::: Találkozások #8
Mérei Tanár úr és Vera, a felesége beszéltek rá a spanyol útra. Már 1972-ben váratlanul elmentem velük az egyhónapos görög buszos kirándulásra, mely megváltoztatta világképemet. Újra kellett tanulnom a művészettörténetet. Addig csak a kortárs képzőművészet érdekelt. Ám Athénban a Kr. u. 5. században épült Akropolisszal való találkozás addigi életem (28 éves voltam) legkiemelkedőbb élménye volt. A dór Pantheon óta tudom, hogy mit jelent európainak lenni. Számomra etalon, a gondolkodás szimbóluma.
Az 1975-ös spanyol útnál már az indulás is meglepetés volt. A Széna térnél szálltam fel a várakozó utasok közé, amikor átkarolt egy ismeretlen hölgy, maga mögé ültetett, miközben ezt mondogatta: „ismerjük egymást, együtt voltunk a jeruzsálemi templom pusztulásakor”. Úgy véltem, nem normális. Attól kezdve folyamatosan figyelt rám. Akkor is, amikor Granadában az Alhambra legrégibb részén, a Fellegvárban ültem és eldöntöttem, hogy ott maradok. Készültem erre, Franco akkoriban jelentette be, hogy aki szefárd zsidó, az maradhat, megkapja a spanyol állampolgárságot. Az anyai nagyanyám családja szefárd spanyol zsidó, onnan menekültek Thesszalonikibe (ő ott született). És akkor Gréti váratlanul megjelent, megint átkarolt és határozottan kijelentette, hogy nem maradhatok, mert akkor az útitársaim évekig nem kapnak útlevelet, nem utazhatnak. Soha többet nem akartam ottmaradni sehol, még ahova erős munkakapcsolatok fűztek (Róma, Párizs, Berlin), ott sem. Gréti három felnőtt gyereke mellé befogadott a családjába, kettő közülük építész, nekik köszönhető, hogy az életem a BME-hez kötődött, és leginkább építészeket szerettem tanítani.
Toledói könnyek
Felsorolhatatlan, mennyi csodában volt részem. Granada, Alhambra, zsidó, arab, katolikus paloták, udvarok, kertek, szökőkutak. Córdoba, benne a nagymecset, a Mezquita. Santiago, katedrális, Segovia, Alcazar. Zaragoza, katedrális. Gaudi Park (Güell). És mindenekfelett Toledo, a zsidó, a muszlim, a keresztény kultúra városa. Megállíthatatlanul bőgtem. Ez addig velem csak egyszer fordult elő, a már említett görög úton, amikor a buszból kilépve megláttam a lapos szikla tetején az Akropoliszt.
Toledóban végigbőgtem a 14. századi Sinagóga El Transitiót, az arab múltat őrző Mezquita del Cristo de la Luzt és a középkori Catedral de Toledót. Amíg a többiek Madridot fedezték fel (ott aludtunk 3-4 éjszakát), én visszamentem Toledót csodálni, szívni a semmi máshoz nem hasonlítható levegőjét, eltévedni szűk, kanyargós utcáin és mégis életben maradni. Anyai nagyanyám mintha végig velem lett volna. Anyám már tudta, hogy terhes velem, amikor nagyanyámat 84 évesen elvitték Kanizsáról Auschwitzba, gyerekeivel és 28 unokájával együtt. Nővérem szerint ez a pici, nagyon kövér, 13 gyereket szült ortodox zsidó asszony minden európai nyelven beszélt, köztük a középkori szefárd nyelven, a ladinón is. (Tiszteletére jó néhány kifejezést megtanultam.) Toledóban és Granadában végig úgy éreztem, hogy többször is éltem ott, mintha emlékeket őriztem volna a zsigereimben, az agysejtjeimben. Vannak genetikusok, akik szerint nagyon is valóságosak lehetnek a generációk emlékezetében megőrzött helyszínek.
