::: Párosesszé Szirmai Imre emlékkiállítása apropóján I.
„Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit!” – írta Petőfi Sándor Pesten, 1846 áprilisában. „A világunk nagyon sérülékeny. Mostani állapotáról emlékeztetőt kell adni az utánunk jövőknek. Megismételni dolgokat azonban csak megismerésükkel lehet. A festészet a megismerés eszköze” – írta Szirmai Imre neurológus és festőművész jó másfél száz évvel később. Célja az volt, hogy egyrészt gyógyítóként segítsen, másrészt festészetében ábrázolja mindazt, ami nemcsak őbenne van a látottak alapján, hanem körülötte a világban is jelen van. Festményein érthetővé válik, mennyire meghatározóak az ember létezésének földrajzi helyei. A térben mozgó sors időben létrehozza mindazt, ami értelmet ad az életnek.
Ezen sorok írója orvosként ismerte meg Szirmai Imrét, ám a jelen írás a festőművész Szirmai munkáit vizsgája. Kapcsolatot keres tér, művészet és az alkotó sorsának alakulása, képeinek térbelisége között. A sors teret nyitott Szirmai Imre számára. Festészete olyan intellektuális élményt okoz, amely megmutatja számunkra nemcsak az alkotó földrajzi helyét a művek készítésekor, hanem gondolatait, érzéseit is. A kérdés az, miként lesz a földrajzi tájból festmény. Ennek lépéseiről gondolkozva megtapasztalhatjuk azt, ami hidat jelent tudomány és művészet között.
Tájból műalkotás
A tér ismerete, megismerése mindig fontos volt a helyváltoztató élőlények életében. Ha ez az ismeret hiányos, akkor ebből pszichológiai tényezők egész sora (például félelem, agresszió, szorongás) származik. Az ember persze nemcsak azt szereti tudni, hogy milyen a környezete, hanem távolabbi, ismeretlen világok is foglalkoztatják. Emberelődeink lehetőségeit jelentősen korlátozták az említett deficitek. Az ismeretszerzés útja a megismerés volt, ezt követte a többiek tájékoztatása. A különféle jelzések, üzenetek, nyomok lehetőséget adtak az ismeretek átadására, azaz a kommunikációra. A festészet képi jel formájában is segíthet mindebben.
A táj a földrajzi környezet azon része, amelynek létrejöttét egyrészt természeti tényezők (azok hasonlósága), másrészt társadalmi összetevők alakíthatják. Az egységes vagy összefüggő táj a földfelszín elkülönülő, térben elhatárolható része. Esetünkben a festmény készítője, lévén neurológus szakember, tudta, miképpen határozza meg az agy azt a helyet, ahol vagyunk, ahol a mű készül. Az emberi agy komplex navigációs feladat megoldására képes: az úgynevezett „helysejtek” segítségével a hippocampus térsejtjei ellátják navigációs tudással az agyat. A térsejtek összekapcsolódása leképezi a földrajzi környezetet, majd ábrázolási képességet ad minderről. A környezet ismerete, a tér tudása, a hely meghatározása és annak tudatos reprezentációja mind-mind agyi folyamat – egy neurológus számára ezek ismert tények. Egy művészi alkotáshoz azonban mindez még nem elegendő. Valami kell még hozzá – valami olyan, ami kevés ember számára adott.
A földrajzi környezet egyes részeit az ember átalakítja, növényekkel és mesterséges építményekkel telepíti be. Ember és természet összekapcsolódva hozza létre azt a tájat, amit láthatunk, amely a festményeken jelen van. Térben és időben nyomon követhetjük a festmény készítőjének útjait, gondolatait. Olyan időföldrajzi utazáson veszünk részt, ahol együtt vagyunk festővel, emberrel, tájjal.
Tájat nézni, tájat látni az agyunkkal, a szemünkkel tudunk. A táj jelenlétéből a szemen keresztül megjelenik a táj látványa: a hozzá kapcsolódó élmény alakította látvány. Eredménye – s ezt a neurológus orvos jól tudja – a látóidegrendszer képe. Ez az agyban születik ugyan, de élmény szükséges hozzá. A látványban összekapcsolódik test és lélek – és ebből lesz a festmény. Létrejön mindaz, amelynek segítségével földrajzi környezetből művészeti alkotás lehet.
Sors, élmény és lépték
Léptékek szabta világban élni nehéz. Ha más határozza meg, hogy hová mehetünk, akkor ez bezárt világot jelent. Attól függően, hogy mit láthatunk és láttunk a világból, egyazon tér kapcsán is különböző földrajzi léptékek alakulhatnak ki.
A megismert terek, helyszínek felszabadították Szirmai Imre sorsát. Festményein látható és érezhető az a késztetés, amelyet készítőjük – intellektuális kontroll mellett – megmutatott a világnak mindabból, amit érzett, látott és gondolt. Az ember sorsa térfüggő, összefonódik benne az élmény és a földrajzi lépték. Mindez látható a festményeken.
Szirmai egyes alkotásain a környezetábrázolás akusztikus élményt is okozhat a nézőnek. Több képén is látjuk és halljuk például az óceán hullámzását.
Ezeken a munkákon az ábrázolt környezet, a művészeti alkotás és az akusztikus élmény együttes tapasztalatként élhető át. Sors és tér egybefonódása valósul meg rajtuk.
Izsák Éva