Madár-lényekől

::: Lények #4


Nem a madarak képzőművészeti ábrázolása a témám: többkötetnyi könyv szólhatna róluk. Számtalan könyvet idézhetnék meg. Kiemelem a 2016-ban megjelentek egyikét: The Book of Birds: Birds in Art (szerző: Angus Hyland, 120 színes illusztrációval). A legkülönbözőbb múzeumokban, kiállítóterekben gyakran rendeznek hasonló témájú kiállításokat. Itthon például 2013-ban Győrben, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban Madarak a képzőművészetben címmel kortárs alkotók műveiből és ugyanabban az évben Budapesten, a Trafóban Mint a madár címmel nemzetközi kiállítást.

Amióta létezik képalkotás – 25–30 ezer éve – a madarak megjelenítése is végigkíséri a művészetet. Igaz, a barlangrajzokon, sziklafestményeken még jóval kevesebb fordul elő, mint például bika, ló, mamut, a vadászat célpontjai. A neolit korban jellegzetesek a sorban lépkedő madarak, felettük a Nap. Gyakran párban láthatók együtt. A kilenc-tízezer éves Catal Hüyükben az élet és halál szimbólumai, a freskókon dögkeselyűk lakmároznak a halottakból, egy domborművön két kánya öleli át a női melleket. Nagyon sok kultúrában ősszülő, totemállat a madár (például ausztrál bennszülött törzseknél). A druidák totemállata a veréb, az italicusoké a harkály, a magyaroké a turul, az ókori zsidó hagyományban a galamb. Számos totemmadár közül néhány: bagoly, kolibri, flamingó, hattyú, harkály, sas, holló, keselyű, kacsa, vörösbegy, feketerigó – nem sorolom tovább. (Az enyém a Dráva meredek partfalában fészkelő tenyérnyi, barna szárnyú, rövid csőrű, villás farkú partifecske. Gyerekkoromban számolatlan időn át csodáltam kergetőzésüket a szitakötőkkel.) Szabadon szárnyalnak, ez a képesség nekünk nem adatott meg, legfeljebb a gondolatainknak, a képzeletünknek.

A madár szimbolikája gazdag és összetett, ezért is ábrázolják számtalan változatban Mezopotámiától az ősi ázsiai kultúrákon, a mínoszi civilizáción, a görögökön át a keresztény művészetig és a modern művészetig is. A lélek már az ókori Egyiptomban is madár alakú, amint egy magasabb tudatállapotba lép. Alapvetően szinte mindenütt az emberi lélek szimbóluma és a szabadságé. Közvetítő az ember és a felső világ, a föld és az ég között. Képessége miatt, hogy szárnyalni, felemelkedni tud, az ember számára elérhetetlen világ jelképe. Sokféle madár sokféle szimbolikájáról lehetne írni. Csak néhányat sorolok fel: bagoly, sas, sólyom, csalogány, pelikán (a középkori bestiáriumok szerint vérével kelti életre fiait), a kínaiak mennyei kakasa, albatrosz és így tovább. Gyerekkorom egyik kedvenc madara a daru volt (a fényesség princípiuma, csak közel ötvenévesen tudtam meg, hogy a taoizmus szent madara). Sok éven át csodálhattam a szigligeti alkotóház kertjében az alkonyatkor vadászni induló baglyokat. Berlinben a kávézóasztalunkra merészkedő verebek okoztak örömet. Tíz éve a kertünkben kísérhetem figyelemmel a cinke-, cinegefélék életét: vannak kék-, szén- és barátcinegéink még ilyenkor, télen is. Boldogan fedeztem fel legkedvesebb festőm, Paul Klee madarai között is őket.

Bosch csodálatos madarai

Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje (részlet)
Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje (részlet)

Itt és most csak néhány madár-lényről, a kézzelfogható valóságban nem létező, emberi képzelet teremtette, de mégiscsak a mitológiák által és a képzőművészetben testet öltött teremtményekről írok, de előtte még egy kicsi kitérőt azért teszek. Sok más szerzőhöz hasonlóan nem bírom megállni, hogy ha már a madár-lényekről szólok, ne hívjam fel a figyelmet Hieronymus Bosch 1500 körül festett nagyon is konkrét, felismerhető, ugyanakkor erős szimbolikus tartalmakat hordozó, elképesztő változatosságú madaraira, melyek az ornitológusokat, természettudósokat is lenyűgözik pontosságuk, azonosíthatóságuk miatt. Például a különlegesen szép széncinegének még a szeme is felismerhető. A Gyönyörök kertje című képének egy kis részletén kilencfajta gyönyörű, színes madár látható, köztük egy macskabagoly (más részleten gyöngybagoly és kuvik). Bosch olyan kiválóan ismerte a madarakat (is – hiszen például elképesztő, hányféle csúszómászót, kétéltűt, hüllőt is festett a Gyönyörök kertjére, alapos ismeretekkel rendelkezve róluk is), hogy azt is megengedhette magának, hogy darabokra bontsa és újra, másként rakja össze őket. Így teremtett madár-ember kettős lényeket (például hajnalmadár szárnyai egy ember karjai helyén, a Szent Antal megkísértése című triptichonján egy férfi egy tőkés réce testébe zárva).

