A belső csend

::: Párosesszé T. Horváth Éva Befele című kiállításáról II.


T. Horváth Éva befelé lépdel, önmaga irányába. Nem kettőzi meg önmagát, kint is van, bent is van. Zárt téren belülre tart, saját testéhez közelebb. Szokásos hely ez számára, szokásos helyzetéhez közelít. Nem fordít be semmit, sapkát, sálat, mellényt. Önmagát fordítja be és ki, s csodálattal vesszük tudomásul, mire képes. Gondolataiba mélyed, érzéseire figyel, úgy figyel a külvilágra, hogy magáról sem feledkezik el. Önmagát is külvilágként nézi.

Távolság ez, hol mérhető, hol nincs rá mérce. Hol a határ, kérdezzük, és tudomásul vesszük, hogy nincs határ. Halad a vonal, görbül, hízik, aztán hirtelen elfogy vagy kifut a kép, a rajz, a kollázs teréből, egy olyan térbe, ami már a nézőben születik meg, illetve a nézőben folytatódik, a néző fantáziájában. Először az anyagra nézünk, barna, barnás, sötétebb színű, kopott, kukázott, elcsent, megőrzött, kidobott anyag. Kartonpapír, rétegezett, fel-feltöredezett. Kisméretűek, összehajtogatottak, lapozni lehet őket, mint egy könyvet. Könyvet lapozunk, napló, de lehet, hogy egy kódexet, amelyben nincs szöveg, csak jel és vonal van.

T. Horváth Éva: Befele
T. Horváth Éva: Befele

T. Horváth Éva alkalmazkodik az anyag felületéhez, domborulatához, hiányosságához, hiányához. Eggyé válik az anyaggal, lelket ad neki. Életre kel az anyag, már nem is csomagolópapír, nem kartonpapír, hanem nemes felület, vászon, sőt vitorlavászon, amit nem passzát szél fúj, lebegtet, hanem a művész lehelete, mozgása, lendülete, szárnyalása. Uralom ez, uralom az anyagon, a felhasználás, a kidolgozás technikáján: Damovni rad (Leporello). Saját találmány, saját feldolgozási módszer, saját know-how, az anyag ismerete, tapasztalata. Megtapasztalás ez, felismerés, miként is szolgálhatja az adott anyag a művészi elképzelést. T. Horváth Éva nem konceptuális művész, referenciális kapcsolatot tart fenn a látható, tapintható „valósággal”, közölni akar valamit a világról, saját magáról. Úton van, belső úton, de nem a keleti filozófiák szerint járja be, teszi meg belső útját: Befele (Művészkönyv), 20 oldal.

T. Horváth Éva: Hazám
T. Horváth Éva: Hazám

Számára minden évben új tavasz jön, egy időszak kezdete, egy évszak eleje, tart valahová, és tudja, bár a közepe felé jár, a megteendő út időben rövidebb, mint amit eddig bejárt. Végtelen ez a belső út, nincs vége, nincs belátható tere, csak jelene, csak a mában létezik. Misztikusnak látom alkotásait, titkokat rejtőknek. Látszólag minden olyan egyszerű, megfejthető a látvány, a kép terébe helyezett formák, motívumok. Ezek a művek nemcsak arról szólnak, hogy T. Horváth Éva befele fordult, és intenzív belső életet él: Hazám (Művészkönyv), 20 oldal.

Képeinek színpadán érződik az emberi jelenlét, az emberi közelség, az ember társas volta. Madárszeretők. Madárcseresznye, gyümölcse apró, előbb sárga, majd élénkpiros színre érik be. T. Horváth Éva színei beérnek, hol sárgák, hol pirosak. Ezzel is jelzi, hogy tévedés az, hogy nem akar a figyelem középpontjában lenni. Mint a fa, a növény, T. Horváth Éva is imádja a napfényt, más emberek szeretetét, megbecsülését. Kreativitása nem a külső elismerésből táplálkozik, lesz erősebb, energetikusabb, hanem a befelé tartó úttól, és hogy a befele után van egy kifele tartó út is. Mint ez a kiállítás. Itt már kint van a művész. Konstatáljuk, hogy nyitott az új dolgokra, vagyis kifelé is figyel, extrovertált művészember: Madárszeretők (Művészkönyv), 42 oldal; Töredezett világ (Művészkönyv), 24 oldal.

