Csak úgy a kisvárosokról 2.

::: Csak úgy… #11b


A két hosszú, térben és időben is „nagy utazás” éve 1978 és 1998 volt számomra. Az előbbit (34 évesen) vonattal, az utóbbit (54 évesen) kocsival tettem meg. Akkor ismertem meg a legtöbb kisvárost.

1978-ban Amszterdamból vonatoztunk Velencébe és onnan Padovába, San Gimignanóba, Assisibe, Arezzóba és Sienába. Padova nem kisváros (körülbelül 200 ezer fő a népessége), de nem hagyhatom ki legalább egy mondat erejéig, hiszen akkor láttam először a Scrovegni-kápolnát és benne Giotto 1306-ban befejezett, negyven képből álló, Jézus életét ábrázoló freskóciklusát. Akkor értettem meg, hogy mi az a Biblia Pauperorum, és hogy valójában miért Giotto az európai festészet korai zsenije.

Assisi, Szent Ferenc-bazilika (forrás: Pixabay)

Giotto (1267–1337) miatt mentünk Assisibe, hogy megnézzük a Szent Ferenc-bazilika freskóit. Addig nem tudtam, mit jelent az, hogy emberfeletti szépség. A különleges színvilág, az éles, addig szokatlan természetmegfigyelés, a biztonságos ecsetkezelés és a szelíd, elfogadó, tiszta Szent Ferenc megjelenítése szélesre tárta előttem e fogalom sokrétűségét, jogosságát.

Giotto: Szent Ferenc prédikál a madaraknak – részlet a Szent Ferenc-bazilika freskósorozatából (Forrás: Wikipédia)

Aztán Firenze következett, egy hétig. Farkas István restaurátor unokájának műtermében laktunk, felülmúlhatatlan kilátással, szinte tapintható közelségben a firenzei dómmal. A Cattedrale di Santa Maria del Fiore az általam ismert világ összes épülete közül a legközelebb áll hozzám, csoda, idea, racionalitás és irracionalitás egyszerre, rajta az élőlénynek ható Donatello-szobrokkal. És mindenekelőtt Giotto harangtornya, illetve a zseniális Filippo Brunelleschi kupolája, melyet 1436-ban szenteltek fel (169 méter hosszú és 104 méter széles). Amikor 2006-ban el kellett fogadnom, hogy egyre csökken az álló- és járóképességem, barátaim elvittek kocsival Firenzébe elbúcsúzni tőlük. A sors kegyeltjeként egy olyan szállodában laktunk, ahol az estéket a tetőteraszon tölthettük, karnyújtásnyi távolságra a kupolától. Festőművész barátnőmmel jól összevesztünk, mert próbáltam meggyőzni őt és festő férjét, hogy ez a kupola a legtökéletesebb alkotás, amit valaha ember létrehozott. (Gimnazistakorom óta egyetértek Radnótival: „az ember az állatok alja” – egyrészt. Másrészt viszont városokat hoz létre, templomokat, freskókat, zenét, verseket. Öl, pusztít és gyógyít, teremt.)

Toscana csodái

Már 1978-ban beleszerettem Toscanába. Ha írnék csak úgy a tájakról, elöl lenne Toscana, Provence, a Skót-felföld és persze a gyerekkori Dráva-part (épp most tűnik el a gyors folyású, örvényes folyó, kiszárad).

Firenze után az attól délnyugatra lévő San Gimignanóba, a lakótornyok városába mentünk. Etruszkok alapították a Kr. e. 3. században. Ezeket a szokatlanul magas kőtornyokat (13 van belőlük) a középkori Itáliában presztízsből, a polgári gazdagodás szimbólumaként építették. Nekem elsőre inkább ijesztő volt (mióta 1972-ben Miskolcon egy évig az egyik magas ház 17. emeletén laktam, eléggé ódzkodok az égbe nyúló lakóházaktól). Aztán persze megszoktam, mint Rómában a Forum Romanumon a „lakótelepeket”. Kétségtelen, egyedülálló látvány, különösen alkonyatkor és napkeltekor. Úgy emlékszem, hogy az egyik bazilika előtti téren a vacsorához annyi nagyon jó fehér bort ittam (inkább a száraz vörösbort pártolom), hogy rózsaszínnek véltem az úttestet. Aztán reggel kiderült, hogy tényleg az.

