::: Párosesszé Szirmai Imre emlékkiállítása apropóján II.
Szirmai Imre legszívesebben a természetben festett. Ahogy az időjárás engedte, újra és újra visszatért kedvenc hazai tájaihoz, hogy a festőállvány előtt állva újra és újra a vásznon megteremtse azt, amit a látvány, a tér, a fény, a geológiai és biológiai elemek – hegyek, kövek, vizek, fák – megmozgattak, megszólítottak benne. A kedvenc helyszínek: Dunakanyar, Zebegény, Badacsony, Csopak, Balaton-felvidék, Mecsek. A közös tudás, hasonló emlékek alapján azonosíthatók a képhez kiindulásként szolgáló formák, alakzatok, a fényviszonyok következtében alakuló színek, ezek fogódzókat nyújtanak a nézőknek, hogy saját belső tájait összekössék a Szirmai-festményeken láthatókkal.
Az európai tájkép mint önálló műfaj csak a 16–17. században jelenik meg a németalföldi festészetben. A 20. század elejétől már nem a táj naturalisztikus vagy élményszerű visszatükrözése fontos a festőknek, nem a mit – ahogy ezt többen is megfogalmazzák –, hanem a hogyan. A táj csak ürügy, a létrehozott mű jelkép, az alkotó személyiség megnyilvánulása. Valójában belső tájképek, akár az absztrakthoz közelítenek, akár meditatív, spirituális üzenetek, akár fiktív tanulmányok, akár a naturához, az úgy nevezett valósághoz (vagy amit annak vélünk) kötődnek.
Szirmainak a kétezres évek körül – amikor már életkora miatt megszűnnek a neurológus gyógyító és kutatóorvosi tevékenysége melletti vezetői feladatok – egyre több időt tud a festéssel tölteni. Szemléletváltását az angyal-képek jelzik, melyek fikciók, kitalált történetek, a képzelet, fantázia szüleményei, amelyeken a táj, a városi környezet, az épületek is kitalációk, látomások. Ezek visszahatnak a toszkán és portugál tájképekre is. Szirmai több nézőpontból festette a balatoni panorámát, a Balaton-felvidék különleges, vulkanikus eredetű üledékkel borított hegyeit, több megközelítésben a Badacsony szürke bazaltszikláit, a természet alakította kőfolyásokat. A képek sugározzák, hogy a festő figyelme elsősorban a fényekre irányult: a megvilágításra és arra, ahogy ez befolyásolta a tágas teret.
Két Csobánc című művét nála szokatlanul hosszú vászonra készítette (110, illetve 100 cm). A háttér, a kompozíciót záró magas hegyek és az előtérben felfelé nyúló fák és bokrok között a középtérben felülről megvilágított színek kavalkádja. A Balaton-felvidéki képeken hangsúlyos elemek a sötéten és világosan gomolygó felhők, egymásra rétegződnek, hol titokzatosak, hol baljóslatúak. Megfestésük módja szerint az alkotó kapcsolódik a magyar tájképfestészeti hagyományokhoz, a perspektivikus képépítéshez, nála is erős a formák plaszticitása.
Átemelés a jelennél tágabb időbe
A toszkán táj újra és újra magához vonzotta Szirmait, ahogy a reneszánsz óta nagyon sok képzőművészt. 2004 és 2017 között már megengedhette magának, hogy többször is felkeresse a Firenze, Siena, Arezzo – a semmi máshoz nem hasonlítható, kiemelkedő szépségű városok – környékét, hogy benne legyen állványával, munkaeszközeivel a tágas, nyitott tájban. És hogy képei sokrétű jelentéstartalommal telített motívumaiból (a tájat keresztül-kasul átszelő kanyargós utak, a magasba nyúló toszkán ciprusok és ikonikus cédrusfák, a hullámzó dombok, a földgyűrődések, a távoli, az atmoszférát meghatározó hegyek) megjelenítse azt, amilyennek ő látja és akarja láttatni a térnek ezt a részét. Amelyet így kompozícióival átemel a mostnál, jelennél tágabb időbe (tér-időbe), talán az örökkévalóság, a végtelen lehetőségébe. Akkor már súlyos beteg, túl van néhány műtéten, tudja, hogy korlátozódik a saját ideje. Felesége több fényképen is megörökítette, ahogy áll a magas férfi szilárdan a földön, a tájban vállalt feladatára koncentrálva.
