::: A 90-es évek a magyar elektrográfia műfajában című tárlat apropóján
Mottó: „Minden péntek eltemet egy csütörtököt.” (James Joyce: Ulysses)
Enigmatikus tárlatot látunk. Visszanézést, rápillantást. Úttörőket. Mintha egy felszámolásra készülő galériában, ritkaságokat áruló boltban lennénk. Kontrasztok a falon, a földön. Minden eladó, minden látható, nem a felismerhető, szignált név a fontos, hanem az alkotás egyedisége, formája, az alkotás látványa, amely időt idéz, egy korszakot.
A kilencvenes évekre az elektrografika/elektrográfia terén úgy tekinthetünk, mint az áttörés időszakára. 1989-ben alakult meg az Árnyékkötők alkotócsoport, 1990-ben indult el nemzetközi folyóiratuk, az Árnyékkötők electrographic art. Még létezik a xerox-hatás, tükör által homályosan, de a mesterséges látás evolúciója visszafordíthatatlan, a digitális eszközé a főszerep, és a kreatív játéké. Paradox, hogy a másolás technikáját felhasználó új művészeti ág magyar alkotói nem másoltak, nem estek a manírok csapdájába, miközben tudatosan felvállalták Joseph Kádár szellemiségét is. Az elektrografika kifejezést később felváltja az elektrográfia, a digitális technika térhódítása; a Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) 2001-ben alakul meg.
Lapozgatunk a sorozatokban, kiadványokban. Örökség és őskor. A „mindent szabad” levegőjét árasztják, merészek és kreatívan megformált jelentésekből, motívumokból, asszociációkból építkeznek. Virtuális festés és rajzolás. Virtuális lábnyomokat látunk. Egyik alkotó sem járt a Holdon vagy idegen bolygón, mégis, látásmódjukban tetten érhető a másként látás, a dimenzióváltás ösztönössége és az észlelés mibenlétének tudatos feldolgozása.
Fekete-fehér grafikák a falon, külön keretben. Képkockáról képkockára más és más jelenet, arc, tárgy vagy szó, szótöredék tekint vissza ránk. Ez nem képregény, inkább egyfajta képregény design attitűdjét hordozza. Reklámokra is asszociálhatunk. A töredezett és felgyorsult időre, bár egyben látjuk a képen a történéseket, azok halmaza mégsem maga a valóság, csak egy szelete. Jelentés-töredékek, a világegész megszűnt, láthatatlanná vált, minden összegubancolódott, elszigeteltté vált (Haász Ágnes, 1991. Gézhatás).
A képsűrítés technikája és formája (arc, kör, tárgy neve, betűtipográfia stb.), az elemek rendezettsége és lazasága mégis megteremt egy egységes világot, illetve világképet. Egy triptichonon elmosódott arcok, akár Petőfi dagerrotípiája, csak a fekete szemgödrök, tekintet nélkül, majd a másik képen körívek, kusza vonalak, mintha óraszámlap ismétlődne. Fontos az idő, a mozgás, a változás. A harmadik képen egy biciklikerék, gyorshajtás, sebesség. Nem az út a fontos, hanem az, hogy úton vagy, nem is a cél, csak az, hogy haladsz, bárhová.
Egy újabb triptichon (Szlaukó László 96-ból), fejformák, testek, nem számít a nemük, együtt vannak, mintha beszélgetnének, de inkább a közös csend, ami összeköti a figurákat, a nem beszéd, a belső csend. Alig különböznek egymástól, ez az összetartozás szimbóluma is, bárki is vagy, egy csapat, egy társaság része vagy, tartozol valahová és valakihez (Szlaukó László Comix VIII., IV., V.). Árnyjátékok, a gonosz is jelen van. Az azonosság, mint megtévesztő elem, gesztus. Átrendezhető, manipulálható. A comix a tv képernyőjét dolgozza fel.
Bátai Sándor talált fotókból egy emléklapot fest, készít, kicsinyít-nagyít, harmonika módon kinyitható (H. M., 1996), felirat- és szövegtöredékek követik egymást, archaikus festői részletek montázsszerűen egymásra rétegzett, patinás felületek alól bontakoznak ki, az idő fokozatos munkáját érzékeltetve, miként is merül az élő-holt ember feledésbe, válik arctalanná.
