::: Találkozások #7 – Halász Leventének
Első hosszabb utazásom során, 1978-ban mentem először Zürichbe. Utastársammal Amszterdamtól Rómáig megnéztünk mindent, ami érdekelt bennünket. Városközpontokat, templomokat, múzeumokat, arborétumokat. Aztán ő Párizsba vonatozott, én Zürichbe Pártosné Berki Magdához, a gyerekkori pszichológusomhoz. Mint kezelhetetlen gyereket küldtek hozzá a Szív utcai általános iskolából. Ő átvitt a Bajza utcaiba, ahol már semmi gond nem volt velem. Amikor édesanyjával együtt kitelepült beteg öccse miatt, így búcsúzott: „nincs veled semmi baj, csak méltatlan hozzád a környezeted”. Sokáig tartott, amíg megértettem. Aztán elkezdtünk rendszeresen levelezni.
Amikor újra találkoztunk, 34 éves voltam. Addigra már beálltam a sorba, doktoráltam, épült az első otthonom, művészettörténeti könyveket írtam, végéhez közeledett az analízisem, és felfedeztem Farkas Istvánt, életre szóló feladatomat.
Először Magda vitt el a Limmat és a Zürichsee torkolatánál, a város központjában magasodó, több mint 1100 éves Fraumünsterbe (Asszonyok katedrálisa). Eredetileg kolostornak épült román stílusban, vastag falakkal. A 13–15. században pedig a gótika jegyében a magas, karcsú hajó, a boltíves mennyezet és a fényáteresztő nagy méretű ablakok. Fénnyel elárasztott a belső tér. A 16. században Huldrych Zwingli, a reformáció helyi vezetőjének a hatására protestáns templommá alakult.
A Fraumünster szentélyét Chagall által tervezett színes ablakok díszítik. Az 1970-ben átadott mesterművek bibliai történeteket és prófétákat jelenítenek meg. Illés szekere, mennybemenetel, Jákob lajtorjája és küzdelme az angyallal, Dávid király megváltása, Mózes és a kőtáblák és Jézus élete, József és Mária a kisdeddel, a kereszt és az élet fája.
A kékes fényben különös ragyogás keltett bennem addig nem ismert, nem felfedezett szakrális élményeket. „A fény – írja Chagall – nem csupán megvilágít, hanem átalakít, és az üvegablakokon keresztül történeteket mesél, amelyek a lelkünk mélyére hatolnak, felébresztve a csodát és a reményt.”
A Magdával közös látogatás után többször visszamentem nézni, érzékelni, magamba építeni a látványt, Chagall egyedi kézjegyét, szavakba foglalhatatlan szépségükön túl felfogni a festő hitét, a létezés isteni mivoltát. Ahányszor még elmentem Zürichbe, első utam a Fraumünster színekben pompázó, energiákat sugárzó, spirituális látomásokkal telített üvegablakaihoz vezetett. Minden alkalommal ámulatba ejtettek a kék, a zöld, az arany és a sárga színek, a belőlük áramló intenzív melegség, szeretet. Beleszerettem az angyalokba. Talán Chagall maga is angyal volt, drámák, katarzisok, tragédiák átélője és a feltámadás, az élet teljességének közvetítője. A zürichi üvegablakokkal pedig örökre beírta önmagát az örökkévalóságba.
Nekem mint anyai ágról zsidónak, apai ágról katolikusnak (az izraelita vallásban születtem, megkereszteltek, bérmálkoztam) különösen fontos volt, ahogy a festő összekapcsolta a két vallás hagyományait a zürichi protestáns templomban. Chagall családja a lubavicsi haszid istenhitben nevelkedett, nem szigorún, szabályokkal terhelt judaizmusban. Derűs életszemlélete, spiritualizmusa, csodákkal teli világa, szürreális álomképei onnan eredhetnek. „Ha nem lennék zsidó, nem lennék művész sem” – vallotta. A számomra legkedvesebb művében (Magány, 1933), mindez benne van. A tóratekercset magához szorító rabbi titokzatosságában a létezés kettőssége, élet és halál, jó és rossz, s hogy mégis van remény. Kimozdított az akkori materialista világképemből. Ahogy Chagall írta: „Az igazi művészet (…) hidat épít a látható és a láthatatlan világ között, és egy pillanatra bepillantást enged az örökkévalóságba.”