Élete utolsó évtizedében a portugál óceánparti városban, Portóban és környékén festett. A festmények címe alapján húsz település azonosítható, ahol a tájban, természetben alkotott. 2007-ben, 65 éves korában hívták meg vendégprofesszornak Portóba neurológus feleségével együtt, ahol egy neurofiziológiai laboratórium létrehozásában vesznek részt. Minden szabadidejében fest, majd 2008-ban a Portugáliában készült műveiből kiállítást rendez Budapesten, a Flamenco Szállodában.
Azt nem tudjuk, hogy Szirmai Imre mennyire ismerte a portugál képzőművészeket, volt-e kapcsolata kortárs portugál festőkkel, de azt tudjuk, hogy a portugál táj, az Atlanti-óceán, Porto és környéke, a Douro völgy, az Azori-szigeteki természeti képződmények, a zordon hegyvidéki falvak, az egymást takaró hegyvonulatok, a Serra da Estrela (Portótól körülbelül 125 kilométerre délre), a teraszosan kiképzett szőlőültetvények rendkívüli hatással voltak rá. A festményeken a tér kitárul, leginkább horizontálisan kinyitódik a végtelenbe. Nyitottak a kompozíciók, nem úgy, mint a városképeken. A festő – a vászon kereteinek korlátait átlépve – kivezeti a néző tekintetét, aki így látni véli, mert a felületen látottak alapján tudja, hogy a művön átalakított elemek valóságosan tovább folytatódnak.
A kétdimenziós síkfelületen a három dimenzió illúzió. A festő kezében – agyában – ott vannak az eszközök, amelyekkel ezt megteremti. Ezek egyike a perspektíva. A perspektíva – ahogy többen is megfogalmazzák – a „tudományos alapon történő ábrázolás”. A reneszánsz Alberti olasz humanista művész, építész, filozófus A festészetről (1435) írott alapműve óta hangsúlyosan a háromdimenziós tér síkfelületen történő ábrázolásának eszköze. Szirmai alkalmazta módszerként a lineáris (vonalas) és a centrális (központi) perspektívát is. Mivel a szabadban festett, az ábrázoltak esetében szín- és fényhatásokkal együtt alkalmazta a vonalperspektívát, amivel erőteljesen befolyásolja távolságérzékünket. A földfelszíntől a horizonthoz közeledve egyre hidegebb és halványabb színeket használ, tompítja az éles vonalakat, a kontúrvonalak lágyulnak, elmosódnak. A színek jelentősek a térrétegek, a távlatok, a mélységek érzékeltetésében és érzékelésében. Érdemes összehasonlítani a völgyek fölött, illetve a kompozíciók hátterében húzódó nagy tömegű hegysor fölött lebegő kékesszürkéket az előtér földközeli stabil zöldjeivel. A perspektíva segítségével a kicsi képfelületeken is végtelen teret hoz létre, a végtelenül távoli dolgok is megjeleníthetők.
Kis méret, monumentális hatás
Portugáliából kocsival hozták haza a kész képeket. Ez kényszerítette arra, hogy kis méretű kompozíciókat készítsen. Amelyek mégis monumentális hatást keltenek. A léptékváltás kifejezetten jót tesz a Szirmai-festményeknek: nagyképernyős számítógépen felnagyítva felerősítik a hatást, a néző hasonló táj- és téremlékeit is előhívják. A felnagyított részleteken még inkább érzékelhető a faktúra gazdagsága, az, ahogy a színek és formák elrendezése, a színárnyalatok egymás mellé helyezése is a távlatok, távolságok és közelségek illúzióját keltik. A Pico Ruivo hegyei – Madeira, a Serra da Estrela, a Szőlőültetvény a Douro völgyben, az Azores című festmények és a toszkán utak, hajnalok, alkonyok bizonyítják, hogy Szirmai Imre modern kortárs művész, akinek a kép, a mű valósága fontosabb a természeti látvány valóságánál.
Már-már szürrealisztikusak azok a Douro völgyében festett képek, ahol szinte eldönthetetlen, hogy a teraszos alakzatok természeti képződmények, dombok, hegyek vagy archaikus kori emberi építmények, szakrális helyszínek, netán csak a festő által teremtett elemek a táj, a tér folytonos metamorfózisának következményeként (Szőlőültetvény a Douro völgyben, 2008; Teraszok Trás-os-Montesban, 2008).
Különösek azok a képek, amelyeken együtt láthatók a gránit hegyi sziklák és az összeépült régi és mai falu (Monsanto, 2009), ahol a hegyoldalak, sziklák az épületek részét képezik falként vagy lépcsőként, és a keskeny úttestek is a sziklából vannak faragva. A térhatást elősegítő festői fogások a vonaltávlatok, a rövidülések, a fény-árnyékok, a formák és a színek világossági és sötétedési foka, a valőrök, a tónusok. Ezek által alakul a kép síkja térré, ezek a festés, a műteremtés mágikus tényei. Szirmai nem a képzőművészeti egyetemen végzett, hanem az orvosin, ez utóbbi tanult szakmája (ebből is többféle: neurológus, pszichiáter, aneszteziológus, klinikai elektro-fiziológus), de gyerekkora óta festett, mások képeit másolta, és már egyetemistakorában voltak segítő képzőművész barátai. Fiatalkorában intenzív kapcsolata volt az avantgárd szemléletű, újító szellemű Pécsi Műhely tagjaival és másokkal (Lantos Ferenc, Pinczehelyi Sándor, Bencsik István). Baráti kapcsolata volt Major Kamillal, aki 1972-ben Párizsban folytatta tanulmányait és vált elismert francia művésszé. Pécsi évfolyamtársa, Csorba Simon László Budapestre költözése után befogadta Szirmait a műtermébe és megtanította azokra a technikákra, amelyeket ő is alkalmazott. Szirmai semmiképp nem nevezhető autodidaktának, amatőrnek, ahogyan ezt a toszkán és a portugál helyszíneken készült munkái egyértelműen bizonyítják. Erre elég egyetlen momentumot kiemelni: Szirmai a felületen, vásznon a térteremtésre profi módon alkalmazta a fénytöréseket, a tükröződéseket, a visszaverődéseket, tükörképeket (Monet óta ezeknek az optikai jelenségeknek kiemelkedő a szerepük a tájképfestészetben). Vannak olyan kompozíciók, amelyeken a felület kétharmadát töltik ki a tükröződések (Amarante 2., 2010).
A modern művészet (már a kubisták a 20. század tízes éveiben) visszahozta a reneszánsz előtti képzőművészetre jellemző síkábrázolást, sokan megtagadták a háromdimenziós térábrázolást. A síkban alkotók (geometrikus absztraktok, konstruktivisták stb.) mellett azonban számos irányzat, festő (például Chirico, Magritte, Chagall) megtartotta, átértelmezve továbbörökítette a perspektivikus térszemléletet. A perspektíva alkalmazásakor a művész egy kiválasztott alapállásból, látókörből, aspektusból ábrázolja a külső látványt, a számára létező világot. Az, ahogy használja a perspektívát, saját világértelmezésének a következménye. Erre meggyőző példa a Serra da Estrela panorámakép az egymást takaró szürkészöld, kékesszürke hegyvonulatokról. A hegylánc látványát még érdekesebbé teszik a neolitikum idején keletkezett megalitok. A kép kis méretű, a tér rendkívül nagy, tágas. A kis méret nem befolyásolja a monumentalitás jelenvalóságát.
A nagy hatású, német származású művészettörténész, Erwin Panofsky szerint a perspektíva az adott kép szimbolikus formája. A perspektíva absztrakt és univerzális rendszer; s ha már Panofskyra hivatkozom, szólnom kell arról, hogy egy másik tanulmányban, Szirmai Imre festményeinek elemzése során, írni kellene visszatérő képalkotó motívumainak szimbolikus értelmezéséről: hegy, völgy, út, folyó, óceán, fa, ház, angyal, város és így tovább.
Ürügy a képteremtéshez
Az angyal-képeken (Angyalváros, 2006; Elmennek az angyalok, 2001; Angyalok, 2005) sokféle történelmi időből származó épületek, városrészek – görög templomok timpanonnal, római oszlopok, bizánci és reneszánsz házak – között neostílusokban épült és modern toronyházak. Földi környezet emlékei, valóságok és elképzelések. Plasztikusak, háromdimenziósak, kiterjedt helyet foglalnak el a térben. Az angyalok is. Van tömegük, van fizikai testük, nem anyagtalanok, nem szellem-lények. A Biblia szerint is képesek az ég és a föld közötti közvetítők emberi alakot ölteni (Ábrahám és Dániel is így láttak őket).
