Csak úgy a kisvárosokról 3.

::: Csak úgy… #11c


Annak idején Oslóban tolókocsival vártak a repülőtéren, mert felfoghatatlan volt számukra, hogy egy negyven körüli ember miért nem igényli a sífelszerelést. (Gyerekkoromtól ódzkodtam a korcsolyázástól, pedig a Városligeti jégpálya közelében laktunk, a legbensőségesebb barátom szenvedélyesen síelt, és honnan tudhattam volna, hogy a nyolcvanas évek végétől évekig elviszem kocsival Ótátrafüredre síelni a kedvesemet.) Akkor állt helyre a kölcsönös megbecsülés a norvég vendéglátóimmal, amikor a legelső program egyeztetésekor határozottan kértem, hogy felszállhassak arra a komphajóra, amelyik Oslóból viszi fel északra a partvonal mentén a postát. Egyedül utaztam a világhírű Hurtigruten fedélzetén, a fjordok között. Trollokat nem láttam, de fenséges természeti jelenségeket igen, valamint csodálatos, minden mástól, minden valaha látottól különböző településeket, ahol egy-egy éjszakára kikötöttünk. Közel álltak hozzám a vikingek, hazajőve mindent elolvastam róluk, amit csak találtam (szerencsére – 2005-ben született unokámnak, Roland Dánielnek a vikingek voltak a kedvencei a sokféle mitológiából, amikről meséltem nekik).

A sarki fény bűvölete

Az északra tartó utazás végén Tromsø városa, illetve az ott látott zöld-lila fényekkel mozgó égbolt annyira elkápráztatott, hogy eldöntöttem, a nagy távolság (Oslótól körülbelül 1200 kilométer) ellenére 2–3 napra visszatérek. Tromsø nevezetességei közé tartozik a világ legészakibb planetáriuma, botanikus kertje, sörfőzdéje és püspöksége. A város központja 400 kilométerrel van túl az északi sarkkörön. Gyakran eszembe jutott Nansen és Amundsen, gyerekkori könyvélményeim főszereplői, a bátor felfedező norvégok. Az egyetlen fából épült norvég katedrális (1861) is itt van, a központban számos faház látható.

Tromsø (Forrás: Pixabay)

Számomra a várost körülvevő havas hegyek, a leírhatatlan panoráma volt a csoda. Kifejezetten utálom a hideget, a jeget és a havat sem kedvelem, de a havas hegyek karéja, a sok kis sziget látványa, a hűvös levegő állaga, a vizek illata felülírta borzongásaimat. Még csak nem is fáztam (amúgy született fagyosszent vagyok, még Balaton-parti nyári estéken is képes vagyok megfagyni). Állítólag a jégmentes Norvég-tengernek köszönhetően óceáni a klíma. Biztosan így van, s bár én nem tudnék tartósan ott élni, nagyon nagy élmény, hogy átélhettem mindazt, amit egy északi, kevésbé napsütötte város jelenthet.

Hangsúlyosan szólnom kell az Aurora borealis jelenségről, azaz az északi féltekét beragyogó sarki fényről, amelyet szintén ebben a városban láttam először. Szinte földbe gyökeredzett a lában, mintha újra gyerek lennék – felfoghatatlan volt a szépsége. Hatalmas zöld, lila, vörös, sárga, kék mozgó fénynyalábok a sötét égbolton. Nyilvánvaló, hogy a Természet vagy Isten – vagy ők együtt – a legjobb festők. Még Rembrandtot, az öreg Monet-t és Rothkót is felülmúlják. Láttam később a jelenséget más norvég, svéd és finn városokban is, de ez az első volt a legteljesebb, legmegrázóbb élmény. Akkor és ott hirtelen szerettem volna nagyon-nagyon gazdag lenni és venni egy a városban egy házat, hogy gyakran bámulhassam az elbűvölő, felejthetetlen látványt (egy évben átlagosan 230 éjszaka válik varázslatosan színpompássá az ég). Persze, tudom: a Nap felől érkező elektromos részecskéket a Föld mágneses tere téríti el, összeütköznek a protonok és elektronok a légkörben található gázokkal és ezek festik meg, színezik a fénynyalábokat. De jobban szeretem a lappföldi legendát, mely szerint egy mágikus tűzróka halad át az égen, szétsöpri farkával maga mögött a csillagport, s ebből kerekednek a táncoló fények.

