::: A Földközel című kiállítás elé
Legyünk földhözragadtak, kezdjük az itt és mosttal. Azzal, hogy – itt és most – hol is vagyunk voltaképpen. Amennyire egyszerű a kérdés, annyira összetett rá a válasz. És annyira sokféle is, s persze attól is függ, ki kérdezi, és kitől.
A Föld nevű bolygón vagyunk, három nappal egy teljes napfogyatkozás után. Magyarországon, amely 20 nap híján éppen 20 éve tagja az Európai Uniónak. A Költészet Napján, amelyet immár 60 éve ünneplünk József Attila születési dátumához igazítva. (Zárójelben: az időzítésről – a Magyar Írók Szövetsége javaslata alapján – a Magyar Szocialista Munkáspárt Agitációs és Propaganda Osztálya döntött, 1963-ban.) Továbbá, kicsit előretekintve, ma, április 11-én, 11 nappal vagyunk a Föld napja előtt. És végül, de nem utolsósorban, Szigetszentmiklóson vagyunk, a Földközel című kiállítás megnyitóján. Egészen pontosan a Városi Galériában, az annak otthont adó épület második emeleti tetőterében.
A fenti válaszok – ha úgy tetszik: olvasatok – mind helytállóak, sőt, akár közvetlenül is összefüggésbe hozhatók a jelen tárlattal. A többszörös Föld-motívum direkt kötődését nem kell magyarázni; a költészet, a líraiság jelenléte pedig szinte tapintható a műveken. Az egyetlen, amin esetleg fennakadhatunk, az a tetőtér… Hogy tudniillik megélhetjük-e mélységében a földközelség élményét egy második emeleti galériában. Szeretnék mindenkit gyorsan megnyugtatni: a válaszom határozott igen. De nézzük meg ezt egy kicsit részletesebben is.
Nem véletlenül utaltam az imént az olvasatokra. Úgy gondolom ugyanis, hogy egy jó kiállítást nem lehet a maga teljességében visszaadni: a kiállításoknak, s köztük különösen a többszereplős tárlatoknak, olvasataik vannak. Egyéni olvasataik. Amelyek a látogatás során – a beérkező impulzusok, a feltáruló látványok, a helyükre zökkenő összefüggések vagy a megcáfolódó prekoncepciók, netán a kiállításmegnyitó hatására – folyamatosan változhatnak, vernisszázstól finisszázsig. Sőt tovább.
Az én pillanatnyi olvasatomban a Földközel című kiállítás egy leletegyüttes. Három – eltérő térben és időben zajló – művészeti feltárás felszínre hozott leleteit látjuk, megtisztítva mindattól, ami valaha rájuk rakódott, vagy épp rájuk hordva mindazt, ami ahhoz kell, hogy a lényegük megmutatkozhassék.
Három erős karakterű, markánsan egyéni hangú művészről van szó, így ha egy-egy munkát beazonosítottuk tőlük, akkor a többiről is látjuk már messziről, hogy ki alkotta őket. Így azt is érzékelhetjük, hogy nem három kamarakiállítást kaptunk egy közös terembe rendezve, hanem egy egységes egészet, ahol a tagolt térben szándékosan kevert módon felsorakoztatott művek kiegészítik egymást, meghatványozzák, sőt áthangolják, modulálják egymás kisugárzását, hatását. A válogatásnak és a rendezésnek köszönhetően új minőség jön létre, ahol e barnák és más földszínek által uralt látványvilágon belül az egyes szerzők munkái a másik kettő auráján át válnak befogadhatóvá.
A legtávolabbról Deák Németh Mária indul a földközeli pályán, amikor grafikáival az emlékek rétegződései közé igyekszik behatolni, s onnan kibontani, ami még nem porladt szét egészen. A kész kompozíciókból a néző számára – még ha néhol felsejlenek is alakok, formák – nem fejthető vissza az emlékezés tárgya, nem tudjuk, mi történt, de az intenzitását képesek vagyunk megérezni.
Az így feltárt múlt ugyanúgy gyökerezhet egy pillanatnyi érzésben, a visszatérő álmokban vagy egy emberöltőnyi élménytömegben, mint az ember előtti idők lávafolyamában. Az egymásra rakódó, összepréselődő rétegek nem különíthetők el, az irányított véletlen és a váratlan együttállásoknak való alkotói behódolás egyszerre alakítja az összképet, amelyet helyenként kollázselemként korábbi munkák széttépett darabjai is gazdagítanak. A feketék és mélybarnák súlyossá teszik a papírvékony matériát, így az lefelé tendál a gondolati térben, de a szabadon maradt fehérek hálója, és az itt-ott felbukkanó zöldek üdesége lebegővé konvertálja a lapokat, így azok folyamatosan közelítik ugyan a földfelszínt, de nem olvadnak vissza az ősanyagba.
Bátai Sándor munkái egy pillanatra sem szakadnak el a földfelszíntől, annak közvetlen és hézagmentes leképezései. Ha megközelítésmódját gondoltban kiterjesztjük, akkor azt is mondhatnánk: nem kevesebbre vállalkozik, minthogy beszkennelje az egész Földet, vagy legalábbis annak szárazföldi felületét, majd manuális 3D nyomtatójával négyzetméterről négyzetméterre kiöntse, megformázza az egészet újrafelhasznált papírból. Tekintettel a tárolási és egyéb problémákra, a művész a gyakorlatban kénytelen szelektálni, de ez igazából csak mennyiségi kérdés, a koncepcióban ott rejtőzik a teljesség igénye.