Szirmai a vele készült interjúkban és az általa írt esszékben gyakran beszélt arról, hogy a tudományban (a neurológiában is) és a művészetekben mennyire fontos a realitás és a szaktudás, hozzáértés. Szakmáiból következően tisztában volt azzal, hogy sokféle a valóság. Az alkotó személyiség számára ürügy a képteremtéshez. Szirmai alkalmazta a tradicionális perspektívát a szerkezet részeként, hogy különböző illuzionisztikus tereket hozzon létre. A matematikai pontossággal kiszámított perspektíva a 18. századig, a reneszánszban és a barokkban tartotta meg elsődleges szerepét a térábrázolásban. A 15. században élt Mantegna freskóin jelent meg először az olasz vidék, a lejtős dombok, a kanyargó utak, a fák a perspektíva szabályai szerint. A 19. század elejére az angol Constable és követői kiszabadulnak a műtermekből a természetbe, megváltozik a tájképfestészet. A Royal Academy tanszékén Turner oktatta a perspektívát. Turnert festészetében az atmoszférikus színek és fények által létrehozott jelenségek érdekelték, légies stílusának rendelte alá a perspektívát, mintegy utat nyitva a 19. század végi impresszionisták előtt. Késői képein háttérbe szorította a perspektíva szabályait a tiszta színhatásért.
A hetvenes évek elején Szirmai Imre, pécsi orvostanhallgatóként, tanúja lehetett annak, hogy a pécsi avantgárd festők hogyan tagolják szét a teret a kubisták hatására, hogyan változik meg a tér szerepe, a térábrázolás a geometrikus absztrakcióban. Közvetlenül megtapasztalhatta az op-art (mindenekelőtt a pécsi származású Vasarely és a helyben élő nagy tekintélyű festő-tanár, Lantos Ferenc művei révén), hogy a síkban ábrázolt formák miként keltik a mozgás illúzióját. Mindaz a tudás, amit festőműtermekben, múzeumokban megtanult, alakította térszemléletét; ezek következménye a toszkán és portugál tájban festett képeinek erőteljes térszemlélete, kompozícióinak képkivágásai. A vertikális és horizontális perspektíva szakszerű alkalmazása, a hidegszürke és zöld foltok, a geometrikus elrendezés tudatos; Szirmainál a látottnál meghatározóbb a tudat. Festészete az érzékletes textúra, faktúra ellenére (vagy inkább azzal együtt) intellektuális tevékenység. Bevonja a nézőt a tágas térbe, majd egyre mélyebbre, távolabbra vezeti, és ez nemcsak érzéki, hanem gondolati tevékenység is. Ezáltal egyszerre megfoghatónak és megfoghatatlannak tűnik a valóság.
A Porto környéki erőteljes, karakteres tájképek közül többnél Szirmai sziklás, gyűrődésekkel teli hegyvonulattal zárta le a háttérben a kompozíciót, legfelül a szürkéskék ég hosszú, keskeny csíkja (Serra da Estrela, 2009; Pico Ruivo hegyei – Madeira, 2009; Teraszok Trás-os-Montesban, 2008). Ezek a hegyek gránitszilárdságúak, mozdíthatatlanok, stabilak. A toszkán tájképeken nyitottabb, tágasabb a tér, lágyabbak, barátságosabbak a hegyek (Hajnal Toscanában, 2017; Alkony Toscanában, 2006; Út Toscanában, 2017). A toszkán tájat az ember jobban belakta, sikeresebben megküzdött vele, humanizálta. Az óceán közeli portugál hegyek megközelíthetetlenebbek, tömörebbek. A toszkán tájképeken tágasabb a horizont, többfelé nyílik kilátás, a Porto környékén készültek zártabbak, szigorúbbak, behatárolják a lehetőségeket.
Számos népnek volt, van Szent Hegye, a mitológiákban, vallásokban az istenek lakhelye. Ez alól a misztérium alól Szirmai sem tudta – vagy tudatosan nem akarta – kivonni magát. A toszkán helyszíneken készülteken elérhetőbbek a magaslatok, az odavezető utak, a portugálokon elérhetetlen, meghódíthatatlan terek – szférák – is láthatók. A hegy egyetemes szimbólum, gazdag, sokrétű jelentéstartalommal. Égbe nyúló csúcsa maga a szakralitás. A lélektanban is fontos szimbolikus tartalmakat hordoz az életúthoz kapcsolódóan.
Szirmai életvitelének, több szakmában bizonyított kreativitásának alapja a teljesítmény. Ez is benn van a megfestett hegyeiben.
S. Nagy Katalin