::: Párosesszé a Godot Galéria Új kezdet című kiállításáról I.
Mottó: „Az élet nem más, csak maga a kezdet. Az élet valójában örökös újrakezdés.” (H.G. Wells: A felszabadult világ, fordította Havas Lajos)
A látogató a Godot Galéria Új kezdet kiállításán itt nem egy statikus múzeumi archívumot néz, hanem egy átmeneti állapotot, liminális teret. A képek már lekerültek a régi falról, de még nem kerültek fel az újra. A kiállítás egy ritka pillanatot rögzít: a műalkotás éppen vándorol. Talán húsz-harminc évig sem látjuk újra, ha egy újabb magángyűjtemény zárt világába kerül. A művek ezért most nemcsak kiállított tárgyak, hanem egy különös átmenet szereplői.
Ez a helyzet a látogatót is más pozícióba helyezi. Kénytelen a saját szemére hagyatkozni, nem egy múzeumi történet lezárt értelmezését olvassa újra, hanem közvetlen, személyes párbeszédet kezd a képpel. A kiállítás egyik legnagyobb vonzereje éppen ez a bizonytalanság. A látogató úgy érezheti magát, mint egy felfedező, aki hosszú idő után először pillant meg egy rejtett kincset, mielőtt az új tulajdonoshoz kerülve ismét eltűnik a nyilvánosság elől.
Különös fényt vet erre a helyzetre, ha a műveket a digitális képkeresők világával szembesítjük. Mit lát egy algoritmus egy olyan műben, amelynek jelentését nem pusztán a formák, hanem a történeti kontextus, az anyaghasználat, az alkotói gesztus és a kulturális emlékezet teremti meg?
Alexander Tinei Nude (2005) című sejtelmes olaj-ceruza munkájára a kereső elmosódott röntgenképeket, orvosi anatómiai rajzokat vagy bemozdult fényképeket kínál. Bada Dada Tibor Csillag és hold (2005) látomásszerű, sötét kompozícióját éjszakai tengeri viharokhoz, fantasy könyvekhez vagy sci-fi videójátékok háttereihez kapcsolja.
Bak Imre East-West (1999) geometrikus rendjében pedig optikai illúziókat, építészeti rácsokat és dekorációs mintákat ismer fel. Az algoritmus felismeri a hasonló formát, de nem érti a mögötte lévő művészi gondolatot.
Bukta Imre Galambot etető orvvadász (2005) című, olajból, csempéből, gyufából, vízfestékből és tusból építkező művét a gép egyszerű gyerekszobai illusztrációkhoz vagy falmatricákhoz közelíti. Pedig Bukta darabokból felépülő vidéki mitológiája éppen a magyar társadalmi és kulturális tapasztalat sűrű rétegeit hordozza.
El Kazovszkij Arany egyensúly (2004) című drámai tempera-tus kartonjának fekvő alakját az algoritmus ágynemű-katalógusokkal és napozóágyakkal rokonítja. Az Eltévedt hajó esetében pedig a vágóhídi és színházi elemekből felépülő egzisztenciális látomás horrorfilmes jelenetekké vagy sötét dekorációs képekké egyszerűsödik.
Fajó János Kereszt (1974) című képe esetében a tiszta színek és szigorú geometria nemzeti zászlókká, céglogókká vagy képernyőteszt-ábrákká változnak. Fehér László Kaposvári szökőkút (2003) című pasztelljében a kereső nem a magányos tér feszültségét vagy a felület finom tónusait érzékeli, hanem kerti szökőkutakat, díszmedencéket és térkőmintákat. Hencze Tamás Lejtőjének (1979) elnyúló, a fény és a felület viszonyát kutató kompozíciójából pedig építészeti részletek, fémcsövek és fehér vetítőfelületek lesznek.
Méhes László Vászon (1974) című munkája különösen jól példázza az anyag tapasztalatának elvesztését. A finom, monokróm, hajtogatott, textilszerű felületet a gép barna kartondobozként, csomagolópapírként vagy bőrkárpitként azonosítja.
Pinczehelyi Sándor Csillagjának (1973) vörös téglákból kirakott szimbólumát pedig tábortűz-maradványként vagy építkezési törmelékként olvassa. A hetvenes évek konceptuális és politikai iróniája egyszerűen eltűnik a gépi felismerésben.
Ugyanez történik Tót Endre Nothing (1971) című ikonikus szitanyomatával. A betűk fokozatos feloldódásában rejlő konceptuális gesztust az algoritmus tipográfiai poszterként, pólómintaként vagy hibás kijelzőként érzékeli. Szikora Tamás Fekete kép négy dobozzal – Bohóc dobozok (2008) című alkotása esetében a dobozok anyagszerűsége és abszurd geometriája egyszerű kartonhalommá, logisztikai stockfotóvá válik. Szűcs Attila Nő sötét háttér előtt (1999) című képének titokzatos fény-árnyék viszonya pedig horrorfilmes jelenetekre vagy lakberendezési képekre redukálódik.
A példákban éppen az a meglepő, hogy az algoritmus nem feltétlenül téved. A maga módján valóban lát, formákat, színeket, körvonalakat, textúrákat és kompozíciós hasonlóságokat keres. Ami hiányzik belőle, az nem a látás, hanem az értelmezés. Nem tudja, hogy egy fekete forma lehet emlékezet, egy bárka lehet egzisztenciális metafora, egy tégla politikai jel, egy elmosódott arc pedig a személyesség hordozója. Nem érzékeli az iróniát, a történelmi tapasztalatot, a művészeti hagyományt, és legfőképpen nem tapasztalja a mű jelenlétét.
Ezért kapta a kiállítás az Új kezdet címet. A képek valóban új otthont keresnek, de a látogató számára is újrakezdődhet a találkozás velük. Ott állunk egy Fajó-, egy Bukta-, egy El Kazovszkij- vagy egy Tót-mű előtt, és a kép nem közvetítőn, képernyőn vagy reprodukción keresztül ér el hozzánk. A festék, a vászon, a papír, a felület, a méret és az anyag fizikai valósága egyszerre válik jelentéshordozóvá.
A kiállítás így finom, de határozott fricska a digitális világnak. Arra emlékeztet, hogy a műalkotás nem pusztán egy kép, amely felismerhető, kategorizálható és kereshető, hanem jelenlét. Valami, amivel egy adott pillanatban, egy adott térben találkozunk. És ez a találkozás most különösen egyszeri, a művek éppen úton vannak valahová.
Érdemes ezért megnézni őket, amíg még láthatók. Mert lehet, hogy hamarosan újra eltűnnek egy másik gyűjtő privát világában. Ki tudja, mikor kerülnek elő legközelebb. Ha egyáltalán láthatjuk még őket valaha.
Abafáy-Deák Csillag