San Gimignano látképe (Forrás: Pixabay)

Arezzo következett, Firenzétől 80 kilométerre délkeletre. Egyrészt mert etruszk város, másrészt Piero della Francesca (1415 k.–1492) miatt, aki a San Francesco di Arezzo templomban készítette el fegyelmezett, intellektuális festőzsenijének megfelelő freskóit. A Salamon és Sába királynő találkozása azóta is a legkedvesebb festményeim egyike. A bölcs öreg férfi és a rátarti fiatal nő kézfogása, az előtér világos kékjeinek és a háttér vörösének kontrasztja. Nem sokkal azelőtt, hogy nem tudtam betelni a freskó nagyszerűségével, láthattam Rembrandt A zsidó menyasszonyát kiállítva Amszterdamban. A hetvenes években sokszor feltettem festménybefogadás-kutatásaimban a bugyuta kérdést: mely képeket vinné magával egy lakatlan szigetre. Hát én ezt a kettőt bizonyára. És persze a szerelemnek azt a fajtáját is ilyennek vélem, amelyet én sajnos nem élhettem át, de vannak barátaim, tanítványaim, akiknél tapasztalom, hogy húsz–negyven éve működik. „Szövetség ez, már nem is szerelem” – írja nagyon fiatalon József Attila.

Piero della Francesca: Sába királynőjének látogatása Salamonnál – az arezzói bazilika freskórészlete (Forrás: Wikipédia)

Piero della Francesca új stílusa, térszemlélete, perspektivikus ábrázolásmódja, matematikai zsenije olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy amikor 20 évvel később felelőtlenül eldöntöttem, hogy elmegyek kocsival Rómába, az elhatározásban jelentős szerepe volt annak, hogy újra látni szerettem volna racionális festészetét, amelyben a tudományos nézőpont (geometria, perspektíva) és a művészeti szemlélet (tájképrészletek, építészeti formák, tágasság, alakformálás) szorosan összefonódtak. Inkább az intim képeket kedvelem, mint a monumentálisokat, és mégis: Piero della Francesca monumentális festő (lásd például a Krisztus feltámadása jelenetet), de harmónia, nyugalom, derű árad a műveiből.

Ez az abszurd autóút kocsival körülbelül 1200 kilométer, vagyis nem sokkal több, mint Berlin, ahova többször is autóztam (ám oda többnyire felváltva vezettünk, Rómába meg egyedül). Megálltunk Triesztben, s az egykori vonatúthoz hasonlóan Padovában és Arezzóban is. Hegyek, alagutak, kisvárosok. Megérte! Arezzo város gyönyörű, középkori kastélyát a világ legszebb kastélyai között tartják számon. A Piazza Grandénak a neve is árulkodó, a városközpont igazán festői hely, északi részén a lenyűgöző Arezzo katedrális (Duomo San Donato). Múzeuma mellett a régiségpiacot is kár lenne kihagyni. A szabálytalan formájú, lejtős főtér, a lakótornyok, a Szent Donát- és Szent Péter-dóm, a Szent Ferenc-bazilika és benne Piero della Francesca freskóciklusa Firenze közelségéről tanúskodik. Itt forgatták 1997-ben a három Oscar-díjat nyert filmet, Roberto Benigni Az élet szép című művét a Holocaustról. Látjuk a várost a lejtős sikátoron át a főtérig, a dómot, a Vasari Loggiát, a Piazza Grandét, a Szent Ferenc teret és az olasz zsidó sorsot.

Arezzo főtere (Forrás: Pixabay)

És persze Siena sem maradhatott ki a kocsiút során sem, ez is Toscanában, 70 kilométerre Firenzétől, etruszkok alapították – a legenda szerint a Róma-alapító Remus fiai. Gótikus és reneszánsz építészete mellett híressé tette a quattrocentóban kialakult úgynevezett sienai oltártípus, a szárnyképeken egy-egy egész alakos szent képe. Kívül és belül páratlan látványosság a Mária-székesegyház, fekete és fehér márvánnyal burkolták (ez a város színe is). Az 56 panelből álló padlómozaik is egyedülálló. A kupolát tartó aszimmetrikus pillérkötegek ugyancsak zebracsíkosak, fekete-fehérek. A szószék talán a legszebb egész Itáliában, pedig megszámlálhatatlan templomi szószék készült az igehirdetés céljára a gótikában, reneszánszban és a barokkban. Szerb Antal az Utas és holdvilág (1937) önelemző regényében érzékelteti a város hangulatát.