T. Horváth Éva: Dobozvilág
T. Horváth Éva: Dobozvilág

T. Horváth Évát minden érdekli, ami a formálandó anyaghoz kötődik, ahogy feldolgozza az információkat. Nem kapkod ide vagy oda, hol ebbe, hol abba. Műveivel kommunikál, teremt kapcsolatot a világgal, a nézővel. Érzelmileg kitárulkozik, és ez a kitárulkozás, ez az intimitás az, ami a kiállítás meglepetése: A béka meséje (Művészkönyv), 16 oldal; Dobozvilág (Művészkönyv), 4 oldal. Közel engedi magához az anyagot, de nem csak azt, hanem a nézőt is. A művek sokasága tetterejéről árulkodik, pezseg a lelke, amikor alkot, az izgalmas esemény. Olykor vállalja, hogy mer lassú, várakozó lenni (Angyali üdvözlet I-II.).

Tényszerű és tárgyilagos, alaposan körbejárja a választott témát, kibontja, miként kibomlik a rügy virágzáskor. Anyagismerete mély és mélyebb, személyes terekben rögzül, olykor mintha menekülne valamitől, a kép, a forma tömege légiessé válik, eltűnik a vonal, marad az üres tér, az üres hely. Mint a tenger hulláma, amikor visszahúzódik a fövenyről. Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél (József Attila: Lassan, tűnődve). Szerénységét dicsérem, de ez a szerénység tudatosságot rejt, elmélyülést, pontosságot és precizitást, vagyis racionalitást. Meg csendet, belső csendet. A kiállítás másik rétege, felülete a csend. A belső csend. Nem fél az ismétléstől, az csak a szem káprázata, ahogy a fák levelei sem egyformák (Genezis I–IV.).

T. Horváth Éva: Cirkusz I.
T. Horváth Éva: Cirkusz I.

Keresztény spiritualitás-mitikusság ez, közösségi dimenzióval. Talán ezért nem nevezném T. Horváth Évát individualistának. Személyes lelkisége közösségi mozzanatokat rejt, mondhatjuk, hogy az élet színpadját, a szereplők lelkét: Színjáték (Művészkönyv), 32 oldal. Művei (rajzai, kollázsai) rituálék is, hagyományt teremtenek és hagyományt őriznek. A művészkönyvek narratívák is, lapozni lehet bennük, kibontja a belső terüket, irányukat, kapcsolatukat. Átadnak valamit, megajándékozzák a nézőt annak felismerésével, hogy önmagát is láthatja, önmagát is felfedezheti ezekben a művekben. Művei túlmutatnak önmagukon, kontextusuk szélesen értelmezhetők, nyitottak (Magány; Nórák XII./7).

Metaforikus jelképrendszert épített fel és ki (Köves út; Az úton). Követhető ez a nyelv, mert modern, mert nem kirekesztő. A művek jellemzője a részletezés, a kibontás, a szerves kapcsolatok láncolata. Az egyes motívumok egyre összetettebbé válnak. Rítus, szakralitás lesz belőlük, a változások rítusa, lehetősége, tapasztalata (Cirkusz I–III.; Anubisz; Lótné; Tanítványok II.). A mozgás örök, normaként van jelen T. Horváth Éva műveiben. A mozgás összeilleszt, de meg is különbözteti a mozgás tárgyát és alanyát. Feszültségekkel teliek az alkotások, új formákkal és értelmezésekkel. A dinamikus formák katartikus élményt hordoznak, a lét valóságát és önmagunk megélését, felfedezését.

A kiállítás a rendszerbe állítás is, a művek belső struktúrájának felfedése, megmutatása. A befelé tartó út során kritikusan viszonyul önmagához, ha kell, felülírja korábbi vonalait, formáit. A befele tartó út imitatív és kreatív is, spirituális-transzcendens dimenziókkal.

Abafáy-Deák Csillag


Exkluzív elsőközlés
Készült T. Horváth Éva Befele című kiállításának apropóján | Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest | 2018. március 22. – 2018. április 13. | Hovatovább: Kölüs Lajos írása

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük