::: Találkozások #5 – Samunak, az unokámnak
Tizenhétszer voltam Rómában. Az általam ismert, főként európai terek közül a Piazza Navona a kedvencem. Minden ottlétem minden reggelén ott kezdtem a napot kávézással.
1970 őszén voltam először. Ez volt az első nyugati helyszín. Elsőként a Trasteverén laktam egy etruszk alapokra épült reneszánsz ház barokk tetőterében, egy modern olasz építész tervezte műteremlakásban, ahonnan a Santa Maria in Trasteverére nyílt kilátás, a 12. századi mozaikokra.
Halott barátom, Dombrovszky István Tuta nagybátyja hívott meg, mert engedély nélküli kiállítást rendeztem a Budai Várban, a BME kollégiumában unokaöccse hagyatékából. Egy lakáskulcs, egy kocsikulcs (még nem tudtam vezetni) és sok pénz várt rám a pályaudvaron. És már aznap az ovális, arénaszerű Piazza Navona, pasztellszínű házaival és három szökőkútjával. Szerelem első látásra Bernini kútjával. Azonnal ott maradt a lelkem egy darabja; és az a csodálatos érzés, amit akkor éreztem, most is átjár, ha felidézem a látottakat. Pedig ismerősként érkeztem, hiszen négy évig tanultam latint a gimnáziumban. Fejemben Vergilius, Horatius, Martialis, Catullus római versei. A tér ókori eredetű, a barokk átalakulás a 17. században történt X. Ince pápa megbízásából, Bernini és Francesco Borromini tervei alapján. (A tér alatt ókori romok látogathatók.)
A téren áll a Sant’Agnese in Agone templom 1652 óta, homlokzatát Borromini tervezte. A további három templom közül azért a San Giacomo degli Spagnolit (a spanyolok nemzeti templomát) emelem ki, mert 1520-ban ott égették el Luther Márton írásait.
A létezés szimbóluma
A három barokk szökőkút építészeti és plasztikai csúcsteljesítmény. Külön-külön is és együtt is bizonyítékai annak, hogy az ember is képes a tökéletes létrehozására, nemcsak a természet. (Persze, hiszen az ember is a természet része, mint ezt szerencsére már kisgyerekként felfogtam a Dráva közeli Őrtilosban és Perecsenypusztán.)
A középső a legnagyobb kút, a Fontana dei Quattro Fiumi, a Négy folyó szökőkútja. A tér északi részén áll a Fontane di Nettuno (a Neptun kút), a délin a Fontana del Moro (a Mór kút).
Éjjel, nappal, tavasszal, ősszel csodálhattam a három kutat és az épületeket. Soha nem tudtam betelni velük. Az a négy folyó a középsőn egyszerre csak a létezés szimbólumává vált számomra. A Duna mint Európa jelképe, a Ganges mint Ázsia, a Nílus mint Afrika, illetve a Rio de la Plata mint Amerika megtestesítője. Gyakran a Római Múzeum (Braschi palota) harmadik emeletéről bámultam lenyűgözve a teret (többnyire egyedül), és azt éreztem, tágas terek, nagy utazások várnak rám, és ezek a folyók mindenüvé elkísérnek. Amikor Észak-Koreában először szembesültem a Csendes-óceán végtelenségével, a szédüléstől a Piazza Navona kutjai óvtak meg, akkorra már támaszaim voltak, biztonságos helyek az életemben.
Rendkívüli kreativitás
X. Ince pápa megrendelésére először Francesco Borrominit bízták meg a tervezéssel, aki építőmester, mérnök, szobrász, rajzoló volt, a korabeli barokk építészet elismert alkotója, számos templom és palota tervezője. Ő tervezte a Római Magyar Akadémiát, a Falconieri-palotát 1640-ben. Végül is kortársa, vetélytársa, Gian (avagy Giovanni) Lorenzo Bernini (1598–1680) kapta meg a Piazza Navona kialakítását, és lett VIII. Orbán pápa alatt Róma legtekintélyesebb építésze. Sokak szerint legjelentősebb munkája a Szent Péter-bazilika előtti tér, amelynek ellipszise 240 méter hosszú és 320 méter széles, közepén pedig egy vörös márványból faragott obeliszk magasodik.
A Vatikán Múzeumban vettem egy másolatot (nem volt szokásom) Bernini egyik önarcképrajzáról, amely aztán a tanszéki íróasztalom felett lógott évtizedekig. Még mérnökhallgatók is gyakran megkérdezték, ki ez a különlegesen szép ember? Okos, határozott, kemény arc, rendkívüli kreativitás. Szobrászként is közel állt hozzám, pedig a prehisztorikus plasztikákon kívül nagyon kevés szobor érintett meg.
A nagy vetélytárs: a Trevi-kút
Sokak szerint nemcsak Róma, hanem a világ legismertebb kútja a Trevi-kút, mely a Palazzo Poli homlokzata elé épült és a tengert jelképezi. A lezúduló víztömeget Neptunusz, a tengerek és a vizek istene uralja, akiről a római mitológiában úgy tartották, hogy valójában a világot körbefutó hatalmas folyó. A görög mitológiában ő Okeánosz, a titánok egyike, Uranosz és Gaia istenek gyermeke. A kútnál ő a központi figura, hatalmas alakja büszkén, energikusan áll a kagyló alakú szekéren. A két oldalsó fülkében két istennő, a Bőség és a Tisztaság allegorikus szobrai. Kísérői a hipokamposzokat – az uszonnyal rendelkező, nagy sebességű, úszni tudó izgága lovakat – szelídítő titánok.
A középső fülkét hatalmas korinthoszi oszlopok veszik körül. A kút homlokzatának domborművei az Aqua Vergine legendáját ábrázolják. Ez utóbbi megépítésével egy időben, 1453-ban építettek egy medencét Battista Alberti építész tervei alapján. Már az ókori Rómában az Aqua Virgo vízvezeték látta el a várost vízzel. Állítólag egy szűz (olaszul vergine) segített Kr. e. 19-ben megtalálni a római mérnököknek a vízvezetéket tápláló forrást (ez a jelenet is látható a homlokzaton).
A monumentális építmény a grandiózus szoborcsoporttal együtt egy római diadalívhez hasonlít. 26 méter magas és 21 méter széles.
Sorsfordító
Lassan beletanultam Rómába. Belaktam mindig ugyanazt a folyóra néző szobát. 17 római utamból 15 alkalommal a Magyar Intézetben laktam a via Giulia elején, melyről 1968-tól nagyon sokszor, sokat hallottam Ország Lilitől, akinek ez volt a kedvenc utcája. Az Accademia d’Ungheria in Roma a 17. századi barokk Falconieri-palotában működött 1927 óta. Sikeres kiállításokat rendezhettem, Farkas Istvánnak kettőt is, Ország Lilinek, Kohner Idának, Mózes Katinak, Németh Gézának és Holocaust-kiállítást a 2. világháborúban zsidóságuk miatt elpusztított magyar művészeknek.
A csúcs 2002 őszén volt. A Vittorio Emanuelében Farkas István életmű kiállítása Chagall és Matisse tárlatai között. A két főváros polgármesterei nyitották meg. Róma elegáns belvárosi könyvesboltjainak kirakataiban az olasz és az angol nyelvű nagymonográfiám. A kiállítás helyszíne, a II. Viktor Emánuel király tiszteletére emelt monumentális emlékmű Róma legrondább épülete, bizonyíték arra, hogy a hatalom miként teheti tönkre egy különleges város látképét is. Róma történelmi középpontjában, a Capitolinus domb északi lejtőjén – neoklasszikus, eklektikus, erődemonstráló, csúf, de kétségtelenül fontos nemzeti szimbólum. Ám maga a kiállítás kiemelkedő jelentőségű a Farkas-életműben.
Az a szeptember volt életem csúcspontja. 58 éves voltam (26, amikor először táborozhattam Rómában). Amikor megrendeztük a kiállítást, kimentünk Fenyával az épületből; nem a város felé, hanem az ókori romokat csodálni. Egyszer csak váratlan mozdulattal – szemérmes kapcsolatunk ellenére – terhes hasára szorította a kezemet. Samu bent rugdalózott. Ő az, aki megváltoztatta az egész életemet, személyiségemet. Azóta Róma nekem Samut és Farkas Istvánt is jelenti. Samu – 23 éve – és Róma a legjobbakat erősítik bennem.
Hűség
Addigra már jól ismertem Róma legszebb tereit, 1989 és 1993 között a készülő nagymonográfia miatt gyakran dolgoztam Farkas István legidősebb fiának, Charlie-nak az otthonában a festő hagyatékának feldolgozásán (festmények, rajzok, naplók, levelek, fotók). Néha hetente ingáztam Budapest és Róma között – itthon tömbösítve megtartottam az óráimat, aztán irány a kinti munka. Többször is heteket töltöttem kint, napi 10–12 órát koncentráltam a feladataimra, de előtte és utána csatangoltam, éltem, próbáltam befogadni a felfoghatatlan csodát, az „ örök várost”.
Számos római tér telepedett be az agyamba, lelkembe. Néhány ezek közül: a Capitolium dombon a Piazza del Campidoglio, közepén Marcus Aurelius aranyozott bronzszobrával (ő egyébként is 16 éves korom óta kisérőm, tanítómesterem). Ez a második kedvenc tér számomra, Michelangelo tervezte. Majd a Piazza di Spagna, amelyhez a Spanyol lépcső 135 lépcsőfoka vezet le, s és egy Bernini által tervezett szökőkút is látható rajta; és még a Pantheon előtti tér, a Piazza della Rotondo, felülmúlhatatlan kávézóival. Kedvelem a hatalmas szimmetrikus teret is, a Piazza de Popolót, fent a város északi részén, és persze a Campo di Fiorit (ezen gyakran keltem át, gyümölcsöket vásároltam, tömtem magamba a pizzát). Ha Rómában laknék, semmit se csinálnék, csak a csodákat nézve próbálnám érteni, érezni, felfogni a Kr. e. 735-ben – az akkori etruszk és latin falvakból – alapított várost. A hagyomány szerint Mars ikerfiai, Romulus és Remus alapították, ez harcias, terjeszkedő történetére erősen rányomta bélyegét.
Számtalan élmény ért tehát Rómában, ám mindvégig hűségesen kitartottam a Piazza Navona szépsége, különössége, tökéletessége mellett. 1970 őszén első látásra lenyűgözött, és soha sehol semelyik tér atmoszférája nem tudta bennem felülírni vagy csökkenteni a hatását. Nem hiszek a misztikus magyarázatokban (például hogy éltem ott valaha, hogy a génjeim emlékeznek stb.); még csak otthonos sem volt, mint ritkán itt-ott valami hely.
Vetélytársai más városokból is akadtak persze. Bíró András, aki az első utamra meghívott, elvitt Nápolyba, hogy megmutassa a kedvenc terét, a Piazza del Plebiscitót, Olaszország legnagyobb közterét, a vízpart közelében. Végül ott is aludtunk, és hajnalban már tudtam, hogy a Piazza Navona számomra Róma és az európai kultúra szimbóluma. 1978-ban is visszamentem Nápolyba, aztán szisztematikusan végigjártam Firenzét és környékét – nem sorolom, hogy mi mindent – a saját kocsimmal. Hűségem mindvégig kitartott kedvenc terem mellett.
A Piazza Navona meghatározó látványeleme a három monumentális, sok elemből álló kút, erőt sugárzó, mozgásokkal telített mitologikus, a római kultúrához kötődő szobrokkal. A két említett templom (a Sant’Agnese in Agone és a San Giacomo degli Spagnoli) mellett két további is látható: a Santa Maria dell’ Amima és a Santa Maria della Pace. Híres épületei közül kiemelendő a Pamhijl család palotája (1641–1650), de kedvelem a Palazzo Braschi neoklasszicista palotát is (főleg a színét), amelyben a Római Múzeum látogatható. És a reneszánsz palota, a Palazzo Torres is lenyűgöz.
Zárásként még el kell mondanom, hogy ha csak tehettem, a rám váró munkák ellenére, a kora reggeli kávézás után még átgyalogoltam a Campo de Fiori piacára friss gyümölcsökért. Ez eredetileg vadvirágos mező volt, és eretnekség vádjával itt égették el élve Giordano Bruno filozófust 1600. február 17-én. Ma a tér nyugati végén áll méltóságteljes szobra. Ez a késő reneszánsz tudós számomra kamaszkorom óta megtestesíti azt a gondolatszabadságot, amelyre 42 éven át próbáltam szoktatni a tanítványaimat.
Befogadva
Nagyon szerettem Rómában lenni, de sosem szerettem volna ott élni. Bernini barokk mesterműve, az általa teremtett szimbolikus négy folyó a tér közepén viszont lassan az én világom megtestesítőivé is váltak. A Piazza Navona, a Campo di Fiori és a Tevere (Tiberis) nélkül nem az lennék, aki. Ez a város, mindössze 25 kilométerre a Tirrén-tengertől, befogadott engem. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok, jóval inkább, mint a szülővárosom.
S. Nagy Katalin
Nagyon megható írásod ez, Kata. Köszönjük💚