A sienai dóm kupolája (Forrás: Pixabay)

Számomra a Piazza del Campo, a kagyló alakú tér volt az, ami visszavonzott Sienába. A Palazzo Publico (Városháza) felé lejt, beleilleszkedve a völgy mélyedésébe. Gyöngyszem – írják róla sokan. Anyaöl – mondom én. Egy évben kétszer is rendeznek itt lóversenyt – ezt sajnos nem láttam. A harangtorony és ellipszis alakú kupolája, de maga a 13. századi gótikus dóm is messzire látszik a dombok tetejéről. Sienai Szent Katalin 1347-ben abban a városrészben született, ahol a 13. századi Szent Domonkos-templom áll. Nem ő a védőszentem, hanem a pogány tudósokkal vitatkozó, a 3. században élt okos Alexandriai Katalin (lásd Róma, Basilica di San Clemente, Masolino freskói, 15. századi korai reneszánsz stílusban a legendás vértanú élettörténete). Sienai Szent Katalin domonkos rendi, a sienai pestis járványban csodás gyógyító, Siena védőszentje. Egyetlen hitelesnek vélt képmása Andrea Vanni freskóján látható a Capella delle Voltóban, a város fölé magasodó Szent Domonkos-templomban. A ház, amelyben született (1347), a gyerekkorát bemutató freskókkal van tele. Kedvenc toszkán kisvárosom ma is őrzi 13-14. századi arculatát. Talán ezért is gondolok rá áhítattal.

Siena főtere (Forrás: Pixabay)

Britannia tájain

A két nagy olaszországi út között, 1985-ben, volt egy hosszú angliai utazás is, Londontól Invernessig. Angol barátainkkal London környéki kisvárosok, egyetemi városok, kastélyok, kirándulóhelyek (Exeter, Oxford, Southampton, Salisbury – kedvenc katedrálisom stb.) kocsival, hétvégeken két napra. Aztán javasoltam útitársamnak, hogy menjünk el Skóciába, Edingburghba, a Loch Ness tóhoz és fel egészen Invernessig, az Északi-tengerig. Barátaink élénken tiltakoztak: megfagyunk (vettek részünkre két vastag, meleg, igazi angol gyapjú pulóvert és sálat), éhen halunk (egy hátizsáknyi tartós kajával indulhattunk neki, még az elemi iskolai munkatársak és gimnáziumi tanárkollégák is sütöttek a részünkre). Egyik barátunk „echte angol”, mert már a római korban és a középkorban jelentős, gazdag, gyönyörű templomokkal teli városban, Exeterben született és ott járt egyetemre is. Másik barátunk Cardiffban, a walesi kikötővárosban született, öntudatos walesi, ő szeretett bele Kecskemétbe és a Kodály-módszerbe. Ők még a magyaroknál is furcsább, megközelíthetetlenebb népségnek vélték a skótokat, és sem ők, sem barátaik soha nem voltak Skóciában. Minden este fel kellett őket hívni, hogy nagyon is jól vagyunk. 41 éves voltam.

Nemcsak Edinburghba szerelmesedtem bele, hanem a felföldi tájba, a felföldi vörös tehenekbe, a skót juhászkutyákba, a skót kockás öltözetekbe és whiskybe (na jó, ma már bevallhatom, hogy a vörös hajú, szőrzetű, fehér bőrű, kissé macsós, nagy darab férfiakba is). Edinburgh nagyváros, és már írtam róla. Kelta, különleges táj, „üvöltő szelek”, az irodalom és a szokatlan épületek, a rododendron, a fesztiválok, a nem mindennapi városkép, a titokzatos hegyek és a hideg tenger városa. Egyedülállóan karakterisztikus. Inverness Északkelet-Skócia, a Skót-felföld fővárosa, neve gael eredetű. A Ness folyó mindkét partjáról különlegesen szép a panoráma, mint ahogy az invernessi kastély tetejéről is. Itt utazásaim egyik legmeglepőbb élménye várt rám.