Chagallnak már 1950–51-ben volt kiállítása a Kunsthaus Zürichben. Az ötrészes ólomüveg ablaksorozat 1970-ben készült a szentély részére, de a mű a rozettával együtt 1978-ben vált teljessé. (A bibliográfiai adatokhoz az 1981-ben Zürichben megjelenő 16 oldalas kiadványt használom, mely a Gal Meta Nierendorf kiadónál jelent meg.)
A Fraumünster számára készült rendkívüli üvegablakait tehát 1970-ben avatják fel; 1973-ban megnyílik Nizzában a nevét viselő állami múzeum; 1974-ben üvegablakokat készít a reimsi Notre Dame katedrálisban is; a párizsi Louvre-ban 90. születésnapján, 1977-ben retrospektív kiállítást rendeznek neki; 1978-ben megkapja a Becsületrend Nagy Keresztjét a francia elnöktől.
Vityebszkben (Belorusszia) született és nevelkedett szegény, 9 gyerekes orosz ortodox zsidó családban. A város a lubavicsi haszidizmus egyik fő központjává vált, a zsidó vallásnak ez az ága meghatározó volt Chagall szellemi fejlődésére, élete végéig tartó vallásos hátteréül szolgált. Jehuda Pen festőiskolájába járt, sok más zsidó gyerekkel együtt (akkor még Moishe Segal néven). A tanítás jiddisül folyt, oroszul nem beszéltek. Gyakran idézik önéletrajzi könyvéből a festő megfogalmazását: „Ott még gyerekként is minden lépésemnél éreztem – éreztették velem –, hogy zsidó vagyok.” Kora gyerekkorától fest, 1910 és 1914 között Párizsban tanul, és válik a 20. század egyik legjelentősebb és legegyénibb alkotójává. A második világháború után Amerikából tér vissza Franciaországba. Persze már 1923-ban így kiáltott fel, amikor családjával odaköltözött: „Párizs az én második Vityebszkem.”
Amikor elindultam Zürichbe, már tudtam, hogy könyvet kell írnom művészetéről a Gondolat Kiadó Szemtől szemben sorozatában. Már összegyűjtöttem a verseit franciául, már kijegyzeteltem Életem (Műveim) című naplóját (Gondolat Kiadó, 1970), melyben beszámol élete első évtizedeiről, valamint felesége, Bella Chagall visszaemlékezéseit, az Égő gyertyákat (Corvina Kiadó, 1971). Megvettem minden könyvet, katalógust, amihez hozzájutottam, és egy társas út ürügyén (akkor még trükközni kellett az utazásokhoz) meglátogattam a bécsi Albertina Múzeumot, hogy láthassam a Batliner-gyűjteményből származó grafikáit és festményeit. Zürichben pedig, mielőtt elzarándokoltam a Fraumünsterbe a csaknem 10 méter magas üvegablakokhoz, megnéztem a Kunsthausban lévő festményeit, ahol meg tudtam venni az 1967-ben rendezett Chagall-kiállítás katalógusát is. Nagyon megkedveltem az 1924-es Bretagne-i utazása során festett tájképét és egy, a zsidó vallási hagyományokat idéző művét (Le Juif a la thora).
Nem kerülgetem tovább a forró kását.
Az első, a városban élő, dolgozó Magdával tett látogatásunk után másnap siettem vissza az üvegablakokhoz a Fraumünsterbe. Chagall 83 éves volt, amikor nekiállt e monumentális műnek, és 91, amikor 1978-ban befejezte a rózsaablakot. Én akkor 34 éves voltam, nehéz volt felfogni, mire képes egy zseniális művész idős korában is (most 82 vagyok, nagyon is bele tudom élni magam a chagalli életkor nehézségeibe, az akadályoztatásokkal). Csak a kedvenc Monet-mat emelem ki, de közismert, hogy Picasso, Matisse és Barcsay Jenő, Csernus Tibor szintén jelentős festők maradtak messze a nyugdíjas korba belenyúlva is.