A meredek dombtetőre épült toledói óvárosban a zsinagógák, a keresztény templomok és a mór épületek együttese különös időutazás volt, a Santa María La Blanca 90 éves zsinagóga a hófehér oszlopfőkkel, mely egyben katolikus imahely, olyan szellemi élmény volt, mint talán soha semmi más (pedig e téren nagyon is elkényeztetett a sors). Attól kezdve tudtam, hogy választ kell adnom arra, mit jelent egyszerre zsidónak és kereszténynek lenni. Erről szól az Emlékkavicsok – Holocaust a magyar képzőművészetben 1938–1944 című, 362 oldalas könyvem (Glória Kiadó, 2005), amelyen tíz évet dolgoztam.
Altamira mágiája
De végre érkezzünk meg Altamirába is. Szerencsém volt, még látogatható volt a barlangrendszer (az 1917-es megnyitásától 1977-ig; 2001-ben hasonmás múzeumot építettek, az eredeti művek állagának megvédésére). Mindössze annyit tudtam róla, hogy az ott látható festmények a paleolitikumban, az úgynevezett magdalénai kultúra korában keletkeztek. A 280 méter hosszú, több folyosóból, teremből álló mészkőbarlang sötétszürke mennyezetén, sziklafalain mintegy 600 festmény és 1500 karcolat található. A legnagyobb barlang a bikák terme, ennek láttán mondta Picasso, hogy „Altamira után minden csak dekadencia, semmit sem találtunk fel”. Számomra akkor ott – és azóta is – a vörösesbarna bölények terme a felülmúlhatatlan csoda.
A vörös és fekete színű állatok reprodukcióinak vetítésénél igyekeztem elkápráztatni az első művészettörténet órán a BME-n a tantárgy hallgatóit. A bikákon és bölényeken kívül mamutok, vaddisznók, vadlovak, szarvasbikák, kecskék. Az őskori művész saját világát, környezetét mutatta be, azt, ami számukra a legfontosabb volt. Az állatok mellett kézlenyomatok, emberi kezek (köztük gyereké is), egyszerű geometrikus jelek. Kihasználták a sziklák domborulatait, így az ábrázolt állatok térbeli hatást keltettek. Az alkotók többnyire belevésték a falba, amit létrehoztak, majd vörös, fekete és lila festékkel színezték át, a sárgásbarna hátteret is belekomponálták alkotásaikba. A festékeket növényekből és vízben oldott ásványokból állították elő.
Természetesen sötétben botorkáltunk, lámpások minimális fényénél. Útitársaim (zömében levéltárosok) már bent mormogtak: ez nem lehet igaz, az ősembernek nem lehetett ilyen magas intellektuális szintje, művészi képessége. Egyébként számos őskorból származó lelet bizonyítja a festmények korát és hitelességét.
Alig kaptam levegőt, és nem azért, mert szűkös, fénytelen barlangban szorongtunk, hanem a megdöbbenés szorította össze a torkomat. Abból, hogy láthatom, amit láthatok, attól, hogy részese lehetek a teremtés 15–35 ezer éves szülöttei keltette élménynek. (31 éves voltam. Már éppen vége az undergroundnak, avantgárd korszakomnak, már elindult a tudós életforma alakítása, a kutatások, a könyvek írása.) Az út további részén alig tudtam magamhoz térni. Szerencsére ott alakult ki baráti kapcsolatom Tánczos Gáborral, szokatlan bensőséges élményeink egymás közötti megosztásával. A zsidó-mór-keresztény városok kibeszélése mellett újra és újra visszatértünk Altamirába. Ki is az ember, a barlangrajzok teremtője? Miben hittek azok, akik létrehozták? Volt-e konkrét céljuk, és ha igen, akkor mi?
Nagyon sok szakirodalmat olvastam a miértről. A legtöbb válasz egyszerű: valószínűleg mágikus és rituális célból kellett a közösség emlékezete számára rögzíteni az álló, mozgó, fekvő állatokat. A vadászat mágiája. Talán olyan szertartások háttere, amikor a szerencsés és sikeres vadászatért szólították meg azokat, akikben hittek. Esetleg azzal, hogy lerajzolták, megfestették ezeket a szokatlanul nagy méretű állatokat, azt remélhették, hogy hatalmat szereznek felettük és legyőzhetik őket. Talán így adták át ismereteiket, tapasztalataikat a következő generációnak.
Amíg bent tartózkodtam, végig úgy éreztem, szent helyen vagyok, olyan titokzatos helyen, ahol vallási szertartásokat tarthattak. Az absztrakt jelek a naturalista állatábrázolások mellett szintén erre utalhatnak. Olyan vizuális kódokat használtak (más barlangokban is, például Lascaux), amik istenhitre utalhatnak. A mennyezeten látható polikróm rajzokról az elemző tudósok közül többen is úgy vélik, hogy vallási okból készülhettek.
Akkor még határozottan anyagelvű volt a gondolkodásmódom, semmiféle istenségben nem hittem, elutasítottam mindent, ami a szakralitáshoz közelíthetett volna. Ez azonban alapvetően megváltozott Altamira, Toledo és El Greco hatására. És elköteleződtem az esztétikai gondolkodás, a szimbolikus művészet jelentősége iránt.
Őseink megdöbbentő rajzkészséggel, anatómiai pontossággal, lenyűgöző mozgással örökítették meg vadászállataikat. Kreativitásukkal bizonyították, hogy a képteremtés, a műalkotás egyidős az emberiséggel. Ott álltam Altamirában kezdő művészettörténészként, a kortárs képzőművészet elkötelezett híveként és megpróbáltam felfogni, átélni a csodát, a látvány gazdagságát, modernségét. Igen: modernségét. Megfogalmazódott bennem, hogy Altamira állatainak rajzolói felfoghatatlanul alapos, pontos megfigyelők voltak, rendkívüli ismeretekkel rendelkeztek az állatok viselkedéséről.
Azt, hogy az őskorszak, a paleolitikum emberei, alkotó művészei milyen magas esztétikai szinten hozzák létre igen gazdag szimbólum tartalmú műveiket, számomra leginkább a vörös bölények bizonyították. Bravúros rajzok, felülmúlhatatlanul sugárzó festmények. (Ahogy vettem gépkocsit, 35 évesen, azonnal elmentem Lengyelországba, ahol a Białowieża-erdőben a visszatelepített európai bölényeket mozgásuk közben figyelhettem meg. Ez Európa legnagyobb szárazföldi emlőse.) Az a nagy, stabilan álló vörös bölény, amit a leggyakrabban reprodukálnak, valóban kiemelkedő művészi, szellemi teljesítmény is. Szebbet azóta sem láttam még a bikaviadalon sem, ahova Mérei Tanár úr rábeszélésére mentem el.
Ilyen szempontból is szerencsés gyerekkorom volt. Nemcsak nagyapám kutyáival, lovaival alakíthattam ki bensőséges kapcsolatot Gyékényesen, hanem Perecsenypusztán a háziállatokon kívül különleges madarakat és az erdőből beólálkodó rókákat is megismerhettem. Amikor 1975-ben eljutottam Altamirába, már nagyon kedveltem Franz Marc és Max Ernst állatait, sok szecessziós, expresszionista, szürrealista állatábrázolás állt hozzám közel. De ez egészen más volt. A barlangrajzok művészeinek az állatok világa természetes közeg volt, mindennapjaik szorosan egybefonódtak. Abban az időszakban az emberek 30–40 fős törzsekben éltek, gyűjtögető életmódot folytattak, vándoroltak, nem telepedtek le. A barlangrajzok létrehozása azonban időigényes folyamat. Az altamirai barlang hosszú falaira és mennyezetére rajzolt, vésett, megfestett művekhez nem kevés időre volt szükség. Meggyőződésemmé vált, hogy ezen igényes, fenséges állatábrázolások megteremtéséhez erős hit kellett, s annak tudata, hogy az örökkévalóság létezésében való szilárd meggyőződés a vadászatban is segíti őket.
A barlangfalakra festett képek szellemi jelentése nemcsak vadászmágia a zsákmány biztosításához, hanem a kutatók szerint hitvilág, a természetfeletti erők tisztelete. A rajzolás az állat szellemének, lelkének megszerzése, maga az alkotás pedig rituálé, rituális folyamat. A festmények többsége a barlangok legsötétebb, legmélyebb és legnehezebben járható részén található. (Ezt közvetlenül is átéltem, magas voltam, kövér, fizikailag is megterhelő volt az előrehaladás.)
Később megbántam, hogy nem mentem el a barlangrajzmásolatoknak épített múzeumokat megnézni. Legalább a 36–37 ezer éves orrszarvú- és oroszlánábrázolásokat meg kellett volna néznem Chauvetben, illetve a lovak, bikák, szarvasok 17 ezer éves képeit Lascaux-ban. Ez utóbbi barlangról gyakran írják a szakemberek, hogy „a paleolitikum Sixtus-kápolnája”. És ha már az idő jelentőségét emlegetem, kiemelném – bizonyítandó, hogy a képzőművészet a kultúra kezdete óta természetes hozadéka az ember kreativitásának –, hogy a legrégibb, legősibb barlangrajzok legalább 67–68 ezer évesek, és az indonéziai Celebesz szigeten láthatók, a Liang Metanduno-barlangban (ahol mészkőre festett tenyérnyomokat is találtak). Európa legkorábbi ismert barlangrajzai 40 ezer évesek.
Hazajövetelünk után igyekeztem mindent elolvasni az ősi, mágikus gondolkozásról, az animizmusról. Piaget erősen hatott rám, aminek Mérei Tanár úr nagyon örült, hiszen ő is ott volt Altamirában, és kétszer is odajött hozzám megkérdezni: SNK, magadnál vagy? (akkor kezdett így nevezni).
Nem, nem voltam magamnál. Először 1972-ben, az Akropolisz láttán, majd másodszor Altamirában éltem át, hogy vannak olyan műalkotások, amelyek kimozdítanak önmagamból, olyan szellemi utak bejárására késztetnek, amiket ők nyitnak meg bennem. Főként festmények (Paul Klee, Rothko, Vajda Lajos), de persze zenék (Varázsfuvola, Bach – Das Wohltemperierte Clavier –, Bartók), versek (József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János és sok francia). A görög úton, főként az Akropolisz hatására Athénban, elkötelezett európai lettem. Altamira, majd aztán Bosch hatására – akire mindjárt kitérek – egyértelműen eldőlt, hogy a saját útjaimat a képzőművészeten belül kell megtalálni és végigjárni (így is lett: Farkas István- és Ország Lili-monográfiák, jelentős kiállítások rendezése katalógussal Budapesten, Miskolcon, Berlinben, Rómában, Londonban, illetve művészettörténet-oktatás a BME-n).
Bosch mindensége
És akkor még várt rám Bosch felfedezése, a madridi Pradóban. Nem ismertem őt. A gyönyörök kertje (1500–1504, triptichon) volt az első olyan műve, amit eredetiben láttam. Felvette szülőhelye nevét (a település ma a holland határnál található), hogy megkülönböztesse magát háromgenerációs családjától. Öt fiából lett festő. Többen is azt írták róla, hogy „az egész nyugati hagyomány egyik legrejtélyesebb művésze”. Nagyon keveset tudunk róla, valószínűleg kényelmes, jómódú polgári életet élt, talán sose hagyta el otthonát. Egyáltalán nem volt őrült, se látomásos, mint ahogy sokan vélik a vele való első találkozáskor. Számára vallásossága valóságos volt, gondolkodásmódja rendkívül összetett, sokrétegű.
Ha van csoda – márpedig van –, akkor Bosch művészete az. A Pradóban nagyon lényeges dolgokat véltem felfedezni, így minden időt, amit a csoportunk a múzeumlátogatásra kapott, ővele töltöttem. Így persze le kellett mondanom akkori kedvenceimről, a kora németalföldi festőkről (Roger van der Weyden, Memling, Brueghel).
A későbbiekben, ahol csak lehetett, mindenütt alaposan megnéztem Bosch képeit (Bécsben, Berlinben, Párizsban, Velencében, itthon pedig a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállításon), és próbáltam annyi ideig csodálni, bámulni, értelmezni őket, amennyit csak lehetett. 50 év telt el az első találkozás óta. Mindössze 25 olyan festménye maradt fenn, amit biztosan ő alkotott. 1975 szilveszterétől 2015-ig minden évben, az év fordulóját ünneplendő, egyedül meghallgattam a Varázsfuvolát, miközben Bosch-reprodukciókat nézegettem a róla szóló könyvekben. Lassan megfogalmazódott bennem, hogy ő a mindenség festője – ahogy Rembrandt az emberi léleké, Chagall az érzelmeké, Klee a természeté és a vonalaké, Rothko a színeké. Bosch új világot teremtett, melyben morális, szimbolikus, spirituális jelentése és jelentősége lett a hétköznapi tárgyaknak, az állatoknak, virágoknak és gyümölcsöknek, s magának az embernek, szörnyűséges és fenséges mivoltában, mennynek és pokolnak.
Harmincéves korom körül még a versek határozták meg a világhoz való viszonyulásomat (8–9 éves koromtól kezdve), így természetes, hogy ahányszor múzeumokban, kiállításokon Boscht nézhettem, verssorok úsztak a levegőben („Verssorok úsztak a lámpák fénye körül” – Radnóti Miklós: À la recherche…). Néhányat azért idézek, mert segített megértenem a festő különleges, bizarr világát: „Az emberfaj sárkányfog vetemény” (Vörösmarty); „az ember az állatok alja” (Radnóti); „minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény” (Ady). És még Sartre: „A pokol: a többiek.”
A Bosch-képek lassan háttérbe szorították a verseket, hozzájárultak ahhoz, hogy a festőművészet váljék a szakmámmá. A művészettörténet tanításakor mindig úgy éreztem, sután, felületesen beszélek róla. Egyetlen egyszer kíséreltem meg írni róla az egyik képelemző sorozatomban (A gyönyörök kertje – Arnolfini Szalon, 2013). Nem sikerült, nem is sikerülhetett, mert nincs elég ismeretem, a középkori világképet meghatározó alkímiát, démonológiát, mágiát, a bestiáriumok illusztrációit, a 15. század flamand miniatúráit, szatirikus metszeteit és így tovább nem ismerem elég alaposan.
Bosch viszont a meghatározó szellemi útvezetőmmé vált attól kezdve, hogy 31 évesen meghökkenten, megrendülten, a csodával eltelten álltam a Pradóban a triptichon előtt. Egyike lett a tanítómestereimnek, mint Vergilius a gimnáziumi négy év latintanulás során, és aztán Epiktétosz, Spinoza, a József és testvérei Thomas Mannja, az Emlékiratok könyvének Nádas Pétere, illetve 12 korom óta a Varázsfuvola.
Életváltoztatók
Az az egy hónapnyi spanyol út – látványaival, élményeivel – megváltoztatta az életemet, megváltoztatott engem. Toledo, Altamira és Bosch hatására megváltozott a világszemléletem, a gondolkodásmódom. Nélkülük nem az lennék, aki vagyok. E három, számomra különleges találkozás így összegezhető: „Az örökkévalóságba vagyunk beleszőve.” (Nádas Péter)
Épp ezért tudom, hogy az emberekkel való találkozásokról is kellene írnom. De nem tudok. Ehhez végképp nincs képességem. De legalább hadd pótoljam annyival a hiányt, hogy a nevük szerepeljen itt lezárásként. Apai nagyapám. Gelencsérné, a nagykanizsai tanítónénim. Három festő és műterme: Ország Lili, Anna Margit, Váli Dezső. A pszichoanalitikusom, dr. Székács István orvos, biokémikus. Samu és Roli, az unokáim, akiknek születésüktől végigkövethettem felnövekedésüket.
S. Nagy Katalin