::: Németh Géza Enigmatikus tájak és egyebek című kiállítása elé
„A tájkép a festészet egyik műfaja. Az antik művészetben alig volt szerepe, a középkori Európa sem ismerte. Festmény háttereként a XIV. században jelent meg először. 1500 körül főleg tanulmányok formájában festették és rajzolták az első önálló tájképi ábrázolásokat. 1600 táján alakult ki. Ha antik mitológiai alakok találhatók rajta, akkor heroikus tájnak nevezzük. A tájképfestészet Németalföldön talált először jeles művelőkre, itt alakult ki a tengeri tájképfestészet is. A XVIII. században tűntek fel a városi látképek, a rokokó stílus korszakában pedig idilli pásztorjeleneteket ábrázoltak. A klasszicizmus és a romantika új motívumokat dolgozott fel. Új fejlődési útját a barbizoni iskola és az impresszionizmus nyitotta meg. Az expresszionizmus a tájat mint motívumot csak kiindulópontnak tekinti a művész lelkivilágának ábrázolásához. A kínai tájképfestészet egészen más. Náluk a hegyek és a vizek a fontosak, nem az ember vagy az ember alkotta tárgy. A hegyek és a vizek köztiszteletben állnak, mert az emberek mindennapi élete a természeti környezetüktől függ.”
A tájábrázolás-lexikoncímszó pontos leírást ad arról, hogy egy-egy festészeti műfaj, képtípus, minden korban – és minden földrajzi, illetve művészetföldrajzi környezetben – másként és másként szólal meg, más és más mondandót, üzenetet fogalmaz meg. Így van ez a tájkép műformájával is, amely a táj médiumát, a természeti közeget megjelenítve egészen másról szólt a korábbi évszázadokban, és másról és másként tudósított a modern kor hajnalán, és egészen új formában új tartalmakat sűrít napjainkban is.
A tájfestészeti történet radikális változásokat hozó kulcsmozzanata a XIX–XX. század fordulóján játszódott le, amikor megjelent az elvont táj: a nonfiguratív művészet hívei annak a teóriának a szellemében alkottak, amely szerint a művészetnek nem a természetet kell lemásolnia, hanem egy új valóságot kell teremtenie. Ennek a történeti látleletnek a tükrében kell vizsgálnunk Németh Géza festőművész eme enigmatikus tájakat felvonultató kollekcióját: megfejteni a kérdést, hogy miért nyúl újra meg újra egy festőművész a XXI. században is a tájhoz, és mit és hogyan mond el általa?
A tárlat törzsanyaga az 2016-17-ben festett Titokzatos táj-sorozat, amelyhez a 2020-as években festett új kompozíciók kapcsolódnak az egyebek címszó szerint. Már a kiállítás címének elemzésével is hosszú eszmefuttatásokra ragadtathatjuk magunkat. Az Enigmatikus tájak és egyebek kiállításcím első eleme, az enigmatikus kifejezés rejtélyest, talányost jelöl, vagyis máris rendkívül izgalmasnak ítélhetjük művészeti nézőpontunkat: nem elég, hogy itt van ez a bonyolult táj-áttétel, ez a korról szimbolikus tartalmakat közvetítő táj-ürügy, még titokzatos is. És ehhez a talány-halmazhoz kapcsolódik a cím második eleme, az egyebek, amely a művész utolsó alkotóperiódusának, a 2020-as évek termésének azon műveiből válogat, amelyek a tájképen túli, a szabad alkotói csapongásra alapozott, szerteágazó tematikai tárat nyitnak meg.
A tájképek és az egyebek képei kapcsán is leszögezhető: Németh Géza hagyományos tájképfestészetet, a valóságos, vagy annak tűnő, fantasztikus tájmotívumokra alapozott piktúrát művel, vagyis elkerüli az absztrakt képi tartományt, tehát a magyar festészetben a Gadányi Jenő, Bene Géza, Barcsay Jenő által reprezentált, a konkrét motívumokhoz valamiképpen még kapcsolódó áramlathoz, és nem a Gyarmathy Tihamér és Lossonczy Tamás és kortársaik által képviselt elvont kezdeményezésekhez csatlakozott.
A kiállítást kísérő katalógus életrajzi adattára, a bibliográfia a tanúm, hogy az 1990-es évek óta, vagyis immár három évtizede kísérem figyelemmel Németh Géza munkásságát, amelynek az amerikai és magyarországi alkotószakaszainak munkáit felvonultató műegyütteseit megnyitókkal és kiállítás-ismertetésekkel, recenziókkal kísérhettem. 2005-ben, Németh Géza tájképei kapcsán például azt jegyezhettem fel, hogy „Kihalt, néptelen, elhagyatott, reménytelenségekkel átitatott, váratlan ismeretlenségeket feltáró, ismertnek vélt tájak jelennek meg előttünk. Azonban egyszerűsítő megoldás lenne a valamifajta idilli lepusztultságot, az egykori szépségektől való megfosztottságot tükröztető munkák okán felmerülő szorongató érzésekkel és szomorúságokkal ösztönözve a reménytelen lemondás képeinek minősíteni Németh Géza képsorozatának alkotásait, hogy aztán higgadtan vagy kétségbeesetten keresgélhessük a nehezen megválaszolható kérdésekre a válaszokat. A kortárs magyar művészet egyik karakteresen különálló életművet építő festőjével ugyanis valójában külsőknek álcázott belső tájakon járunk, ahol a miérteknek nincs sok létjogosultsága.”