Joan Miró madarai ritkán azonosíthatók. Egyszerre szimbólumok, jelek, az emberi vágyak, érzelmek megtestesítői, a szabadság megjelenítései. Színesek, sokuk vörös, különösek, legtöbbször vidámak, és ami a fő: a gravitációnak ellenállnak, nem húzza le őket a föld, a nehézkedési erők, ők a levegő, az ég, a végtelenség lakói. Nincsenek a tér és az idő keretei közé zárva, mint a legtöbb élőlény. Tulajdonképpen nem is madarak, mint a környezetünkben élők, hanem metaforikus madár-lények, a katalán Miró szárnyaló képzeletének és egyedi humorának mágikus teremtményei. Nagyon is beillenek az évezredek óta létező, különféle alakot öltő mitologikus madár-lények közé (például Ábrák és madarak, litográfia; Nő körül repülő madár, 1941; Asszony madárral, szobor, 1982).

Paul Klee: Táj sárga madarakkal
Paul Klee: Táj sárga madarakkal

Paul Klee madarai is teremtett lények. Alig néhány azonosítható közülük, holott Klee rendkívüli tudással rendelkezett botanikáról, flóráról és faunáról, a természet élő és élettelen jelenségeiről, mint ezt vázlatfüzetei, rajzai, akvarelljei, naplói is bizonyítják. Számos festményének címében is szerepel madár (Táj sárga madarakkal, 1923; Éneklő madár, 1925). Titokzatos színeik és varázslatos vonalaik által mindegyik mágikus hatású.

az újjászületés örök szimbóluma

A képzeletbeli kitalált madár-lények közül elsőként a tűzmadárról, a Nap jelképéről, az újjászületés örök szimbólumáról, a főnixről írok. Annál is inkább, mert képi ábrázolása az ókori Egyiptomtól, Kínától kezdve a keresztény művészeten át máig csodálatos, fénylő, színes, talán minden gyönyörű madármegjelenítés közül a legpompásabb (még a pávánál is inkább, amelyiket dekoratívnak, rendkívül színesnek ábrázolnak, és nagyon kedvelnek, főleg a rómaiak, de meg sem közelíti a főnix fenségességét, méltóságát). Kifejezi az ember Nap iránti szenvedélyes elkötelezettségét, a fény iránti örök hűségét. A feje körüli sugárkoszorú isteni eredetére utal, szakrális mivoltát hangsúlyozza. Valószínűleg egyiptomi eredetű, a Halottak könyvében, amelyet papirusztekercseken helyeztek a halottak mellé, szó van Heliopoliszról, Ré, a napisten ősi városáról, ahová a főnix ötszáz évente (vagy 1461, vagy 15 294 évente) tér vissza, hogy elégjen, és hamvaiból újjászülessen. Ez a vörös-arany tollazatú madár ezért lehet a regeneráció, a ciklikusság, a teremtés, az alkotás, a tudás, a tanítás, a gyógyítás megtestesítője. A hieroglifákon szürke gémként ábrázolták, a freskókon gémként, kócsagként vagy gólyaként, leginkább égkék színűnek. Gyakran hegyen állva vagy pálmafán ülve látható, még gyakrabban együtt utazik a sólyomfejű Ré istennel, a teremtés szimbólumával bárkáján, együtt haladnak végig naponta az ég óceánján. Hérodotosz görög történetíró örökíti meg elsőnek a halálon győzedelmeskedő szent madár legendáját a héliopolisziak elmondására hivatkozva. Tőle vette át 500 évvel később Tacitus és Plinius a hosszú életű és örökké újjászülető csodalény történetét. Számukra a főnix az univerzum tükre vagy képmása.

Kínában már 7400 évvel ezelőtt hittek a létezésében, az égi kegyelem jele, a szélisten követe, a császárnő emblémája. A sárkány, a teknős és az egyszarvú mellett a legfontosabb mitológiai állatuk. A kínai művészetben ragyogó pávára vagy színes tollazatú fácánra hasonlít. A mai napig rendkívül népszerű, mert az igazságosság, erény és a hűség jelképe is. A jellegzetes kínai képeken tollazata finom halványzöld, taraja és szakálla égővörös, akárcsak a tojást rejtő fészek. A másikféle hagyományos ábrázolásokon harsány sárgák és vörösek jelzik az életadó Naphoz kötődését.

Az ókori zsidók milchamnak hívták, s mivel az édenkertben nem evett a tiltott gyümölcsből, ellenállt Éva csábításának, ezért ezer évig élhetett. Amikor fészke elégett, egy tojás mindig épségben maradt benne, amelyből újraszülethetett. A Halál Angyala sosem érintheti meg őt.

Az ógörögöknél is misztikus madár, náluk a neve föníciai eredetű, és bíborvöröset jelent. Számos kerámiavázán megörökítették. A legszebb férfi, Apollón, a ragyogó, fénylő, sokoldalú isten megállította kocsiját – azaz a Napot – az égen, hogy hallgathassa a főnix énekét. A görög és a római ábrázolásokon ez a szent madár leginkább a sasokhoz vagy a pávákhoz hasonlít, de éteribb, szebb azoknál, és látszik a tűzhöz való kötődése is, nem csak a levegőhöz. Rómában a birodalom megújuló életerejének szimbólumává válik, rendkívül népszerű, császárkori érmeken, vésett ékköveken, szarkofágokon, díszes padlómozaikokon, vázákon is gyakran szerepel. Gyógyító célú hematitgemmán egy oszlopon álló főnix látható a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményében.

Középkori főnix-ábrázolás
Középkori főnix-ábrázolás

Átöröklődik a kora keresztény művészetbe, népszerű a feltámadás és az örök élet jelképeként. Az I. században élt Római Szent Kelemen vértanú pápa a főnixet az ember halálának és feltámadásának jelképeként értelmezi, így számos más állathoz hasonlóan (például sas, oroszlán) Krisztus-szimbólum is. Valóságos, létező madárnak hitték. A keresztény ikonográfiában a pelikán párja. Bizáncban az állam jelvénye lesz (azóta is számos címerben, városemblémában él tovább). A római Kozma és Damján ókeresztény bazilika apszismozaikján Krisztus jobb keze felfelé mutat, ahol a kék égben egy főnix fénylik, vakít olyan érzelmekkel telített módon, mintha egy expresszionista festmény figurája volna. Ravennában a VI. századi San Apollinaire Nuovóban a vértanúk sora mögött egy pálmafán ül a csodás főnix. Számos kora keresztény templomot sorolhatnék, ahol e mitikus tűzmadarak a test feltámadását és a lélek önmagát megújító erejét hirdetik. Jó néhány román kori apátsági stallumon (például Champeaux) evangéliumolvasó pulton, fafaragáson is láthatók változatos alakban.

Főnix egy XII. századi kódexben
Főnix egy XII. századi kódexben

A keresztény középkor egyik legrégibb és legismertebb állattörténet-gyűjteménye, a Physiologus 200 körül keletkezett, valószínűleg Alexandriában. Több változata is ismeretes, számos nyelvre lefordították, és még a XVI. században is használták, a barokkig befolyásolva a keresztény művészet állatszimbolikáját és állatábrázolását, így a madarakét is. Rendkívül meghatározó hatású a középkori bestiáriumokra, kódexillusztrációkra is. Az 55. fejezetben írnak a főnixről. Mintául szolgál a XIII–XIV. századi gótika főnixábrázolásaihoz is. A festményeken az elpusztíthatatlan főnix a lángokban vagy az életfa csúcsán áll, a bútorművészetben pedig gyakorta ajtók, fiókok nyitogatását szolgálta, és előfordulnak a Góliát legyőzését ünneplő domborműveken is. A reneszánszban az állhatatosság (constancia), a remény (spes) és a tisztaság (costuras) jelképe. A reneszánsz szőnyegek állandó motívuma, akárcsak a sárkány. Gyakran díszíti a királynők portréján pompázó ruházatokat.

Ez az időtlen lény a XIX. században gyerekmesék kedvelt szereplője, számos könyvillusztráció örökítette meg változatos, de mindig a fényhez, a Naphoz, a tűzhöz kapcsolódó alakját. Csendéletszerű festményeknek is szereplői (például John James Audubon: Hawk) és hatalmas díszedényeken is, amelyeket elegáns szalonok, fogadócsarnokok sarkaiba állítottak (látható belőlük az Iparművészeti Múzeumban), sőt: díszes csipketerítőkön is feltűnnek virágdíszítmények között.