Megrendülés
Nem tudom, hogyan lehet egyszerűen, pátoszmentesen megfogalmazni. Ott állt Chagall, kockás ingben, közel az általa teremtett, megálmodott – kékben, zöldben, vörösben, aranyban fénylő – angyalablakok előtt. Néhányan körülvették. Mosolygott, gesztikulált. Azt hiszem, soha addigi életemben (és azóta sem) jöttem annyira zavarba, mint akkor. Le kellett rogynom egy székre, nem kaptam levegőt. Talán ez most itt teátrálisnak hangzik, pedig nem az volt, hanem megrendülés.
Chagall, az álmok, az emlékek, a csodák, a szerelmek festője. Chagall, a vityebszki haszid, hívő zsidó, orosz és francia művész. Akinél Jézus az emberiség szimbóluma, és megjelenítése a gótikus Krisztusokkal vetekszik. Chagall, az egyetemes emberi szeretet festője.
Láttam, hogy alacsonyabb, mint én, arca ráncos, szelíd, nagy szemei rendkívül kifejezők. Szép volt. Bájos. Sugárzó. Az volt róla az első benyomásom, gondolatom, hogy csak ez az ember hozhatta létre azokat a rabbikat, hegedűsöket, zenészeket, halászokat, bohócokat, szerelmespárokat, szokatlan élőlényeket, akik engem a velük való első találkozásaink során örökre belevonzottak érzelmekkel telített világába, festői nyelvezetébe. Senki más nem tudott olyan virágokat, tücsköket, bogarakat, tehénkéket létrehozni, mint ő. És olyan naplementét, falat, várost (Párizs), mint ő.
Nagyon is jól ismertem az önarcképeit, de az élő ember még azoknál is inkább elbűvölt. Ez az ember – festő – képes volt arra, hogy a végtelen térben minden beszabályozott rendet megváltoztasson, megváltoztassa az irányokat és arányokat, a lehetetlen helyébe a lehetségest léptesse, valóságossá váljon az abszurd. Akkoriban fejeződött be hosszúra nyúlt pszichoanalízisem. Döbbenten bámultam a rendkívüli intelligens arcot, tekintetet és azt éreztem, hogy Chagall mindent tud az emberi érzelmekről. Rembrandt a lélekről. Klee a természetről és a vonalakról, Rothko a színekről. Ők az én irányjelzőim, az égtájam.
Oda kellett lépnem hozzá, hogy közelről érzékelhessem temperamentumát. Reszkettem. Azonnal el akartak távolítani a közeléből. Nem engedte. Megfogta a bal karomat és a jobb kézfejemet (sokáig nem mostam meg utána) és megkérdezte, ki vagyok. Magyar művészettörténész, válaszoltam héberül. Akkoriban Scheiber Sándor egyik rabbijához jártam, főleg azért, hogy jobban értsem Ország Lili írásos képeit. Aztán franciául dadogtam, hogy épp könyvet írok róla, és a kiadó már elküldte az engedélykérést a reprodukciókhoz.
Ennyi. Aztán egyszer csak egy elvtársnő hozott egy levelet (nem a postás), amin csak a nevem volt, benne a reprók engedélyezése. Aczél György, a kultúra hazai pápája kapta meg, mert tudták róla, hogy szenvedélyes levélgyűjtő. Oda kellett adnom, és bármit kérhettem érte cserébe. Egy bécsi út soron kívüli engedélyezését kértem, hogy megnézhessem végre az Albertina tulajdonában lévő Chagall-grafikákat is. (Aczéllal egyszer találkoztam a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, amikor a Világirodalmi Lexikonban dolgoztam, és Haraszti Pista bácsi meghívott egy szokásos péntek esti sóletvacsorára. Azért érdekelt Aczél, mert akkor volt barátja Anna Margitnak és Ámos Imrének, amikor hazajöttek Párizsból, annak ellenére, hogy Chagall megpróbálta rávenni őket, hogy maradjanak kint.)