Németh Géza kopár, holdbéli, néptelen, barátságtalan, általában a horizont alatt magasodó sziklás hegyeket és dombokat elénk táró kompozícióin fel-feltünedeznek idegennek tűnő, ember-alkottának minősíthető objektumok, elemek is, vagyis az ember egykori, vagy jelen idejű jelenlétének jelei és nyomai is reményeinket éltethetik: vannak életjelek, belső tájaink sem teljesen kiürült, sivár pusztaságok. Ám e táj-tükör mégiscsak riasztó: képei komor sugárzású, kissé nyomasztó atmoszférájú, a vonzó szépséget, a tetszetősséget messze elkerülő megjelenítésekként tárulnak elénk.
A 2005-ös tájkép-jellemzést követően, tíz esztendővel később, 2016-ban, a művész egy újabb kiállítási kollekciója kapcsán fogalmazhattam meg azokat a tételeket, amelyekre akár az egyebek-képcsoportra ma is érvényes megállapításokként hivatkozhatunk. „A művek kompozicionális centrumában általában mindig egy-egy kiemelt, hangsúlyos motívum jelenik meg a jelzésszerű elemekből szervezett, oldott foltokból komponált háttér előtt, illetve festői közegben. Mind a motívum, mind a festői közeg a valóságra és a valóságon túlira utaló egyszerre: egy-egy alakzat, valamely forma, egy-egy foltrendszer már-már a rátalálás, az azonosítás, a felfedezés élményével ajándékoz meg, amikor elbizonytalanodunk, és az elvont szférák világában kezdünk kutatni és kalandozni. Így hát csak feltételes módban fogalmazhatunk, ha a Németh-művek leírására és értelmezésére vállalkozunk. A finom eszközökkel szintetizált szürreális és expresszív előadásmód komor, borongós, inkább sötét, mint világos árnyalatokba burkolózó, mély színvilággal párosulva bontakoztatja ki a valószerűségek és a megfoghatatlanságok, a valóságosnak vélt-ítélt és a transzcendensnek érzett jelenségek dilemmáit. A közelmúltban lezajlott alkotómódszer, illetve a technika-váltás, vagyis a korai, a korábbi metódusokhoz, a hagyományos táblaképfestészet technikájához való visszatérés kapcsán, ezen új kollekciót szemlélve megvonhatjuk azt a konzekvenciát is, hogy Németh Géza festészete részletgazdagabb lett, és kolorisztikus vonatkozásban és fakturális szempontból is dúsult. A reális és szürreális, a valóságos és transzcendens jelenségek egyidejű jelenléte, a lírai és a drámai szólamok együttes megszólaltatása, az emocionális izzás és a bensőséges meditáció összekapcsolódó effektusa – Németh Géza festészetének ezek a mélyben munkáló ellentétei méltán szítják és táplálják egyre súlyosbodó kétségeinket és egyre fokozódóbb nyugtalanságainkat.”
Németh Géza kiállításjegyzékében a hazai művészek körében meglehetősen szokatlan módon sorakoznak egymás után a magyar és az amerikai városok és kiállítóhelyek nevei. Az alkotói törekvéseit körvonalazó lexikon-szócikk megemlíti, hogy a korai, lírai hangvételű kompozíciókat követően látomásokat festett, majd mitologikus témákat dolgozott fel, később hiperrealista, illetve fotónaturalista képek készültek műhelyében, de a geometrikus szellemiség sem hagyta érintetlenül piktúráját.
Az ezredforduló előtti és utáni években az új idők új dalainak megcsendülése szellemében a számítógépes képalkotás és képkivitelezés felé fordult: a korábbi olaj-vászon kompozíciókat fokozatosan a vegyes technikával alakított, a hagyományos anyaghasználatot és eljárásokat fokozatosan háttérbe szorító, a fotót, vagy helyesebben a számítógép-képet mintegy mű-alapanyagként kezelő, a számítógépes átformálást, a „gépi kollázstechnikát” alkalmazó alkotások váltották fel. Műveinek megalkotása során ekkor már ez a „fotóhasználat”, a számítógépes formálás és -komponálás, a digitális nyomtatás vált hangsúlyossá.
A technikai váltásokkal párhuzamosan egymást követték pályáján a különböző tematikákkal és azok feldolgozásával jelölhető alkotószakaszok: így az expresszív hevületű tájélmény-feldolgozások, a bibliai témák interpretációi vagy a groteszk portrésorozat művei. Így pontosnak ítélhető az a művészettörténeti konklúzió, hogy festészetére – illetve a különböző eszközökkel előadott képalkotására – egyfajta eklekticizmus jellemző, amely a modern művészet, a posztmodern jellegzetes magatartásmódjával, művészetszemléletével állítható párhuzamba.
Most ennek a korábban számos izgalmas kezdeményezéssel, újítással és kísérlettel éltetett festészetnek a közelmúlt nyolc-tíz évében született, legújabb alkotásaival találkozhatunk e tárlaton: hagyományos festői eszközökkel készült, a klasszikus táblakép-műformába illeszkedő, egyéni szemléletűvé kimunkált stilisztikai alkotói jegyekkel összefogott művek együttesével. Olyan művek együttesével, amelyeknek az újra meglelt tradicionális technikai, alkotómódszeri azonosságokon túl a kompakt egységet szervező összefogó jegye a művek mélyén mindig ott lappangó enigma: a megfejthetetlen rejtély, a nyugtalanító, titokzatos talány.
Wehner Tibor