A XX. századi modern művészek közül főként Chagall, Max Ernst, Miró és Paul Klee festményein gyakori jellegzetes szereplők a madarak, többnyire azonosíthatatlan, színes, szabad, különleges lények. Vannak közöttük, amelyeket főnixnek vélhetünk. Chagall egy 1972-ben festett képnek és egy litográfiájának a címében is szerepelnek. Hans Arp színes madárszobrai között is van, amelyik színeivel erre a halhatatlan lényre utal.

A kortárs kínai festészetben rendkívül népszerű a főnix – náluk tűzmadár – ábrázolása, hasonlóképp a hagyományos kínai festészet bizonyos korszakaihoz. A mai festők által teremtettek színesebbek, harsányabbak, erőteljesebbek, expresszívebbek, a régebbiek finomabbak, törékenyebbek, varázslatosabbak.

az istenek világának védelmezője

A legendás madarak közé tartozik a griff vagy griffmadár, amelyet oroszlántestűnek, sasszárnyúnak és sasfejűnek, kampós orrúnak képzeltek el már az ókorban. Népszerűsége máig töretlen. Az isteni hatalmat szimbolizálja, az istenek világának védelmezője. Kristályhéjú tojásaikat magas, kopár sziklák, barlangok közé rejtik. Különösen kedvelik az aranyat, és vonzódnak a drágakövekhez. Sokfelé hitték, hogy még a sárkányokat is legyőzi, hiszen egyesíti magában az oroszlán (az állatok királya) és a sas (a madarak királya) erejét.

A Kr. e. VII. században Ariszteász említi a griffeket az aranybányák őrzőiként. A Kr. e. V. században Hérodotosz írt róla, mint annyi más csodás képzeletbeli lényről, szerinte messze Keleten, a Ripej-hegységben élnek. Hasonló mitikus madarakat már Mezopotámiában és Egyiptomban is ábrázoltak. Feltételezések szerint a bibliai kerubok is kincsőrző griffek. „Szárnyas szörnyeknek” nevezik őket. Később megítélésük kétfelé ágazik: van, ahol szörnyként, ragadozóként jelenítik meg (főleg a középkori irodalomban), a belső-ázsiaiaknál jó szándékú, segítőkész, sőt bölcs élőlény. Jelen van a magyar mondavilágban és művészetben is (például nagyszentmiklósi kincs). Zala megyei ásatásokon találtak hun–avar aranyozott bronzfibulákat griff-fejekkel. Szkíta, hun, magyar, avar, trák régészeti leletekről számos alakváltozatban ismerjük őket, olykor állatküzdelem-ábrázolásokon. Kézai Simon is ír XIII. századi latin nyelvű krónikájában a Szittyaország puszta hegyei közt élő, kristályőrző hatalmas griffekről, amelyeket a magyar kerecsensólyommal azonosít.

Griff-freskó Knósszoszban
Griff-freskó Knósszoszban

Krétán a knósszoszi palota trónustermének freskóin ma is megcsodálhatjuk különleges alakjukat a művészi teremtő fantázia ékes bizonyítékaként. Kék és vörös ornamentikák a méltóságteljesen fekvő izmos oroszlántesten, vastag csőr és figyelő madárszem a magasba emelt fejen. Olyan frissek a színek, mintha nem is három és félezer évesnél is idősebbek lennének. A festésmódon érződik, hogy a krétaiak, a minószi kultúra számára kiemelkedően fontos volt ez a lény, akárcsak a delfinek és a kék madarak (számomra egyébként Paul Klee madarai mellett a krétai freskókon látható kék madarak, csókolózó fecskék és dekoratív, arisztokratikus griffmadarak a legkedvesebbek).

Számos görög vázán láthatók karcos rajzolással griffmadarak. Zeusz, a görög főisten parancsára egyikük tépte örök büntetésként Prométheusz titán máját, mivel ellopta a tüzet az istenektől az emberek részére. (Más szövegekben nem griffmadár, hanem hatalmas sas szerepel.) A Louvre-ban néhány Kr. e. VI–IV. századi attikai vörös alakos fekete vázán szatírokkal együtt láthatók. Más tárgyakra is rákerültek, például bronzsisakokra. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményében van egy nagyméretű bronzüstről származó keleti görög griff-fej (Kr. e. 700–670 k., Szamosz szigetén készülhetett). Spárta és Olümpia múzeumában VII. századi bronz griff-fejek is láthatók a vörös alakos vázák mellett. Delphoiban egy griffet ábrázoló aranylap reliefet (Kr. e. 560 k.) találtak. Valószínű, hogy az ókori görögöknél beavatási jelkép, napszimbólum is lehetett.

