Csak úgy a kisvárosokról 1.

::: Csak úgy… #11a


Kisvárosban születtem, és ott is éltem 11 éves koromig, Nagykanizsán. Négy-öt éves voltam, amikor apám – akkor még a város szociáldemokrata polgármestere – elhozott magával Budapestre. Végigsétált velem az Andrássy úton, a Lánchídon és vissza a VII. kerületi Jósika térig, ahol az anyai rokonoknál laktunk. Akkor döntöttem el, hogy nagyvárosban fogok lakni, vonzottak a tágas terek, a széles utcák.

Pedig boldog heteket töltöttem az apai rokonaimnál Gyékényesen, Őrtilosban, Perecsenypusztán, a Dráva mellett a kutyákkal és a lovakkal. Öt éves voltam, amikor kezdték kérdezgetni, mi leszek, ha nagy leszek? Mindig ugyanazt válaszoltam: azt nem tudom, csak azt, hogy könyveket fogok írni… És milyen könyveket? Azt nem tudom, csak azt, hogy könyveket – feleltem magabiztosan és hozzátettem: nagyon nagy városban fogok élni.

Sokféle összetevője van annak, hogy Budapesten maradtam, pedig szívesen éltem volna Berlinben vagy Koppenhágában. A sorsom mégis több nagyvároshoz odakötözött. Dolgoztam viszonylag sokszor Berlinben, Bécsben, Rómában, Párizsban és Londonban, könyvtárakban, múzeumokban, egyetemeken. Rendezhettem kiállításokat, részt vehettem konferenciákon. Ráadásul baráti kapcsolatoknak köszönhetően a fenti városokban csak úgy laktam náluk, barátoknál, és a fentieken kívül még gyakran Zürichben, Edinburghban, egyszer egy hónapig Thverián (Tiberias), a Galileai-tenger (Genezáreti-tó) partján, valamint többször is Skövdében (itt láttam a kedvenc kocsim, a Volvo gyártását) és Malmőben, a húgomnál.

Írtam a fentiekről többször is, leginkább az Arnolfini Szalon esszéportálon. Úgy emlékszem, a kisvárosok közül Nagykanizsán kívül csak az izraeli Thveriáról és a cseh Marienbadról, másokról nem. A kisvárosokat a szakemberek lakosságszám és terület szerint különítik el a nagyoktól. Nekem valahogy nem tartoznak közéjük azok az üdülővárosok, ahol a tenger, a víz a meghatározó – mint például az első ilyen, amit láttam, az Santorini szigetén Oia (lehet, hogy falu), ahol minden ház fehér, a kupolák kékek, csodálatos, mesebeli panorámával. Utóbbiak közé sorolom Kréta kisvárosait is: Kelet-Krétán Agias Nikolaost, Agia Pelagrát, Hersonissost, Matalát, Nyugat-Krétán Chaniát és Bethsymnot. Bérelt kocsival többször is keresztbe-kasul bejárhattam Krétát, ám ezek a kisvárosok ugyanúgy mitologikus – hogy úgy mondjam, nem evilági – élmények maradtak, akárcsak a dalmát Zadar az Adria mentén, a körülötte fekvő történelmi kisvárosokkal együtt.

A három kultúra városa

Az első valóban kisvárosi élményem Toledo volt, 1975-ben, a Rajk Júlia szervezte egy hónapos, busszal megtett út során. A Földközi-tenger mentén Andorránál léptünk be Spanyolországba, és először Barcelonában töltöttünk két éjszakát, onnan Zaragoza, Madrid és Toledo következett. Toledo a három kultúra (keresztény, muszlim, zsidó) városa. Számos jelentős arab, zsidó és spanyol tudós élt itt a 10–11. század óta, és itt volt műterme El Grecónak a 16. században (ma múzeuma van a városban). Középkori városkapu, középkori hidak a Tajo folyón. Változatos stílusú építészeti emlékek: 10. századi keresztény erődítmény, az Alcázar; hatalmas gótikus katedrális (1226-ban kezdték építeni, 1493-ban fejezték be, tornya 90 méter magas, 750 festett üvegablakán dől be a fény); mecsetek, zsinagógák. Szűk utcák labirintusa, és a lenyűgöző tér, a Plaza de Zocodover (ez volt korábban a kivégzések helyszíne). Itt vásároltunk a híres marcipánból, és itt döntöttük el Táncos Gáborral és Száva Grétivel (e két útitársammal halálukig bensőséges, családias baráti kapcsolatom kezdődött ebben az andalúz, jó illatú, szépséges városban), hogy nem a csoporttal megyünk tovább, hanem hármasban fedezzük fel ezt a különleges atmoszférájú, egyszerre egzaltált, felfokozott érzelmeket keltő, speciális látványokat kínáló műemlékvárost. Nem véletlen, hogy El Greco, a görög itt teremtette meg szokatlanul expresszív, nagyon egyéni hangvételű munkáit. Toledo látképe című festménye (1597–1599) máig a legkedvesebb képeim egyike. (Őt már otthon felfedezhettem, hiszen a Szépművészeti Múzeumban számos jelentős festménye látható.)