Aurora borealis (Forrás: Pixabay)

Rómából és Párizsból indulva

Sokszor írtam arról, hogy 1989 és 1995 között a Farkas István-monográfia előkészületei miatt sokszor és sokat dolgoztam Rómában és Párizsban. Rómából Charlie, Farkas fia többször elvitt hétvégéken a környék egykori etruszk városaiba: Tarquiniába (a mai város a régi romjaira épült) és Cerveteribe. Ennek az egykor Rómától mindössze 30–40 kilométerre virágzó civilizációnak a domborművei és freskói miatt lett a Kr. e. 3 században épült nekropolisz a kedvencem. Különleges a kapcsolata a mával és a múlttal, az élőknek a halottakkal. Az egykori etruszk főváros, Viterbo mára már Róma külvárosa. Veii városában maradt meg a legszebb szobraik egyike, a Veii-i Apolló. Két olyan európai kultúrát ismerek, ahol az emberek egyensúlyosan elfogadták a halál tényét, talán ettől tűnnek derűsebbnek: a krétait és az etruszkot. Az Etruria területén egykor létrejött 12 városból hatot ismerhettem meg Charlie Farkas jóvoltából, hozzá is közel álltak és alaposan ismerte történetüket és művészetüket. Csaknem harminc évig tanítottam művészettörténetet, legszívesebben a krétaiak és etruszkok világáról (sosem untam meg, s tán a hallgatók sem).

Cerveteri, a nekropolisz főbejárata (Forrás: Wikipédia)

A másik meglepetés, csoda Párizsból indult ki. Egy festő barátom, aki az ötvenes évek elején menekült el itthonról, nemcsak a francia főváros környéki festői kisvárosokba (Fontainebleau, Auvers sur Oise – ez Van Gogh kedvenc kisvárosa és halálának színhelye) vitt el kocsival, hanem az „igazi Franciaországon”, ahogy ő nevezte, azaz az Ile de France régión keresztül 10–12 óra alatt Aix-en-Provence-ba, onnan Avignonba és Arles-ba.

Aix-en-Provence barokk nagyváros, körülbelül 150 ezren lakják, mégsem hagyhatom ki Cezanne (1839–1906) miatt, aki 87 festményén örökítette meg a mindössze ezer méter magas Sainte-Victoire-hegyet. Ha francia művészettörténész lennék, az lenne a legfőbb vágyam, hogy egy reprezentatív kiállítás keretében bemutathassam az összeset – a hozzájuk készült vázlatokkal, akvarellekkel együtt. Igen, életem egyik rendkívüli szerencséjének tartom, hogy láthattam Cezanne egykori műtermében a róla elnevezett múzeumot. Műhelyében máig őrzik használati tárgyait. Sose mertem, tudtam írni róla (nem nőttem fel a modern képi nyelvet teremtő morózus zsenihez, és valószínűleg már nem is fogok). A város évszázadok óta tele van díszkutakkal. Ott szerettem meg a levendulát – színét, illatát, a belőle készült illatszereket.