Harcias lény Perszepoliszban
Harcias lény Perszepoliszban

A hellén világ uralkodójához, Nagy Sándorhoz kapcsolódó történet, hogy az a két griff, amelyeket sikerült elfognia, szabadulásuk után az égbe ragadta őt, és hat napon, hét éjszakán keresztül repültek vele a magasban (a griffek az emberi fantáziában mint a repülőgépek elődei). Perszepoliszban az archaikus város maradványai között ma is látható egy oszlopon egy hatalmas szobortöredék, amely dupla, szimmetrikusan elhelyezkedő, oroszlántestű, madárfejű harcias lényt ábrázol (Kr. e. 500–330). Az óperzsa művészetben monumentális reliefeken, oszlopfőkön és pecséteken is megörökítették, rendszerint a királlyal küzdve. Hasonlók etruszk és római múzeumokban is láthatók, hiszen görög közvetítéssel ők is átveszik a griffmadár legendáját.

Éberség és bosszú

Griff-ábrázolás egy XV. századi bázeli gobelinen
Griff-ábrázolás egy XV. századi bázeli gobelinen

A griff rendkívül népszerűvé vált az európai középkori heraldikában, uralkodók és főnemesek címereiben. Vannak, akik szerint az éberség és a bosszú jelképe is. Közkedveltsége az uralkodói körökben kettős jellegének köszönhető: összehangolja a levegőt (sas) és a tüzet (oroszlán) mint éltető elemeket, Eget és Földet: az isteni és az emberi természet egyesülését jelenti. Főként a XIX. század végi heraldikai kézikönyvben láthatók érdekes griffmadaras címerek: felsőtestük jellegzetes füllel ábrázolt sas, alsótestük pedig oroszlán. Egyébként a címerképeken rengetegféle képzeletbeli lény izgalmas alakja őrződött meg (például főnix, hidra, szirén, madárember és így tovább). Ma is használják Lengyelország és Németország egyes tartományaiban címerállatként.

Lewis Carroll 1865-ben megjelent nagy sikerű meseregénye, az Alice csodaországban illusztrációit John Tenniel készítette, köztük egy hosszú farkú, oroszlántestű, nagy szárnyú, nagy fülű, nagy karmokkal a földbe kapaszkodó griffet, amely békésnek tűnik ugyan, de erőt, keménységet sugároz.

A keresztény művészetben ellentmondásos a jelenléte: hol a mennyország kincsőrző madarának és Krisztus, a feltámadás, a mennybe szállás jelképének tekintik (például Sevillai Izidor Etimológiák című művében), hol ördögi lény (például egy olasz bestiárium szerint), akit megbabonáz a drágakövek csillogása. Sok román kori templom előtt állnak bronz griffszobrok (például Észak-Németországban Bad Münderben), többek szerint is a kereszténységre áttérő pogányok legendái miatt őrizték meg őket, kaptak szerepet a keresztény környezetben. Perugiában XIII. századi templomok oldalfalán láthatók négylábú, kétszárnyú griffek, általában koronával a fejükön. Velencében a Szent Márk-bazilika oszlopfőin ülnek erőteljes szobrokként, égbe meredő tekintettel, sűrű hullámos tollazattal, karmaik között rendszerint ember áldozatukkal.

Martin Schongauer griff-rajza
Martin Schongauer griff-rajza

A XV. században Martin Schongauer több rajzon is megörökítette a képzeletbeli mitikus lény különös alakját. A korabeli bestiáriumokban, állat- és növénytani leírásokban gyakran úgy ábrázolják, mintha valóságosan létező, megismerhető volna, nem csak az emberi fantázia szülötte. Ezek szolgáltak mintául a középkori falvédőkön megjelenített színes, rendszerint vörös szárnyú griffekhez (például Bázel, 1450 k.) és még a XVII. században is népszerű latin és német nyelvű könyvekhez (például Johann Vogel, 1649).

Különösen gyönyörű, színes, varázslatos griffeket ismerhetünk meg a különböző korokból származó arab és perzsa miniatúrákból, könyvillusztrációkból. A kortárs fantasy könyveknek és filmeknek ismét népszerű szereplője. A Harry Potter-sorozat világának is tartozéka, akárcsak a főnix.

a szélvihar rút megtestesítői

Amilyen ragyogók, vonzók, az ég felé szárnyalók a főnixek és a griffek, olyan sötétek, taszítók, gonoszak a hárpiák. Nem véletlen, hogy ma is a rosszindulatú, álnok, zaklató, zsörtölődő embereket nevezzük hárpiának.

