasztalják. A hibátlan kompozíció kétdimenziós, grafikus struktúrát ad a kimetszett térdarabnak, és így, a keretezéssel elválasztva képet attól, ami már nem-kép, vetít formát a parttalan káoszba. A kép árnyék és fény efemer, mulandó viszonyát menti át az örökkévalóságba.
Könnyű ezen konvenciók mentén felruházni az itt szemlélhető szekvenciát a kiállítás alkalmához illő jelentéssel, és a képeket egyfelől a veszteség fájdalmának, másfelől a túlélés örömének emblémáiként értelmezni. Magam alkatilag inkább a jelentéskioltásra, mint a jelentéstulajdonításra vagyok hajlamos, ezért azt gondolom, a dolog bonyolultabb és egyszerűbb – einfach kompliziert!, ahogy a költő mondja –, aki fényképez, ez esetben Köböl Vera, minden esetleges fenntartása, tehát a gonosz mulandóságába vetett hitet kikezdő kételye ellenére, valamiképpen már magával a fényképezéssel mint tettel igent mond a világra, a jelentés csak a hab a tortán, konkrétan a képekre vetített utólagos értelmezés habja.
It’s good to see you all, mondja Keith Richards a színpadra lépve, Scorsese híres koncertfilmjében, majd egy felejthetetlen röhögés után hozzáteszi: It’s good to see anybody!.
E kijelentés szellemében, bármit is mondott e tárgyban Adorno, nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy Auschwitz után tulajdonképpen minden élet győzelemnek, a túlélés diadalának számít, ezért Köböl Vera képei már az elkészülésük puszta tényével is ünneplik a létezést mint a formálhatatlan megformálásának, a káosz strukturálhatóságának, végső soron tehát a túlélés derűs méltóságának esélyét.
Apropó Adorno. Úgy alakult, hogy hétfőn elkéstem a művésznővel megbeszélt találkozásról, ezért felhívtam a Margit hídról lefelé araszoló buszról, hogy a késésért elnézését kérjem, mert láttam, hogy már a Jászain vár, a hátát egy villanyoszlopnak vetve. A busz a pirosban vesztegelt, ezért aztán azt is láttam, hogy előhalássza a zsebéből a telefont, mi több, még azt is, hogy a beszélgetésünk után egy újabb Köböl-képet készít a mobiljával, ami az itt egybegyűltek közös jövőjére nézve is reménnyel tölthet el minket.
Németh Gábor