A Sainte-Victoire-hegy (Forrás: Pixabay)

Arles kisváros, hozzá Vincent van Gogh kötődik. 1888-ban költözött oda Párizsból, a provence-i táj, a fények, a tüzes színek hatására remekműveket festett, tájképeket, csendéleteket (Napraforgók, Kávézó terasza este, A művész szobája, Az arles-i híd – egy, az utóbbi képen szereplőhöz hasonló hidat később róla nevezték el). Megrendítő volt kávézni ott, ahol Van Goghnak feltehetően erre nem volt pénze. A város látványosan szép. Görög gyarmatosítók alapították a Kr. e. 6. században. Szerencsére mind a két világháború elkerülte, így számos műemléke épségben megmaradt. Például a Máltai Lovagrend 16. században épített kolostora (ma múzeum), a római Amfiteátrum, a Saint-Trophime templom és kerengője.

Arles, a Saint-Trophime templom kerengője (Forrás: Pixabay)

Avignon pedig számomra azért fontos, mert amikor a gimnáziumban 15 éves koromban elkezdtem franciául tanulni Serey Éva nénitől, a kiváló műfordítótól, a legelső dalocska, amit lelkesen fújtunk, a Sur le Pont d’Avignon volt.

Thveria otthonossága

Izraelben Thveria (Tiberias) lett a kedvencem, írtam is róla többször az Arnolfini Szalon esszéportálon. Mediterrán és félsivatagi, hosszú történetű régi kisváros a Galileai-tenger (vagy tó) nyugati partján. Kevés hely volt életemben annyira otthonos, mint ez, ahová a bécsi-kanizsai Ditta révén jutottam el 1988-ban. Az eredetileg tervezett két éjszaka helyett végig nála laktunk, innen jártuk be a zsidó-keresztény, görög-római kultúra emlékeit, és amikor egy-egy útról „hazatértünk”, a háza előtt a legfantasztikusabb fa fogadott, egy igen magas juharlevelű lángfa viaszos, fényes, skarlátvörös, harang alakú leveleivel. Ditta szülei Bécsből menekültek vissza Kanizsára, onnan vitték őket Auschwitzba, az én rokonaimmal együtt. A felszabadulás után Ditta Palesztinába ment, mert magyarnak tartotta magát és megsértődött, hogy mások ezt kétségbe vonták. Nem könnyen, de rábeszéltem, hogy látogasson haza, elvittem őt és egyik lányát Kanizsára. Lett egy szívbéli unokatestvérem a sok levegőbe elszállt helyett.

A Galileai-tenger Izraelben (Forrás: Pixabay)

Ausztriai kalandozások

A következő nagy kaland az osztrák kisvárosok felfedezése Tomival, az 1989-ben született, egyes számú unokámmal. Négy-öt éves korától 12–13 éves koráig rendszeresen kibéreltem Sopronban a Lövérekben egy házat, és előbb a várossal barátkoztunk meg, majd rendszeresen reggeli után átkocsikáztunk az Opel Corsámmal Burgenland és Alsó-Ausztria rendezett kisvárosaiba: Eisensdadt (Kismarton), Gussing (Németújvár), Deutschkreuz (Sopronkeresztúr), Wiener Neustadt (Bécsújhely). Aztán ahogy nőtt és nyílt Tomi, egyre messzebb kalandoztunk: előbb Halstatt, Bad Ischl (a szokásos islerkóstolóval), majd a nagyvárosok (főleg Salzburg), illetve az Alpok, a dolomitok. Végül Münchenbe, Nürnbergbe és Velencébe is többször elmentünk együtt.

Bad Ischl a magasból (Forrás: Pixabay)

Tomi már a legelső utakon megkérdezte, miért tisztábbak, rendezettebbek, barátságosabbak az osztrák kisvárosok, mint az otthoniak? Arra még csak-csak lehetett magyarázatot adni, hogy miért gazdagabbak, miért zöldebbek a rétek, de a többire nehezen. Beletanultam a Habsburg–Magyar Monarchia történetébe, amit csak lehetett, elolvastam róluk és rólunk. Sokat jártunk a Bécshez közeli Sank Pöltentől, Herzogenburgtól, Perchtoldsdorftól, Mödlingtől le Villachig (az egyik kedvencem), illetve fel Salzburgig (szintén). Csodáltuk a barokk, biedermeier, szecessziós templomokat, kastélyokat, utcákat és persze azt a szépséget, amit az Alpok változatos látványa nyújt (az alpesi jelentése: havasi, magashegyi). A Bécsi Alpok régióit beautóztuk többször is, Buckliege Welt dimbes-dombos vidékétől Schneebert alpesi tájaiig.