Egy valódi hárpia
Egy valódi hárpia

A hárpiák valóban létező madarak, nem úgy, mint a legendás főnixek és griffek. A nagy testű sasfélék a vágómadárfélék családjában, Közép- és Dél-Amerika őserdeiben élnek. Kékesfekete fejük és fehér hasuk feltűnést kelt, akárcsak két méternél is nagyobb szárnyfesztávolságuk. Nem véletlen, hogy az őslakosok istennőként tisztelték őket. Panama hivatalos madarai. Ezek a félelmetes és rendkívül mozgékony ragadozó madarak elragadják a zsákmányukat, főként majmokat, és áldozatukat gond nélkül fogyasztják el a hatalmas, fegyverszerű csőrük segítségével. A BBC Venezuelában készített róluk filmet, s közben egyikük egy fára mászó társukat támadta meg.

Még az olümpiai isteneket megelőző archaikus istenségek közé tartoztak, természeti erőket, főként a szélvihart testesítették meg. Az éjszakai rémképalakok egyike (nekem egyébként Hitchcock 1963-ban készült Madarak című horrorfilmjének támadó madarai hasonlítanak leginkább az emberi fantáziában évezredek óta létező kísértő, gonosz hárpiákra).

A hárpia vagy harpüia eredetileg három, mitikus madártestű, szárnyas nővér neve. Emberfejükön az arcuk eleinte nem annyira rút, taszító, mint a későbbiekben. Hésziodosz még csodás hajú, gyönyörű asszonyoknak írta le őket, inkább csak a görögök után lettek csúf, lobogó hajú, lógó női mellű lények, keselyűkarmú szörnyetegek. Borges képzelt lényekről szóló könyvében még egy jellegzetesen szép görög arcú, nagy szárnyakkal repülő nő a hárpia, kezében egy meztelen gyermekkel (dombormű Xanthoszból, Kr. e. 480, London, British Museum). A nagy szárnyak hol a kezek helyén találhatók, hol a karokon kívüli végtagok. Alsótestük karmos madárlábban és farokban végződik. Nevük a viharok tulajdonságára utal, szélnél gyorsabban repülnek, eredetileg valószínűleg vihardémonok lehettek. Sztrophadész szigetén laktak. Az argonauták történeteiben és Aineis legendájában (Vergiliusnál) is feltűnnek. Phineusznak, a világtalan trák látnoknak a kínzói, elragadják szájából az ételt. Amúgy is mindent felfaló és mindent bepiszkító, ocsmány, vad keveréklények. A halál segédei, az istenek haragját közvetítendő rémképekként zörögnek a tőlük rettegő emberek házainak ablakain.

Korinthoszi váza részlete oroszlánnal és hárpiával
Korinthoszi váza részlete oroszlánnal és hárpiával

Ókori vázaképeken és reliefeken gyakran ábrázolták. Kr. e. VII. századi attikai vázafestményeken egymást kergető, gyorsan futó lények, izmos lábakkal, csak a hatalmas szárnyak bizonyítják kilétüket. „Széllábúak” (Aelló), „gyors szárnyúak” (Óküpeté), „sötétek” (Kelainó), ahogy nevük is jelzi tulajdonságaikat. Ismeretesek olyan nagyméretű korinthoszi vázák, amelyeken oroszlánok között láthatók, és hatalmas szárnyaikkal és széles farktollazatukkal szinte erőteljesebbnek mutatkoznak náluk. A görög vázafestészet hárpiái legyőzhetetlennek, sebezhetetlennek tűnnek.

Albrecht Dürer: Héraklész és a sztümphaloszi madarak
Albrecht Dürer: Héraklész és a sztümphaloszi madarak

A Sztümphalosz mocsarában lakó hárpiákat viszont Héraklész, Zeusz kedvenc fia ölte meg (lásd Dürer: Héraklész és a sztümphaloszi madarak című 1500-ban készült festményén, Nürnberg, Germanisches Nationalmuseum). A sírokon, szarkofágokon ábrázolt hárpiák arra utalnak, hogy volt idő, amikor kísértő szellemnek, a halál jelképének tartották őket. Homérosz történetei szerint gyermekeket rabolnak. Leggyakrabban mind a három nővért ábrázolják, de előfordulhat, hogy csak egyiküket. A középkorban számuk megnövekszik, olykor tömegesen jelenítik meg őket.