Toledo látképe (Forrás: Pixabay)

Az 1000 körül épült, egyetlen megmaradt mecseten és a monumentális, a város fölé tornyosuló gótikus katedrálison kívül leginkább a két látogatható zsinagóga nyűgözött le bennünket. Az El Transito zsinagóga 1357-ben épült, ez Spanyolország legrégibb zsinagógája. A Sephardi Múzeum része, amelyben a középkori Toledo zsidó kultúráját mutatják be. Számomra azért is megrendítő volt az élmény, mert az anyai nagyanyám szefárd zsidó volt, Thesszalonikiben született, ahova az Ibériai-félszigetről kiűzött családja telepedett le a családi legendárium szerint. Állítólag megőrizték a judeo-spanyol nyelvet (nagyanyám kilenc nyelven olvasott, írt, szülei vándoroltak vissza a Balkánra). Akkor már jól ismeretem a prágai zsinagógákat, 1973-ban és 1974-ben egy-egy hetet töltöttem bennük (szertartásokon), de az El Transito és a ma is álló, évszázadokig katolikus templomként működő Santa Maria la Blanca (1180) egészen mást szimbolizál. A valóban együtt élő arab (mór), zsidó (szefárd) és spanyol (andalúz, katolikus) közösségek lenyomata kitörölhetetlen. Mór építészek készíttették. A belseje fehér ragyogás, érezni az angyalok, a Szentlélek, az isteni jelenlétét (nem vagyok hívő és mégis). Sok pompás, esztétikus, magas színvonalon teremtett templomban múlathattam az időt utazásaim során, de nagyon-nagyon kevés olyanban voltam, amelyben ugyanazt a megrendülést, belső tisztulási folyamatot élhettem át, mint amit életemben először Toledóban (szerencsémre Rómában, ahol 17-szer voltam, találtam egyet, a Szent Kelemen-bazilikát, ahol minden alkalommal a beeső fényben, a Szent Katalin freskón és a paradicsomi idillt idéző mozaikok láttán hosszan latolgathattam, miért érzem az égiek, az angyalok jelenlétét).

Az El Transito és Santa Maria la Blanca zsinagógák részlete, Toledo (Forrás: Wikipédia)

Pillanatokon belül otthon éreztem magam a zsidó negyed (Juderia) labirintusszerű szűk utcáiban. Déjà vu élményem volt, vagy még inkább egy Bálint Endre-festmény címével tudom kifejezni: „Itt már jártam valaha”. Másnap a csoporttal délelőtt végignéztem Madridban a Pradót (leginkább Boscht), majd engedélyt kaptam, hogy helyi busszal visszamenjek Toledóba. Talán egy-másfél órás az út, a táj, a tér tágas, semmivel nem hasonlítható össze ez a bonyolult, összetett, titokzatos és nagyon európai város. Biztosan tudtam, hogy a nagyanyai őseim innen indultak neki a nagyvilágnak. 31 éves voltam, szívesen visszatértem volna és indultam volna neki egy másik életnek.

Egy kis ékszerboltban vettem magamnak egy helyben készített ezüst nyakláncot, Dávid-csillaggal. Kedveltem, mint sokrétegű zsidó szimbólumot, ahogy értelmezik a kabbalában, a zsidó misztikus irodalomban, illetve a hét attribútumot, ami hozzá kapcsolódik. Aztán mégsem hordtam (soha semmilyen ékszert nem viseltem). Toledo után legalább két évig intenzíven bekapcsolódtam Scheiber Sándor tudós rabbi péntek esti kiddusaiba a Rabbi szemináriumban. Az ő biztatására írtam is az általa szerkesztett Zsidó Évkönyvbe arról, hogy van-e magyar zsidó festészet (1976-ban). Aztán ez is abbamaradt (de legalább megtanultam héberül olvasni egy Csuló becenévre hallgató, különleges fiatal rabbitól, és olykor álmaimban Toledóban, a számomra fénylő fehér zsinagógába belép kicsi, kövér nagyanyám, aki 13 gyereket szült).

Felvidéki gótika

Sárospatakon, 1976-ban, lakásmód- és lakáskultúra-kutatásunk során fogalmazódott meg néhányunkban, hogy menjünk el felvidéki kisvárosokba gótikus templomokat nézni. (Sárospatakot nagyon megkedveltem, de erről majd egy másik Csak úgy… esszében szeretnék írni.)

Bártfa északon, a lengyel határ közelében fekvő, a 13. században alapított, kőfalakkal körbekerített város, eredetileg szlovák, magyar és német nemzetiséggel. Főterét kétemeletes, színes polgárházak övezik, tetőtér-beépítésekkel.

Bártfa főtere 1972-ben (Fotó: Fortepan / Faragó László)

Addig még nem láttam olyan különleges épületet, mint a régi, gótikus városháza (1505–1508), melynek meredeken felfelé emelkedő díszes tetőzete és reneszánsz lépcsőfeljárója első látásra lenyűgözött. A 15. században épült ugyancsak gótikus stílusban a háromhajós Szent Egyed-bazilika. Elmondhatatlan szépségűek a faragott gótikus oltárok, domborművek, imaszékek. A 11 szárnyas oltár lehetne akár egy német vagy bármely európai templom korabeli szakrális tartozéka, akárcsak a megragadó bélletes kapu, amin át bejutunk a belső térbe és rögtön feltűnik a diadalív közepén, a magasban, a keresztre feszített Jézus, mellette Mária és János. Amíg a többiek felfedezték a középkori várost, a piacot, én megrendültem csodáltam a kedvenc oltáromat (Krisztus születése), majd felfedeztem a pad oldalán a kéztámasztékul faragott fejeket is. Eltöprengtem annak a névtelen fafaragónak az életen, akinek mindennapi munkája volt ezeknek az alig látható tüneményeknek a szorgos létrehozása. Tanultam ezekről is, persze, de egész más volt látni, tapintani, magamba zárni. Akkor határoztuk el, hogy – vonattal, busszal, stoppal – bejárjuk a Felvidék és Erdély műemlékeit, mindent, ami a középkorból, a török uralom előtti magyar kultúrából megmaradt.

A Krisztus születése oltár és két részlete a bártfai Szent Egyed-bazilikában (Forrás: www.hung-art.hu)
A Krisztus születése oltár és két részlete a bártfai Szent Egyed-bazilikában (Forrás: www.hung-art.hu)

Még Lőcséről szólnék itt, ahova Bártfáról mentünk egy leendő építész, régész és művészettörténész társaságában. Lőcse az egykori Szepes vármegye központja, a 12. században eredetileg szászok népesítették be. Sokak szerint a gótikus Szent Jakab-templom a régi Magyarország legszebb temploma, oltárai a legszebb faszobrászalkotások, a Lőcsei Pál alkotta 18,6 méter magas főoltár a világ egyik legszebb és legnagyobb oltára. Nem vagyok híve az ilyen fajta minősítéseknek, ámbár én is nagyon hajlamos vagyok rájuk, de ha merek őszinte lenni (és miért is ne lennék egy önéletrajzi jellegű írásban), be kell vallanom, hogy 46 év elteltével – számtalan hasonló mű ismeretében – hajlamos vagyok egyetérteni ezzel. Nagyon sok templomot alig-alig tudok felidézni, még a kedvenc gótikus külső és belső terek ellenére sem, de vannak, amelyek tisztán és élesen megmaradtak, bármikor megidézhetően, sőt, némelyikben félálomszerű állapotban sétálgatok is (például Santa Maria del Fiore, Firenze; Chartes-i katedrális; Naumburgi dóm). Lőcse is ide tartozik.

A lőcsei Városháza, mögötte a Szent Jakab-templommaL 1968-ban (Fotó: Fortepan / Konok Tamás id)

A BME-n 1990-től 2019-ig tanítottam művészettörténetet főként építész, terméktervező és kommunikáció szakos hallgatóknak. Gyakran elhangzott a kérdés: tanárnő, miért ezeket a templomokat (épületeket, festményeket stb.) mutatja nekünk? Nyilvánvaló: a műalkotások szinte végtelen halmazából (40 ezer évet sűrítve két félévbe) a hozzám legközelebb állókat választottam ki azokból, amelyek a szakmám mérvadó szakirodalma szerint a legjelentősebbek. A háromhajós lőcsei Szent Jakab-templom hársfából faragott főoltára és 13 további oltára, 15. századi freskói valóban a legek közé tartoznak. Lőcsei Pál és munkatársai tíz évig dolgoztak remekművükön. Az oltár alsó részén, a predellán látható Utolsó vacsora az e témában készült művekből az egyik leghitelesebb, legmeggyőzőbb. Az átszellemült János Krisztus kezére támaszkodik, Péter fáradtan könyököl, mélabú veszi körül a kétkezi munkás tanítványokat, ruházatuk szomorúan csüng a földre, meztelen lábukra.

Aki csak egy-két órát sétál a városban, megérti vagy megérzi, miért lett annyi irodalmi mű (Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Csáth Géza, Szabó Dezső, Balázs Béla, Krúdy Gyula, Rakovszky Zsuzsa és mások írásainak) főszereplője a város.

Német középkor

És most időben az a csoda következik, amit saját szavaimmal csak igen fogyatékosan tudok visszaadni: a középkori német kisvárosoké. Mivel Budapestre költözésünk után anyám ragaszkodott ahhoz, hogy a zsidó nagyapám, a Hamburgban született Joseph Rosenheim és családja nyelvét megtanuljam, hetente háromszor jártam a Gyöngyház utcába egy türelmes, eltökélt nénihez, Friedrich Fridához németül tanulni. Ez maga volt az abszurd, hiszen 1955-öt írtunk, a kötelező nyelv az orosz volt. Később aztán ennek egyik hozadéka volt 1975 őszétől, hogy a munkahelyem (Népművelési Intézet Kultúra Kutató Osztálya) rendszeresen engem küldött Berlinbe, Drezdába, Lipcsébe és más német városokba. (Természetesen nem voltam párttag, sőt; ráadásul az apám a recski munkatábort megjárt szociáldemokrata volt, az anyám pedig hívő, vallásos katolikus, aki minden vasárnap templomba járt a húgommal, és hordta a keresztet nyilvánosan, szülői értekezleten is.) Szóval én vonatoztam az NDK-ba küldöttséggel és egyedül is.

Rendkívüli meglepetés volt, amikor a barátaim, akikkel annak idején együtt fedeztük fel Bártfát és Lőcsét, meghívtak Jénába, ahol fél évig tanultak az ELTE-s tanulmányaik keretében. Bejártuk a környékbeli városokat (Weimar, Wartburg, Eisenach, Naumburg, Halberstadt stb.). Egy egészen más Kelet-Németországot ismerhettem meg, mint azokban a nagyvárosokban, ahova tudományos kutatóként mehettem. Ebben az emlegetett Friedrich Frida néninek, lelkes némettanáromnak is jelentős szerepe volt. Amikor rájött, milyen fogékony vagyok a mitológiára, legendákra, bűbájos történeteket olvastatott velem, különös tekintettel a Harz-hegységben játszódó tündérmesékre, a titokzatos tájban élő boszorkányokról, manókról. Persze elhittem őket (11–14 éves voltam). Goethe Faustjában együtt olvastunk a Boszorkányéjről.

A Harz-hegység az egykor szovjet zónához csatolt Német Demokratikus Köztársaság és az európai övezetbe integrálódott, demokratizálódó Nyugat-Németország határain húzódó középmagas gránithegység. Akkor, a hetvenes években izgága módon két kisvárosba szerettem bele: Quedlinburgba és Wernigerodéba, illetve az 1300-as években hagyományos stílusban épül favázas házakba és a Brocken-hegybe, amelyben – a német folklór, Goethe és a Grimm-mesék szerint – nemcsak favágók, ezüstbányászok, hanem koboldok, boszorkányok, ördögök is élnek. Sajnos velük nem találkoztam, de láttam gímszarvasokat, vaddisznókat, vadmalacokat és hiúzt is.

Quedlinburg (Forrás: Pixabay)

A természeti látnivalók iránti szerelem nemcsak fellángolás volt, hanem máig tartó elkötelezettség, csodálat. 1998-ban Berlinből indulva kocsival mentünk úgy, hogy nem volt előre lefoglalt szállásunk, mindig az adott helyszínen döntöttük el, hogy meddig maradunk. A hetvenes években fent laktunk a homokkő sziklán álló quedlinburgi kastélyban, egy 1129-ben felszentelt, lapos mennyezetű, román stílusú bazilikához tartozó kolostorban, amelyet apácák működtettek. A keskeny és magas ágyakkal ellátott szobákat női szentekről nevezték el. Amiben én aludtam, azt Szent Hildegárdról, a latinul író misztikus, természettudós apátnőről. Nyilván annak hatására, hogy a szállásunkon rólam gondoskodó idős apáca hosszan mesélt arról, milyen jellegű látomásai voltak a szentté avatott tudós nőnek, az a helyszín sokszor kísértett a későbbiekben is. Hatottak rám Hildegárd vallásos látomásai a fényről, magyarul megjelent könyvéből liturgikus énekeit olvastam. Neki is köszönhető, hogy reménytelen isten-kereséseimben kiemelkedő szerephez jutott ez a 922-ben, a Bode folyónál alapított csodaváros.

A kilencvenes évek végén viszont a központban lévő piactéren választottunk szállást, ott áll a városháza is, körben középkori és reneszánsz festett házak. Az utcákon, a szűk sikátorokban a 14–15. század harmonikus, nagyon esztétikus, gondos kivitelezésű házai között Jugendstil épületek is találhatók a 19. század végéről és a 20. század elejéről. Templomai (például a Szent-Egyed), múzeumai (például a Klopstock ház) mellett kényelmes kávézásokra, étkezésekre szántunk időt, főleg az egykori Hanza-város három utcájában (Markstrasse, Hölle, Stig). Az az év volt talán a legmunkásabb éve az életemnek (tanszékvezetés, főiskola létrehozása szülővárosomban, tankönyvek írása, szerkesztése és így tovább), így hatalmas volt a kontraszt az évszázados festett faházak időtlennek tűnő szájtáti bámulása és az itthoni csúcsra járatott életem között.

Quedlinburgi házak (Forrás: Pixabay)

Most elképzelem, hogy a Kastélymúzeum közelében lévő rózsakertben állok és nézem a kilátást a csodálatos városra és titokzatos környékére (minden jelző kevés a valósághoz képest). Szerencsére pontosan fel tudom idézni az 1310-ben épült díszes Városháza jobb oldalát díszítő mondahős, Szent Roland román stílusú szobrát. Legendás alakját nemcsak a Roland-ének őrizte meg, hanem a 19. század közepéig szinte minden német városban állt szobra (bármily meglepő, az Újpesti Polgármesteri Hivatal oromzatán is látható a figurája). Bennem összekapcsolódik a legkisebb unokámmal, Rolanddal (17 éves, és körülbelül 190 centi magas), aki német nagyapja után kapta a nevét, melynek jelentése: vakmerő hős. Így gyakran megidéződik ez az ízlésemhez oly annyira közelálló meseváros.

Wernigerode piactere (Forrás: Pixabay)

Csaknem olyan lelkesen írhatnék a Harz-hegység északi lejtőjén, a Holtemme folyó mellett, a középkori városkép nagy részét ugyancsak megőrző Halberstadt közelében lévő festői Wernigerodéről, annak történelmi városrészéről, mint azt a fentiekben tettem. A színes, favázas, igényes épületek városa ez is, bájos, derűs, élhető. Inkább arról szólok, hogy 1978-ban a keskeny nyomtávú vasúttal, a Brockenbahnnal felmentünk a köd borította, varázslatos Brocken-csúcsra (1141 méter). Sajnos egyetlen misztikus figurával sem találkoztunk, még manókkal sem. 1998-ban újra felvonatoztunk a megfogalmazhatatlan látványélményért – mintha Caspar David Friedrich ködbe burkolódzó hegysorait tapinthattuk volna…

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2022 áprilisában, Budapesten | Folytatása következik

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.