Ezek alatt az éveken át ismétlődő utakon nemcsak Tomi nőtt kedves, jókedvű kisgyerekből okos, világra nyitott kiskamasszá, hanem mellette, vele én is végre felnőttem, gondoskodó, érzékeny nagymamává értem. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek az Osztrák Alpoknak, a Duna vízgyűjtő területéhez tartozó folyóknak (a gyerekkoromat meghatározó Dráva is Kelet-Tirolban ered) és a hegyek között elterülő, rendkívüli szépségű idegnyugtató tavaknak (kiemelt kedvencem a Wörthi-tó, ahol 1995 augusztusában tíz napig úszkáltam, bámészkodtam). Tomival fedeztük fel a Salzburg közelében fekvő gyönyörű, fénylő Wolfgangsee-t és a Mundsee-t, és sok-sok rendezett barokk kisvárost.

Természetesen itthoni is vannak kisvárosok, amelyeket kedvelek – Nagykanizsán, a szülővárosomon kívül is. Mindenekelőtt Sopron, ahol sok estét, éjszakát töltöttünk Tomival, és ahova majdnem elcsábultam szociológiát tanítani leendő erdőmérnököknek. Aztán Kőszeg, Mosonmagyaróvár, Sárospatak, Gyula. Ezekről külön szeretnék írni a Csak úgy… sorozatban, hiszen a különböző kutatásaim révén az életem részeivé váltak.

Sopron (Forrás: Pixabay)

Egy nap Brugge közelségében

Lezárásként következzék Brugge, ahol csak egyszer voltam, 1998-ban, egyetlen napra. Hasonló hatást tett rám, mint 1975-ben Granada, így induljunk el onnét.

Granada az egyetlen hely volt, ahol tényleg ott maradtam volna, ha barátaim drasztikusan nem lépnek közbe. Első látásra otthon éreztem magam benne, ráadásul Franco azonnali spanyol állampolgárságot kínált a hazatérő zsidóknak (anyai nagyanyám szefárd zsidó volt). Minden tetszett, vonzott: a hófedte Sierra Nevada-hegység, a 13–15. századi város maradványai, az Alhambra palota és rózsakertje, a San Nicolas és San Salvador templom, a Rio Darro, az arab piac, a cigány negyed, a flamenco, az Egyetem; tényleg ott kellett volna maradnom. Granadában és Toledóban fogtam fel végre, hogy mit jelent – a holokauszton kívül –, hogy zsidó vagyok. 31 éves voltam. Aztán 44, amikor Izraelben felfogtam a kettős identitásom: hogy zsidó vagyok és keresztény, német és magyar, polgár és paraszt. Ettől fogva sose akartam többet visszamenni Granadába. Hiszen megtörtént, aminek meg kellett történnie. Hatása, látványa örökre beleégett a lelkembe, szívembe.

Granada (Forrás: Pixabay)

Brugge-ben, 54 évesen végre azt is megértettem, miért lettem művészettörténész, és azt is, hogy különböző kitérők után – voltam segédmunkás, kristálycsiszoló szakmunkás, könyvtáros, művelődésiház-igazgató, lexikonszerkesztő, tudományos kutató, múzeum-, lakás-, tér- és vizuáliskörnyezet-szociológus, kommunikátor, egyetemi tanár, tanszékvezető, intézetigazgató, egyetemalapító, kiállításrendező, könyvek írója (ahogy ezt 4-5 évesen, már gyerekként bejelentettem) és így tovább – miért tértem vissza ehhez a foglalkozáshoz. Azért, mert mindent képnek látok és képként őrzök meg az emlékezetemben (emlékkép). Az emberek arcát (arckép), alakját, gesztusait. A tájat (tájkép, látkép). A városokat, utcákat, házakat (városkép). És így tovább. A mozgóképeket illetően nagyon gyenge a memóriám, meglepően jó viszont az állóképekre vonatkozóan.