Amikor mintát vesz a felszín megkérgesedett redőiről, kibetűzhetővé téve a földtörténet írásjegyeit, egyszerre olvas a voltban és a jelen sarában. Ez a leletgyűjtés egyrészt főhajtás a természet előtt, gondolati íve az egykori szuperkontinenst darabokra törő erőktől a kiszáradt pocsolyák helyét repedezetté alakító mikrofeszültségekig terjedhet. Bátai azonban nem elégszik meg a készen kapottal; a globális, de mégis személytelen ready-made-be, a természet alkotta és alakította tájba odaállítja az embert is, aki egy ideje ugyanúgy a természet része. A felázott vagy megpuhult talajba ő maga karcol vonalakat, jeleket, ritmusokat, majd ezekről a privát földírásokról készít papírmásolatot. Az egyéni olvasatok lehetősége itt is gazdag: erről az alkotói gesztusról a Torinói lepel, a halotti maszkok kultusza, de éppenséggel a bőrregeneráló arcpakolás is eszünkbe juthat. Rögzített pillanatképei megismételhetetlenek, a következő zápor felülírja őket.
A két szféra, a Deák Németh Mária képviselte súlyos lebegés, illetve a Bátai Sándor által manifesztált földhöz tapadtság között Húber András György alkotásai teremtik meg a fizikai és szellemi összeköttetést. Az első két alkotó tapinthatóan mozgalmas felületű, mélységekkel tagolt, de mégiscsak síkban maradó, bekeretezhető, üveg alá tehető munkái közé vegyülve Húber András György szobrai a térben teljesednek ki, körbejárhatók, át lehet nézni rajtuk. Befogadásukhoz a szemmagasság komfortos perspektívája mellett az égre tekintés és mélybe pillantás aktivitást feltételező mozdulatsora is szükségeltetik.
Ez a dinamika a szoborként megjelenő leletcsoport egyes darabjai között is megvan: úgy tudnak összetéveszthetetlenek lenni, hogy olykor szélsőséges módon különböznek egymástól. Ami közös bennük, hogy a kézzel foghatóból építkeznek: alkotójuk fákból, bokrokból, kövekből választ motívumot, olyan természetes anyagokból, amelyek már kikerültek az élő korforgásból, és épp a teremtő beavatkozás révén kelnek új éltre, válnak maradandóvá. Húber András György az egykori gyökérzet emlékét is őrző elmetszett ágait tovább növeszti, megpatkolt tuskójából a vesszőszálak magmaként lövellnek elő; keresztez múltat és jövőt, túlélővé formál pusztulásra ítélt fragmentumokat.
Az így terebélyesedő, kreativitással, ihletettséggel és játékossággal összetartott világ szereplői nem klónok, nem is reprodukciók, hanem egyedi, vadonatúj karakterek. Akadnak köztük karcsú-törékenyek, amelyeket csak egy vékony hártya fog össze, s ha visszajuttatnánk őket a természetbe, félő, elszállnának az első széllel. Mások eleve röpülni születtek, lebegni a magasban, s onnan szánakozni a földre kényszerítettek sorsa felett. Aztán ott sorakoznak a vaskosok, a mozdíthatatlanság hírvivői, a három- vagy soklábú, mindent elnyelő gömböcök. Távoli rokonuk, a hetyke égimeszelő mindezen csak mosolyogni tud.
És végül egy fatörzs. Megint csak olvasat kérdése, hogy félig üresnek látjuk-e, mert a belseje elporladt, vagy félig telinek, mert az így megnyíló űr teret kínál a fantáziának, benépesíthetővé teszi önmagát értelmezésekkel, egyúttal láttatni engedi a belső, szúette járatok hieroglifáival teleírt falat. Amely nem válik kéreggé, hanem megmarad fának, a természet részének; egykori koronájának emléke fölötte lebeg.
A kiállítás talán legdrámaibb pillanata ez a gézzel átkötözött, gyolccsal egyben tartott, de egyenes tartású, majdhogynem büszke faoszlop, amelyről azt sem tudjuk, valóban törzs volt-e, vagy csupán egy hatalmas életfa egyetlen vékony ága, esetleg egy Golgotáról kimentett, a művészet profán tabernákulumában megőrzött ereklye, mindenesetre – itt és most – belenézhetünk, akár egy mélységes mély kútba.
És ha belenéztünk, nem nehéz továbbvinni a gondolatot. Látni, amint a törzs áttöri a galéria padlóját, áthalad az emeleteken, leér a földig. És ott talán abban a gyökérzetben folytatódik és terjed szét, amely egykor azt a fát tartotta életben és szálegyenesen, amely ennek a háznak a helyén állhatott – hiszem, hogy itt kellett állnia –, s amely fa lombkoronája talán ma képes lenne befogadni ezt az egész galériát, velünk együtt…
Ahhoz, hogy idáig eljuthassunk, vagyis valóban Földközelbe kerülhessünk, csupán fel kellett kapaszkodni ide, a második emeleti tetőtérbe. Ahol a három alkotó által feltárt világok a kiállítás terében háromdimenziós leletegyüttessé állnak össze, idők, terek és perspektívák egymást átszövő hálózatává, megkísértve a teljességet, de mindvégig földközelben maradva.
Ez persze csak egy olvasat, az én személyes és érzelmes pillanatnyi olvasatom. Köszönöm, hogy elmondhattam és meghallgatták, de kérem, fogadják kétkedve. Járjanak körbe, tévedjenek el bátran a műalkotásokkal felékesített lombkoronában, és engedjék megfogalmazódni közben a saját olvasatukat.
Zsubori Ervin