Akkor már több itthoni képzőművésszel volt intenzív kapcsolatom. Az első leningrádi (ma ismét Szentpétervár) utamon ismerkedtem meg Dombrovszky István Tuta szobrásszal, az ő műtermében tett látogatásomat sűrűn követte a többi, és kezdtem kiállításokat rendezni klubokban, művelődési házakban, főleg korosztályom tagjainak (Tröster Vera, Váli Dezső, Kováts Albert, Németh Géza és mások). Az első igazán fontos kiállítást 1968-ban rendeztem Rákosligeten, Ország Lilinek. Az első könyvemet Anna Margitról írtam, 1971-ben. Mindkettőjükkel halálukig bensőséges kapcsolatom volt. A hetvenes években részt vettem nyaranta a Gyulai Művésztelepen, bekapcsolódtam továbbá a Nagyatádi Faszobrász Művésztelep létrehozásába. Nem voltam tagja egyetlen művészcsoportnak sem, de a korszak jelentős művészeinek a műtermét rendszeresen látogattam, hogy követhessem életművük kibontakozását. A már említetteken kívül ki kell emelnem Bálint Endrét, Vajda Júliát, Szenes Zsuzsát, Schaár Erzsébetet, Pauer Gyulát, Bak Imrét. Mindezt azért sorolom most, hogy érzékeltessem, amikor a zürichi Fraumünsterben élőben megláttam Chagallt, a csodák festőjét, már eldőlt, hogy ebben a közegben alakul a saját utam.
Vityebszk, Párizs, Moszkva, Berlin
Nagyon sokat köszönhetek azoknak a magyar művészeknek, akiknek a műtermébe szabad bejárásom volt, láthattam őket festeni alkotóműhelyükben. Személyes tapasztalataim és maga a közeg segítettek a művek elmélyültebb értelmezésében. De ez a találkozás Chagallal mindent felülírt, ami e téren velem a megelőző tíz évben történt. Ott álltam testközelben a hozzám akkor legközelebb álló művészhez. Éreztem kisugárzását, láttam arca gyermeki tisztaságát, álomlátó szemeit, őszinte tekintetét, láttam benne a sovány, makacs, különleges kisfiút. Vityebszket, Párizst, Moszkvát, Berlint, mozgékony élete színhelyeit. Láttam benne a csodát. Emberi nagyságát.
A toronymagasan kiemelkedő, egyéni hangvételű művészt akkor már eléggé ismertem. Mint említettem, már elkezdtem készülni a megírandó könyvre, állandó kísérőm volt az Életem című könyve és franciául írt versei. Lenyűgözött mélységes mély kapcsolata, hűsége gyerekkori falujához és megingathatatlan kötődése a zsidó vallás haszid irányzatához, a Biblia iránti szeretete (a Bibliát nevezte „a legnagyobb költészeti forrásnak”). Ahogy néztem őt, megértettem, hogy csakis ő festhette a Fehér keresztre feszítést (1938-ban, amikor a náci németek elfoglalták Ausztriát és lerombolták a nürnbergi zsinagógát). „Európa pedig némán tűrte, ahogy Jézust újra keresztre feszítik” – írta.
Csak ő teremthette meg azt az egyedi, szabad, a fizika törvényeit is legyőző, valóság és fantázia, képzelet határán álló vizuális világot, amelyben azonnal otthon éreztem magam. Mintha az én életem helyszíne (a Dráva, Perecsenypuszta, Nagykanizsa, a Duna, Budapest és Párizs, Róma, Berlin) is benne lenne. És a szerelmeim, zsidó kötődésem, a versek, a hegedűs, mindaz, aki vagyok.
Picasso írta róla: „Valahol a fejében egy angyalnak kell lennie”. És tényleg. Küldött. Amikor ezt felfogtam, pár másodpercre mintha megnyíltak volna bennem és fölöttem az ég kapui. Soha azelőtt, soha azóta nem éltem át még hasonlót sem.
Soha többet
Az érettségi utáni kukoricacímerező-táborban, 18 éves koromban Dalmandon, minden reggel lovagoltam. Egyszer egy vizesároknál a ló megtorpant, majd átugrotta; soha többet nem ültem lóra. 75 évesen, negyven évi vezetés után, úgy mentem neki a járdának, hogy szétvertem a bal első gumit; soha többet nem vezettem. Azután, hogy Chagall percekig fogta a kezem Zürichben, soha többet nem volt halálfélelmem.
S. Nagy Katalin