Brugge számomra állóképek sorozata. És maga a művészettörténet. A flamand városok középkori központja. A szívemhez oly közel álló festők munkahelye, közege: Jan van Eyck, Hans Memling, Petrus Christus, Gerard David és így tovább. Számomra a legszebb és legromantikusabb város, amit valaha láttam. A 13. századi, közel 80 méter magas harangtoronyból (Markplatz) lélegzetelállító a kilátás. Olykor megtörtént velem, hogy elszédültem a látvány erejétől, elvesztettem az idő- és térérzékemet, meg kellett kapaszkodnom valamiben. Olykor úgy éreztem, Isten tenyerében lebegek, méltatlanul a csodákra.

Brugge (Forrás: Pixabay)

Soroljam a festői helyeket? Rozenkoedkai (Rózsafüzér) rakpart. Ráadásul az én anyai családom neve Rosenheim. Azt képzeltem, azt éreztem, hogy nemcsak jártam már ott valaha, hanem éltem is. Később tudtam meg, hogy Brugge-ben már a 13. században letelepedtek német textilkereskedők, a 14. századtól zsidók is (1416-ban már említenek zsinagógát, más források csak az 1600-as évekre teszik a Hamburgból érkező portugál zsidók érkezését Brugge-be). Amikor Hamburgból megérkeztünk Brugge-be (félezer kilométer), még nem is sejtettem, de amikor továbbmentünk Antwerpenbe, Gentbe, már rögeszmésen biztos voltam benne, hogy az anyai nagyapám (hajógyáros, hajókereskedő Hamburgban) rokonai, ősei közöttük éltek Brugge-ben, és ez valahogy megőrződött és genetikailag átöröklődött az én idegrendszerembe. 1978 után, amikor először jártam Amszterdamban, és a pályaudvarról nekiindultam, térkép se kellett, mert minden ismerős volt, elkezdtem neurológiai, genetikai szakirodalmat olvasni a déjà vu élményekről. Aztán a nyolcvanas évek végén kiderült, hogy két nagybátyám élt Amszterdamban, és hogy az a nagybátyám, akire anyám szerint a leginkább hasonlítok – Oszkár bácsi – Berlinben tanult a Humboldt Egyetemen (újságfőszerkesztő, lapkiadó volt Novi Sadon, mielőtt Tito agyonlövette).

Brugge éjjel (Forrás: Pixabay)

Szóval Brugge annyira közel volt hozzám, hogy nem vágytam soha többet visszamenni. Mint ahogy Toledóba és Thveriára sem. De volt ezzel ellenkező kapcsolatom is várossal. Kifejezetten idegenkedtem Berlintől a hetvenes években (a munkahelyemről küldtek, és majdnem belesodortak közös kutatásokba). Nagyon nem szerettem az NDK-Berlint. Aztán 1990–1991-ben, a berlini fal leomlása után, kezdett csökkenni a távolság Berlin és köztem, és kezdtem némileg berlinivé válni (ez sem Rómában, sem Párizsban nem történt meg). Végül is elég sokat, 25 alkalommal voltam ott, nyomon követtem a látványos változásokat, a tisztulást, ahogy újra Európa kulturális központja lett. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Végül egyszer csak rádöbbentem (talán 1998-ban, az Ország Lili-kiállítás rendezésekor), hogy a testre szabott városom Berlin. Tanítványaim kérdésére, hogy miért, a válasz egyszerű: mert ott elférek.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2022 áprilisában, Budapesten | Vége a háromrészes sorozatnak

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.