::: Párosesszé a Godot Galéria Új kezdet című kiállításáról II.
Mottó: Új nézőpont, új otthon, új szabadság.
Az Új kezdet című kiállítás a magyar neoavantgárd nagyjaitól (hetvenes évek) a kétezres évek kortársaiig ível. A geometrikus absztrakció és hard-edge jegyében Fajó János és Bak Imre munkái a tiszta formák, a matematikai fegyelem és a kontrasztos színek erejére építenek. Náluk a struktúra, a ritmus és a térbeli egyensúly a lényeg. Konceptuális és pop-art gyökerek fedezhetők fel Tót Endre radikális nyelvi konceptualizmusában (a semmi mint kijelentés) és Gellér B. István pop-artos ihletettségű organikus formáiban, mindketten a képzőművészet határait feszegetik, ahol a gondolat legalább olyan fontos, mint a látvány.
Új szenzibilitás és egzisztenciális dráma jellemzi El Kazovszkij és Szűcs Attila műveit, amelyek a mély pszichológiai feszültséget, az emberi elmagányosodást, a melankóliát és a mitologikus belső utazásokat hordozzák. Formanyelvükre a figurativitás és az absztrakció határán egyensúlyozó, drámai fény-árnyék hatások jellemzők.
Groteszk realizmus és kritikai irónia is jelen van a kiállításon. Bukta Imre, feLugossy László, Király Gábor, Csató József, Kupcsik Adrián és Ujházi Péter a kelet-európai valóságot, a vidéki létet vagy a hétköznapi karaktereket, vagy épp a mitologikus feszültséget (mint Kupcsik szablyás alakja) emelik be a művészetbe. Stílusjegyeikre a nyers anyagszerűség (Bukta gyufaszálai és csempéi), a fanyar humor, a kollázstechnika és a szándékosan naiv vagy torzított ábrázolásmód jellemző. Ezzel áll éles és izgalmas kontrasztban Kokesch Ádám steril, high-tech hatású plexi munkája.
A művek összezárása a kiállítóteremben egy olyan belső sűrűséget ad, ahol Deim Pál csendes, geometrikus Emléke feszültségbe kerül Gaál József Kiáltójával, vagy Verebics Katalin érzéki Csókjaival. Ez a kiállítás nemcsak a művek új kezdete, hanem a néző vizuális radikalizálódásának az új kezdete is.
A műtárgy szabadságharcot vív a digitális zaj ellen. Itt vagyok a valóságban, tapintható vagyok, és nem tudsz egyetlen swipe-pal elintézni. Évtizedekig egy szoba falán éltek, és most a Godot Galéria kiállítóterében nyílik meg az egyetlen, tiszavirág-életű ablak, ahol emberi szem láthatja őket, mielőtt újra magánkézbe kerülnének.
Földi Péter mitologikus világa, amely az organikus népi kultúrát, az állat- és emberábrázolást mossa össze szuggesztív, rétegzett felületekkel, a digitális térben – ebben formában – nem létezik. A néző itt egy olyan ősi, nyers női archetípussal találkozik (Asszony), aminek a textúráját nem képes visszaadni semmilyen kijelző. Az alak kézmozdulata és a sötét, mély tónusú háttérből világító meleg, okkeres-vöröses hússzín mind a művész összetéveszthetetlen stílusjegyei, amelyek rokonítják ezt a művet a jól ismert Asszony csirkékkel vagy az Asszonyének sorozat darabjaival.
Hencze Tamás a magyar neovantgárd egyik legfontosabb alakja, akinek a fújt, elmosódott, fénnyel és struktúrával játszó felületei (vibrációi) a fizikai valóságban működnek igazán. A Szét cím is utalhat a struktúra felbontására – ami a weben teljesen értelmezhetetlen, hiszen ott a kép pixelekre esne szét, elveszítve az aura lényegét.
Bukta Imre Krasznahorkai László (2004) és MMS (2007) című műve nem található meg a neten. Bukta itt a technológia és a vidéki rögvalóság feszültségét ragadja meg. A Krasznahorkai portré pedig egy mély, szellemi és irodalmi tisztelgés, amely a képzőművészet és az irodalom sötét, melankolikus tónusait hozza be a kiállítótérbe.
Deim Pál szentendrei konstruktív, tiszta formákból, bábukból és jelekből építkező csendes minimalizmusa a csendről és az emlékezetről szól. Az, hogy az internet nem őrzi ezt az emléket, szinte költői, mivel a mű (Emlék, 2010) pont azt teszi, ami a címe – az emlékezet analóg, belső munkájára kényszeríti a látogatót.
Gaál József fojtogató, transzavantgárd, a belső szörnyeket és az emberi egzisztencia sötét, groteszk oldalát megmutató fejei és bálványai nyers, húsba vágó élmények. A Kiáltó II. (1997) nem egy képernyőre szánt dekoráció, hanem egy térbeli segélykiáltás, ami megrázza a gyanútlan látogatót.
Verebics Katalin expresszív, hús-vér, intim és gyakran felkavaró test- és arcreprezentációi a hús és a bőr anyagszerűségével tüntetnek. A Csók I-II. (2006) intimitása vagy az Omis I-IV. (2006) sorozat drámája a fizikai térbe zárva válik feszültté, a néző szinte túl közel kerül a privát szférához. A képek hűen tükrözik a művészre jellemző korai, 2006-os korszak nyers, húsba vágóan intim, részletkiemelő és erősen erotikus vagy testhangsúlyos kifejezésmódját. Ezek a képek korai és tiszta példái annak a vegyes technikájú, farostra vitt nyerseségnek, amely Verebics Katalin későbbi, monumentálisabb arcanatómiáit is megalapozta.
A kiállítás koncepciójának legmélyebb emberi tanítása a mai kor számára a rugalmasság és a megújulás. Egy olyan világban élünk, ahol görcsösen ragaszkodunk a dolgokhoz, vagy épp ellenkezőleg, mindent eldobhatónak tekintünk. Ezek a művek, miközben gazdát cserélnek, megmutatják, hogy az érték időtálló. Egy gyűjtemény felbomlása, a régi fal elhagyása nem tragédia, hanem az élet természetes áramlása: az Új kezdet lehetősége. A néző számára ez bátorítás: a lezárások után mindig van új kontextus, új környezet, és a történetünk folytatódik tovább.
Kölüs Lajos