Az invernessi kastély (Forrás: Wikipédia)

Hacsak tehettem, mindenfelé felszálltam egy buszos, egy-két órás városnéző körútra, itt is kezdeményeztem egy ilyen programot. Kora reggel indultunk Culloden Battlefieldbe, tele volt a busz skótokkal, idegen alig. Addig nem is hallottam a Culloden csatatérről. Izgatott hangulat volt a buszon, szülők, nagyszülők egymás szavába vágva meséltek a gyerekeknek. Egy hatalmas, üres mezőre érkeztünk, ahol mindenki egy irányba loholt, a semmi felé. Végül is a tágas tájban egy kicsi, jelentéktelen táblához jutottunk el, amely az 1745. augusztus 19-i, sok halottat követelő jakobita lázadásnak állít emléket. Nem sikerült a Stuartok visszaállítása a trónra. A kormány hadseregének győzelme a skótok számára máig tartó alárendeltséget okozott. Több mint kétszáz év telt el azóta, de a skót klánok leszármazottai máig nem felejtenek. Sokáig álltam az úgynevezett halottak kútjánál, az elveszett MacGillivray-klán emlékére állított fekete kőnél. Inkább éreztem, mint értettem az egészet. Itthon igyekeztem elolvasni, mi is történt, de amit találtan, az csak még inkább összezavart. Mindenesetre sok mindenre rájöttem az embercsoportok egymás elleni fenekedéseivel kapcsolatban. Úgyhogy inkább zárjuk Invernesst a 19. században épült árkádos, színes, igényes bazársorával (Victorian Market), és igyunk komótosan egy pohárral a Highland Park Begavald skót whiskyből.

MacGillivray-klán emlékköve a Culloden csatatéren (Forrás: Pixabay)

A történet aztán váratlanul folytatódott. Nehéz szívvel búcsúztam Edinburghtól (30 tekercs fotót készítettem róla az itthoni diavetítéshez), biztos voltam benne, hogy soha többet nem látom. Azt éreztem, hogy Londonban még lesz dolgom (kutatás, kiállításrendezés), de miért, hogyan jutnék el újra Skóciába. Itthon – meglepő módon – egy norvégiai ösztöndíj lehetősége várt. És akkor, amikor onnan hazaérkeztem, egyetemi évfolyamtársamból lett barátnőm meghívólevele. Két kamasz fiát Edinburghba vitte tanulni bentlakásos középiskolába, így lényegében egyedül lakott egy nagy lakásban (férje Ománban maradt). Fizeti a költségeimet, csak menjek. Mentem, kétszer is (ennyit arról, hogy „soha”). Kocsival előbb Edinburgh környékét fedeztük fel, kastélyokat, palotákat, kerteket, katedrálisokat, kápolnákat, múzeumokat, kisvárosokat. Ezek rendszerint egynapos kirándulások voltak. Egy-két kedvencem: Dalmeny és Hopetown házai, Kelso várkastélya (róla írta Walter Scott: „a legszebb, ha nem a legromantikusabb Skóciában”). Aztán kétszer is körbeautóztuk a körülbelül 40 kilométer hosszú Loch Ness tavat – mindhiába: hiába reménykedtem, a híres-nevezetes szörny nem mutatkozott.

A Loch Ness tó Skóciában (Forrás: Pixabay)

Végül Yorkba is elmentünk, de ez már nem Skóciában van, hanem Angliában, és számomra talán a legszebb angol kisváros (akkor még a népességszám szerint is, most már inkább nagyváros, 200 ezres lélekszámhoz közelít). A rómaiak alapították i. sz. 71-ben, két folyó találkozásánál, neve ófrancia és normann eredetű. Nagy gótikus katedrálisának csipkés tornyai szinte mindenhonnan látszanak.

York katedrálisa (Forrás: Pixabay)

Középkori bevásárló utcájában a házak 1350 és 1475 között épültek. Sétáinkat mindig valamelyik szemrevaló teaházban fejeztük be; azóta is minden reggel Twinings zöld teát iszom.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2022 áprilisában, Budapesten | Folytatása következik

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.