Ország László a még-meglévőség pillanatát ragadja meg, de egyben az elmúlás misztikumát is megidézi, grafikáján (Egyesítési kísérlet) három asszony kalodában, de csak úgy tűnik, miközben rakott szoknyájuk elárulja, ünnep van és nem hétköznap. Ország arcképeket mos egybe, végül csak a világító szempár marad, bekormozott bőrben.
Bodrossy Márk művében Gaja III. sír, folyóként ömlik a szemből a könnyfolyam. Mintha valaki lefogná a síró nő (démon) kezét. Fall of To Mega Therion – egy kígyófej emelkedik ki az örvényből. Fenyvesi Tóth Árpád képregényt hoz létre, amelyben nincs fix pont, pillantásunk képkockáról képkockára vándorol.
Padlón álló grafika, egy pók fekete teste, kiterített lábbakkal. Akár egy Rorschach-teszt. A lény, halott vagy élő, mindegy, rátelepszik a világra (Kováts Borbála, 1997. Legenda – művészkönyv). Zsubori Ervin alkotásán a városligeti óraoszlop összement, keskenyedik, megnyúlik egy Vár-béli szárnyas szobor (Zsubori Ervin, 1991. Az ismeretlen város). Dávid Vera képpárja Marokkóban tett utazás élményéből táplálkozik, mozgalmas szín- és formavilága a rejtőzés, a takarás, az ismeretlen érzéki hatását rögzíti.
Sándor Edit fekete-fehér és színes alkotása között mindössze néhány év van (Sándor Edit, 1996., Ez is ami, az is ami…; Mózes I-II., 2000), egy új világ születését látjuk, fény és színek játékával. Bohár András képe: Ami mai ima – játék, három függőleges sáv mögötte, részben kitakarva. Egy maszk nevet üres szemmel, bárki felveheti, talán átveszi a titkos erőt (Urbán Tibor, 1996. Ami-Ami), a maszk tüskés haja távol áll a lélekvándorlás képzetétől. Gyermeki csíny ez, benne a jelenvalóság időtlen szépsége. Papírpénz – dollár lefokozása, már az emberi szem is dollár (Klencsár Gábor, 1996. Ami-Ami).
Tenke Istvántól egy arckép (1990., Firefly, Prague 1969) és egy levél (1992. More green into the city); egymás mellé állítva az időt, az élet lebegő, viszonylagos, elmúló voltát is jelezhetik. Dárdai Zsuzsa munkáján (1991., Elektroaura) a megkettőzött fej mint két gömb (amelyek közül az egyiknek szeme is van); a földet is szimbolizálhatnák. Mocsaras terület; valami nyálkás és rozsdás, már semmi formája, beolvadt a természetbe (Haász Ágnes).
Fut egy videó: Elektrografika 1997. A kiállítást Kaposváron az Együd Árpád Kulturális Központban a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság rendezte 1997-ben. A filmet Klencsár Gábor készítette. A kiállítást szervezte és rendezte: Bátai Sándor, Bohár András és Harangozó Ferenc.
Nincsenek szabályok, szakrális és profán ellentétpárokat is felfedezhetünk a tárlaton. Számos alkotás a múlt értelmezésének bizonytalanságát hangsúlyozza. A bemutatott munkák referenciaképek, lélekállapotok, előtte és utána, mellette és fölötte, tér és idő dimenzió-élmény kontrasztja. Az alkotások közös jellemzője a szerkezeti, strukturális elemből való szabad építkezés, a rész-egész viszonyok vizsgálata, szimmetriák keresése, a hibák és véletlenek tudatos felhasználása. Minden mozgásban van. Már rég nem a fénymásolatra fókuszálnak az alkotók, hanem a képelemek kombinációjára.
Ez a tárlat napló és az elektrográfia ars-poeticája is, festészeti absztrakciók, ritmusok, ismétlődések, párhuzamosságok, ellentétek felhasználásával miként is jön létre az elektrográfia univerzális szemlélete és alakul ki a digitális vizualizáció (identitás) és érzéki valóságának esztétikája, a művészeti törekvések teljességigényét fel nem adva.
Tárlatok jönnek, mennek. Egy biztos: „A lélek lehetősége mindannak, ami van” (James Joyce). A MET Galériában is.
Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos