::: Susanna Lakner stuttgarti kollázskiállítása elé
Susanna Lakner munkája kézműves jellegű tevékenység. Jól szemlélteti ezt az a kiürült ragasztós tubusokkal teli akvárium, amely a Rétegek – Az idő humusza című kollázskiállításának egyik termében látható.
Az e teremben lévő munkák reneszánsz festményeken alapulnak. Többségük egy olasz gyűjteményből származik, s kevésbé ismert, bár például egy darabka Botticellit is felfedezhetünk köztük. Ám nemcsak különböző reneszánsz képekből kivágott, majd egymáshoz illesztett részeket láthatunk, hanem olyan szórványosan beépített, finom kis elemeket is, amelyek a munkákat kiemelik ebből a korszakból. Ráadásul a klasszikus képekből építkező kollázsok csomagolódobozokból származó hullámkartonokon jelennek meg.
Utóbbi elsőre súlyos ellentmondásnak tűnhet – egyfelől vallásos, royalista ábrázolások, másfelől egy nagyon nyers, hétköznapi anyag, mondjuk ki: szemét. Ám Susanna szemében ezek a kartonok – amelyekkel akkor kezdett el intenzíven foglalkozni, amikor a koronavírus-járvány idején a papírgyűjtő konténerek folyamatosan csordultig voltak velük – nem a hulladék kategóriájába tartoznak.
Ennek megértéséhez fontos tudnunk, hogy Susanna képzett tipográfus, tehát a szakma, amit ezek a kartonok képviselnek, nagyon közel áll hozzá. Hosszan mesélt nekem a csomagolásokon látható nyilakról, betűtípusokról, lyukakról – és arról, milyen nagyra értékeli azt a kreatív munkát, amit ezekbe a kartonokba fektettek. Lelkesen dicsérte a fehér feliratok kontrasztját a bézs színű nátronpapíron, s hogy mennyire klassznak találja például a pöttyös alnyomatokat. Képeit szemlélve magunk is tetten érhetjük azt az alkotói folyamatot, ami a kartonok nyersességét a reneszánsz képekkel egységbe forrasztja és azonos minőségi szintre emeli.
Kisarkítva, úgy is mondhatnám, kétféle szépség csap itt össze egymással. Egy teljesen tradicionális – jól ismert, klasszikus – szépség, amit mindannyian értünk, és egy modern, kortárs szépség, ami a szimbólumokról szól, ahol az úgynevezett szegényes anyag egyszer csak értékessé válik. A procedúra felértékeli az egyszerű matériát, elismeri a szépségét és a belefektetett munkát. Az ellentmondás, amit először éreztünk, esztétikailag oldódik fel.
Ha ebbe belegondolunk, magunk is ráérezhetünk a csomagolóanyagok szép kidolgozására. A reneszánsz képek is új dimenzióba kerülnek, mert a kollázsolás által olyan képi elemek épülnek a kompozícióba, amelyeket jóval később festettek, nyomtattak, s ezzel kapcsolat keletkezik a 14. század és korunk között. Ami így létrejön, ahogy a kiállítás címe is állítja: az idő humusza.
Szintén lényeges körülmény, hogy a kartonok által a kiállított munkák kapnak egy plusz dimenziót. A függőleges sejtstruktúrák, a hullámkartonok vagy a méhsejtekre hasonlító elemek a síkbéli kollázsokat háromdimenziós plasztikákká változtatják.
Hihetetlen sokféleség van itt jelen, ami elsőre talán nem is látszik, el kell merülnünk benne, hogy észrevegyük. Eközben egy harmadik fajta szépséget is felfedezhetünk: ez pedig a természet szépsége. A kiállítás folyosói terében madarakat látunk – fotózott, festett, rajzolt madarakból összerakott új kreatúrákat. A téma a fajok kipusztulása. A természet veszélyben van, régi alkotóelemekből új fajok, új szépségek teremtődnek.
Az esztétikailag szép és a kollázsolás által felértékelt részletek keverednek egymással. Megjelenik például a kézírás – szavak, amiket nem értünk. A kiállítás látogatói közül valószínűleg kevesen tudnak magyarul, de akik igen, talán azok sem tudnak nagyon mit kezdeni e szövegekkel, hiszen ezek csak önmagukban álló elemek a nagy egészben, amelyeket a művészi beavatkozás hoz összefüggésbe.
A kollázsolás okozta örömöt a madarakon látjuk a legjobban. Susannának ez játék, hihetetlen élvezet, ahogyan kézbe veszi a kivágott részeket, egymáshoz illeszti őket, s addig játszik velük, addig rakosgatja őket ide-oda, míg megteremtődik valami új. Így lesz például madártojásból szem, és így nyernek új értelmet a felhasznált részletek.
A kézzel írt szövegekkel valami intim, személyes jön a képi elemekhez, és ezzel elérkezünk a harmadik terembe, ahol a jelenkori események személyes megélésén van a fókusz. Itt a 20. század kerül terítékre, az időnek az a része, amelyet a legtöbben átéltünk, amiben benne voltunk, benne éltünk. A fekete-fehér képek a múltunkat, az elmúltat ábrázolják.
Ehhez egy szép történet is kívánkozik. Susanna elmesélte, hogy az egyik kollázson, jobbra fent van egy képkivágás egy budapesti térről. „Ezek itt a képen olyanok, mint a Mamám és én” – mondta, ezzel mintegy személyes kapcsolatot teremtve önmagával és az általa alkotott kollázzsal, amely személyesség egy bizonyos időciklushoz is köti a képet.
Ezek a privát dolgok, a fotografált jelenetek, a kézzel írott szövegek, amivel egy-egy ember azonosulni tud, eltűnnek az idővel, de a művész új értelmezést ad nekik. Ez az idő humusza. A kézírás jelentése, értelme, mely közölt egykor valamit, szétfoszlik, humusszá válik, valami új táptalaja lesz.
Az egész kiállítást áthatja az értékek megbecsülése. A könyvek, képes újságok, a természet, sőt a hulladék, s persze a képzőművészet hihetetlen becsben tartása. Minden értékelendő, amit ezek az emberek kigondoltak, megalkottak, létrehoztak, és amit ezekből Susanna a munkáiba beledolgozott. Az hiszem, ez az alapvető üzenete ennek a kiállításnak.
Peter Schmidt