Vannak, akik szerint a hárpiák is egyiptomi eredetűek, ámbár nem szerepelnek annyit az egyiptomi halottkultuszban, mint a görög mitológiában. Az egyiptomi Ba-lélekmadár ábrázolása a halottak, pontosabban a múmiák felett – megjelenésmódjuk hasonlósága miatt – akár kitárt szárnyú hárpia is lehetne. A keveréklények ábrázolása annyira hasonló lehet, hogy olykor nem is különíthetők el egymástól. Ismerünk olyan görög szirénszobrocskákat, amelyek vállukból kinövő erőteljes szárnyaik és hosszú madárfarkuk miatt a mitológiai történetekben kevésbé járatosaknak hárpiának tűnhetnek (igaz, ezeknek kifejezetten szép női arcuk van). Az ókori anatóliai szeldzsuk művészetben is szerepelnek hárpiák a többi fantasztikus, képzeletbeli lényhez (griffek, szfinxek) hasonlóan.

Gustave Doré metszete az Isteni színjátékhoz, hárpiákkal
Gustave Doré metszete az Isteni színjátékhoz, hárpiákkal

A középkorban számuk megsokszorozódott, és rettegtek tőlük, mint azt számtalan román kori és gótikus templom oldalfalain, oszlopfőin megőrződött igen rút változataik bizonyítják. Gyakran ábrázolták éles, fenyegető karmaik között emberáldozatuk holttestével. Ezeket a kiállhatatlan, varjúéhoz hasonló tollazatú lényeket a középkorban gyakran azonosították a vajákos boszorkányokkal, nevüket szinonimájukként is használták. Úgy tartották, hogy két-három évente magas fák, sziklák fészkeibe rakott tojásaikat ráolvasással termékenyítik meg. Középkori illusztrációkon is emberarcú, madárszárnyú, erős madárlábú, -karmú fenyegető lényként ábrázolják őket. A templomokban gyertyatartóként az isteni fény, világosság által legyőzött sötét erőt jelenítik meg. Dante Isteni színjátékában a Pokolban találkozunk velük: „Rút Hárpiák fészkelnek erre ríva / kik Strofadokról Aeneast elűztek, / jós ajkukról zúgván jövője kínja” (Pokol, XIII. 10–12.). A középkorban mindenféle szörnyfajok hallatlan népszerűségnek örvendtek az istenhit (pokol, ördög) ihlette határtalan emberi teremtőképesség bizonyítékaként. Leginkább Hieronymus Bosch vízióiból és az utolsó ítéleteket megjelenítő oltárképekről ismerjük őket, de kódexillusztrációkból, katedrálisok timpanonjairól és oszlopfőiről is. Az elképzelt teremtmények jelentős részének ma már a nevét sem tudjuk, ezért még fontosabbá váltak azok, amelyeket azonosítani lehet (lásd a tengeri szörnyekről szóló írást is).

a femme fatal mitológiai alakváltozatai

Ulisse Aldrovandi hárpia-rajza
Ulisse Aldrovandi hárpia-rajza

Ulisse Aldrovandi, a modern természettudomány egyik megalapítója gyűjtötte össze a XVI–XVII. századi csodalényeket, szörnyalakokat. Halála után csaknem negyven évvel, 1642-ben jelent meg Monstrorum Historia címmel. Meggyőző, hitelesnek ható rajzok találhatók benne sárkányokról, szatírokról, tengeri szerzetesekről, küklopszokról, sokféle kettős alakú lényről, és egy különösen gondosan megrajzolt, lobogó nagy hajú, madárszárnyú és -karmú, női arcú hárpia is van köztük. A kivitelezés módja utal arra, hogy a hárpiák is a femme fatal mitológiai alakváltozatai közé tartoznak, akárcsak a sellő, a szirének, a kimérák, a szfinxek.

Sok jellembeli hasonlóságot mutatnak a hárpiákkal a fúriák, ezek az ugyancsak bosszúszomjas görög mitológiai lények, ráadásul fekete testükből szárnyak nőnek ki. Inkább denevér-, mint madárszárnyak, kutyafejük tetején pedig kígyók tekeregnek.

A XVII. század elején kezdett terjedni – előbb a tudósok körében –, hogy szörnyek, ember-állat kettős lények valójában nincsenek, az újonnan rajzolt térképekről is lemaradnak a megszokott szörnyek. A hárpiák megjelenítése is ritkul. Csak a romantikában támad fel újra az érdeklődés. A XIX. században Gustave Doré könyvillusztrációiban, litográfiáin tűnnek fel hárpiák (például Inferno, 1861).

