::: Párosesszé T. Horváth Éva Befele című kiállításáról I.
Összegzés ez a kiállítás, a választott és alkalmazott művészi technika csúcsra járatása, egyfajta tökélyre törekvés, a burjánzó belső látomások szalagra fűzése, vonalak közé terelése, kordában tartása, a gondolatok kirajzásának nyomon követése, feltérképezése, szabadon engedése. A művész önmagába tekint, mert keresi az önmagán túli világot, a metafizikai valóságot, a tapasztalat bilincseit levetve. Az idő szívet szorító fogyásával néz szembe, mintha szerzetesi magányban élne, kódexet rajzolva (Kódex töredék), pingálva, jeleket értelmezve, jelekbe rejtve saját létezésének nyomait, az én világát. Kitárulkozás ez, a rivaldafényre vágyó ember magabiztosságában észrevesszük a szemérmes meghúzódást, félszegséget, a hallgatást, a meg nem szólalás erejét (Lótné).
Nem Dante Isteni színjátékára gondolok, T. Horváth Éva nem az élete felénél tart, és el sem tévedt a sűrű erdőben. Az élet bonyolultságát megértve, a sokoldalú emberi viszonyok és szerepek világában tekint szét, nem ítélkezik, de témaválasztása, a motívumok megformálása, a képek narratívájának felépítése, végig gondoltsága jelzi, a pokolra szállás sohasem egy időponthoz, időszakhoz kötődik, az folyamatos művészi tett, meg nem spórolható, egyben folyamatos kihívás is: Színjáték (Művészkönyv), 32 oldal.
A befelében ott a labirintus, az önmagára maradt ember cselekvése, magának kell harcolni az ismeretlennel, aminek maszkja van, változó teste, változó létformája. Kell a házirend, valamiféle belső rend, mert a befelében a rend utáni vágyat fedezhetjük fel, a tisztázást, mintha egy piszkozatot másolna, tisztázna le, újra és újra, de sohasem ugyanúgy, mindig másként: Befele (Művészkönyv), 20 oldal. A befele hitvallás is, hiszen az ember egész élete a befele tartás, önmaga keresése és megtalálása, sőt elvesztése, ahogy a kígyó is levedli bőrét, új bőrt vesz magára. A külső forma, a test mindig más és más, változik, ahogy a belső, az emberi lélek is alakul, ha integritásának fenntartása, az én megőrzőse, függetlenségének fenntartása, kinyilvánítása, akár anyagi helyzetének rovására.
T. Horváth Éva munkáiban a szövőszék világát fedezem fel, a szövőnőt, ideértve a Párkákat is, akik folyton elvágnak egy-egy szálat, ezzel eldöntve, befolyásolva a földi ember sorsát (Angyali üdvözlet I-II.). Női érzékenysége, finomsága, elmélyültsége már-már a tudományok világába elmerült embert jelenti számomra, aki mér, rajzol, kiszámol, megoldást keres, és folytonosan töpreng valamin, ésszel és szívvel. Nem az égboltra tekint, nem az űr világát csodálja, hanem a színjátékot, az emberi világot, ennyiben a shakespeare-i ént fedezhetjük fel benne, aki átlát az emberi szövevényeken, részletről részletre halad, építkezik, hol csigalassúsággal, dacolva az idő fogyásával, a művész tetterejével, hol összerántja a dolgokat, a tárgyakat, mert belső kohéziójuk ezt követeli meg, már nincs távolság, csak közelség, csak egymásmellettiség: Postai küldemény (Művészkönyv), 26 oldal.
A műsorozatok a művész fáradhatatlanságát jelzik, elkerülve az önismétléseket, a kifáradást, az örökös egy helyben járást. Racionalitását nem tagadja le, de a folytonos lebegései, függőjátszmái, vonalai, az el-elfutó görbék, testek a belső tartást, a belső törvényt hordozzák, ezért csak látszólagos a szétesés, az össze nem tartozás látványa, érzete. Nem a művészi technika, az alkotást hordozó anyag a fontos, nem általuk tudunk a művek lényegéhez hatolni: Hazám (Művészkönyv), 20 oldal; Madárszeretők (Művészkönyv), 42 oldal.
Fontos a technika, a hatvanas években Barnard professzor másként operált szívet, mint a mai szívspecialisták.
A technikát, az anyagot mindenkor az ember oldalára, szolgálatába kell állítani, ahogy ezt T. Horváth is teszi, csodáljuk a kreativitását, új és újabb ötleteit, de nem gondoljuk, hogy Kerouac után, aki WC-papírra írta meg az Úton című könyvét, pusztán ettől a gesztustól válna a szöveg maradandóvá. Exkluzivitás ez, ahogy éttermi szalvétára rajzoltak fel építészeti gondolatokat, terveket. T. Horváth anyagkezelése az anyag tisztelete is, esetében bármiféle anyag hordozhat vonalakat, művészi üzeneteket, képírásjeleket. Gesztusa emberi gesztus, a hulladék felhasználása, hasznosítása, korunk pazarló világának megfricskázása, hogy így is lehet (Színjáték (Művészkönyv), 32 oldal; Genezis I–IV.).
Alakjai nagyvonalúan megrajzoltak, inkább tudatosan elrajzoltak, levegősek, színükkel jelzik, közük van az emberi lélekhez, az emberi világhoz: Töredezett világ (Művészkönyv), 24 oldal. Színeket is látunk, érzékelünk, de mégsem mondhatjuk, hogy világunk felhőtlen, szivárványos lenne (Cirkusz I–III.). T. Horváth Éva csal egy kicsit, művészi módon, mert szivárványa kissé komor, felhős, fátyolos színű, törékeny és esendő. Mintha csirkét boncolnánk fel, tépnénk, trancsíroznánk darabokra, vér folyik és alvad meg. Belső drámával bírnak a rajzok, kollázsok. T. Horváth drámai festő, aki tisztában van a kép dramaturgiájával, a jelenség világával, a színpad látványával, a színpadiassággal, a hazugság építményeivel, ködével, bénító erejével (Kódex töredék).
Figurái örökös mozgásban vannak – A béka meséje (Művészkönyv), 16 oldal –, nem a mozgás iránya a fontos, a cél sem az, hanem a mozgás szabadsága, lehetősége. Levegőt – kiáltott fel J. A., T. Horváth Éva is ezt teszi képeivel. Ösztöneit engedi szabadjára, mintha önmagát falná fel, kerítené körbe, ez én vagyok, ez lehetek én. A néző tekintetét úgy engedi be a színpadára, hogy lássa a művész töprengését, toporgását, a döntés kockázatát és lehetőségét. Az útválasztás kényszerét és szükségszerűségét. Kibeszéli és felfedi magát a művek által, miközben elmélkedik, önmagára, az anyagra, a formára, a motívumra figyel: Postai küldemény (Művészkönyv), 26 oldal.
Kölüs Lajos