Újra népszerűvé a XX. század végi populáris kultúra irodalmában és filmjeiben váltak, de közel sem annyira, mint az előzőekben bemutatott főnixek és griffek. A fantasykban veszélyesek, orkán erejű szelet képesek támasztani, rettenetes bűzt árasztanak, és főként gyerekeket ragadnak magukkal. (A közkedvelt Trónok harcában van egy külön epizód A Hárpia fiai címmel.) Az interneten számos blogban láthatók hárpiák: harsány színűek, kihívók, többnyire agresszívak, félelmetesek. Népszerű számítógépes játékokban (például Gothic) is lehet velük találkozni. A sci-fikben számos földön kívüli kettős lény, így madáremberek is megjelennek.

mitológiák szereplői

Garudák egy bangkoki templomon
Garudák egy bangkoki templomon

Sokféle madárszerű lény található még a különböző mitológiákban. A buddhista mitológiai madárszerű lény a négykarú, sasszárnyú garuda. A tibeti buddhizmusban ő a négy Méltóság egyike, a bölcsességet jelképezi. A hinduizmusban emberként ábrázolják, de madárcsőrrel és szárnyakkal. Számos, kőbe vésett vagy bronzba öntött változata látható ma is Ázsia különböző vallású templomaiban. Általában nagyon színesek, testük arany, szárnyuk skarlátvörös, arcuk fehér. A hiedelmek szerint a garuda ismeri a világegyetem eredetét.

A skandináv mitológiában, így az Eddában is szerepel Hræsvelgr óriás, aki sas alakjában ül a világvégén, az Yggdrasilon. Hullafaló és vihart kavaró, akárcsak a hárpiák. Ugyanott ül egy névtelen sas is, akinek a két szeme között található a Veðrfölnir nevű héja.

Jorge Luis Borges Képzelt lények könyvében mutatja be a Rukmadarat, ezt az óriásira növesztett sast (vagy keselyűt). Európában az Ezeregyéjszaka meséi által vált ismerté. Szindbád neki köszönheti megszabadulását egy elhagyott szigetről. Turbánjával kötözi magát a Ruk hatalmas lábaihoz, aki felrepül vele, és egy hegycsúcson teszi le. Számos arab illusztráció örökíti meg ezt a történetet. Marco Polo utazásaiban is szerepelnek ezek az erős, minden terhet elbíró, roppant nagy tollazatú madarak. Borges könyvében reprodukálva van egy Tell Halafból (Felső-Mezopotámia) származó Rukmadár szobor (Kr. e. 900 körül 184 cm, bazalt, Berlin, Vorderasiatisches Museum). Feje és karmai aránytalanul nagyok.

Hórusz-szobor Egyiptomban
Hórusz-szobor Egyiptomban

Az egyiptomi istenek sokaságát ábrázolták freskókon, papiruszokon és szobrokon emberi testű és madárfejű lényeknek (lásd Holtak könyve). Benut, a teremtés madarát, valójában főnixként jelenítették meg. Negnet, az istenek erejének istennőjét keselyűként ábrázolták, Montu napistent sólyomként, Hóruszt, az egyik legfontosabb egyiptomi istent, Ízisz és Ozirisz fiát embertesttel és sólyomfejjel, Thotot, az írás és a tudományok istenét íbiszként.

Az állat-ember együttes a keresztény művészetbe is átmentődik. A keresztény művészetben a négy evangélista közül a sas János szimbólumává válik. A sas a mennybemenetelre utal. Az V. századi római St. Pudenziana-bazilika apszismozaikjától és a VI. századi ravennai San Vitale mozaikjától egyre gyakoribb képtípussá válik. Gyakran jelenik meg önmagában is János helyettesítőjeként. (A sas a görög-római mitológiában Zeusz-Jupiter madara, hatalmi szimbóluma.) Az is előfordul, hogy az emberi testen van a madár feje (egyiptomi hatás). Számos keresztény templomban láthatók ma is az evangélistákhoz köthető állatábrázolások (egyetlen példaként: Lotz Károly üvegmozaikja a Szent István-bazilikában, 1896–1905). Fontos tudni, hogy az oroszlán attribútumú Márkot és az ökör attribútumú Lukácsot is gyakran jelenítik meg szárnyakkal miniatúrákon és templomok domborművein, freskóin is, jelezve, hogy földöntúli lények, akárcsak a sassal összekötött János. A negyedik evangélistát, Mátét angyalszárnyakkal ábrázolják.

Ez a téma is végtelenül folytatható volna.

Utóirat: miközben fenti szöveg kéziratát gépelték, a Facebookon rengeteg madarat ábrázoló festmény reprodukciója vált láthatóvá január közepén: egy Djakomo De Nittis nevű képzőművész 37 alkotótól tett fel sok-sok madárlényt. Négy festőét megosztottam: Mirót, Max Ernstet, Chagallt és Boscht. Kérem, hogy nézzék meg őket. Érdemes.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült Budapesten, 2017 januárjában. Hovatovább: Djakomo De Nittis FB-oldala

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük