Robert Campin: Szent Veronika

::: Képekről No10


Nagyon sok festő választotta témául a XIV–XV. századtól kezdve máig a keresztút hatodik stációját, az úgynevezett „Veronika kendője” jelenetet: 1420 körül egy német, valószínűleg kölni mester (a kép nyomán nevezik Szent Veronika mesternek; München, Alte Pinakothek), Roger van der Weyden Keresztre feszítés (1445) triptichonján, Dirk Bouts, Hans Memling, Dürer fametszetén, Pontormo (1515; Firenze, Santa Maria Novella freskó), Tiepolo, Andrea Mantegna, Hieronymus Bosch, El Greco, Francisco de Zurbarán, Domenico Fetti és mások. Különleges megjelenítés Ugo da Carpi (1525. k., Vatikán) műve, az Oltárkép Veronikával Péter és Pál között. Aztán 1911-ben Oscar Kokoschka (festményét a Szépművészeti Múzeumban őrzik), Rouault, Anna Margit (1969), Galambos Tamás, Ganczaugh Miklós, Szigeti Gábor Csongor (2004, videoinstalláció). Kiemelem a fürstenfeldi (Fölöstöm) Ágoston-rendi templom gótikus freskóját, Velemér festőjének, Johannes Aquilának a munkáját (1377–78).

Veronika lett a fotográfusok védőszentje, a textíliával foglalkozók, a varrólányok és a betegápolók is védőszentjükként tisztelték. Ábrázolása kétféleképp történik: vagy a keresztúton többedmagával (például Bosch festményén balra alul, 1510–15; Gent, Museum), vagy egyedül, kezében a kendővel, amint az arcot mutatja (például Grecónál). Késői változat, amikor csak a kendőt látjuk (mások mellett Anna Margitnál) az arcképpel.

El Greco: Veronika a kendővel, 1580 k.
El Greco: Veronika a kendővel, 1580 k.

Ma is a húsvét előtti nagyböjti keresztútjáráson emlékeznek e különös eseményre (1956 tavaszán, 12 évesen, bérmálkozásom előtt anyámmal a terézvárosi templom körül tanúja lehettem). Az evangéliumok, az Újszövetség, nem említik Veronikát, alakja a Nikodémusz apokrif iratban tűnik fel a VI. században. A jeruzsálemi asszony ott van a Via Dolorosán, látja, hogy cirenei Simon segít a töviskoronával kínzott, halálra ítélt Jézusnak a keresztet vinni, megsajnálja a vérző, verejtékes arcú fiatal férfit, és odanyújtja kendőjét. Az enyhet adó kendőben benne marad Jézus arcának lenyomata, így lesz a szenvedést enyhítő asszony részese a Golgotára (Koponyák hegye) vezető keresztútnak. (1988-ban, 44 évesen, végigjárhattam a Via Dolorosát családi hagyományoktól terhelten: ortodox zsidó családból származó, megingathatatlanul hívő katolikus anyámtól és templomjáró katolikus paraszt rokonaimtól gyakran hallottam gyerekkoromban a keresztúthoz kapcsolódó történeteket.)

Gyógyító arcmásolat

Abgar király Jézus képmásával, X. század
Abgar király Jézus képmásával, X. század

Ahogy a Lukács evangélista által festett „Mária és a Gyermek” képekhez számos legenda kapcsolódik, úgy a „Veronika kendője” jelenethez is. Krisztus arcképéről a VI. században kezdenek beszélni. Az egyik változat szerint a Szűzanya a Fiú mennybemenetele után őrzött egy vászonképet, mely Krisztus sírjában keletkezett, s melyet magától Istentől kapott vigasztalásul. A másik legenda szerint Abgar edesszai király kérte Jézust, gyógyítsa ki a pestisből. Jézus egy kendőt küldött arca másolatával, és Abgar az isteni arckép láttán kigyógyult kínzó betegségéből. (A késő II. századból való varagai Szent György-templom freskóján látható Abgar király, Krisztus arcával a kendőn. A 17×24 centiméteres fátyol egy férfi képmásával a XVI. vagy XVII. században a Vatikánból az Abruzzo hegyei közé, a Rómától 200 kilométerre fekvő Manoppellóba került, amely ma is zarándokhely.) Hans Belting szerint azzal, hogy Krisztus képet küldött önmagáról Abgar királynak, az akarta, hogy készüljenek ábrázolások róla, s ezáltal legitimálta a képek fontosságát, tiszteletét a keresztény vallásban.

A legismertebb, legvitatottabb és legtöbbet kutatott Torinói lepel történetének egyik értelmezése szerint a leplen látható lenyomatot az a hatalmas fénysugárzás okozhatta, amely a feltámadt Krisztus dicsőségének fénye. A torinói a hagyomány szerint a temetkezési lepel, lenvászonból, zsidó szokások szerint (dokumentációját a XIV. század közepe óta tekintik megbízhatónak). Az evangéliumok szerint a feltámadás után ott maradt a sírban – égési, vér- és víznyomokkal és az emberi alak lenyomatával. (Mi is tehát a kép, a képmás, a lenyomat? – kérdezzük két-két és félezer éve folyamatosan.) Mit is mondott Jézus a hitetlen Tamásnak? „Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek!” (Jn 20,24–29).

Valódi kép

Oskar Kokoschka: Veronika kendője, 1909
Oskar Kokoschka: Veronika kendője, 1909

A Veronika a vera icona, veraeikon latin és görög szavak összevonása, jelentése: valódi kép. Vera jelentése: igaz; ikon: kép. Így nevezték el utóbb az együtt érző asszonyt. Az V. században Edesszában (ma Urfa), a régi arameus városban lelnek rá a titokzatos Jézus-ábrázolásra (Mandülion, asztalkendő). A VIII. századtól Rómában, a Szent Péter-bazilikában; a hit szerint nem emberi kéz festette az arcképet. Dante (1265–1321) többször is ír arról, hogy tömegek zarándokolnak a Veronika kendőjéhez, benne látva megtestesülni a kereszténység lényegét, a Krisztussal való találkozást. Dante kortársa, az argenteuli Roger 1300 körül a ma is ismert formában jeleníti meg a hatodik stációt. A XIII. századi Jacobus de Voragine Legenda Aureájában, a szentek élettörténetében még nem szerepel Veronika. A XV. századig hivatalos másolatok készülnek a szakállas, tágra nyílt szemű, határozott orrú férfi arcáról. Aztán ismert festők képzeletéből születtek meg a népszerű „Veronika kendője” festmények. A hiedelmek, mondák Veronikájából egyre inkább a jóságos, gondoskodó asszony lesz, a nő, aki szembe mer szállni a tömeggel, aki segít a szenvedőn, a bajba jutotton. A XVI. századtól egyre többször a szenvedélyes, szenvedő asszonyt látjuk, aki a halálba kényszerítők ellen tiltakozik.

Érthető a festők máig tartó vonzódása a témához: akárcsak egykor a Lukácsot festés közben bemutató ábrázolások, a képben képet megjelenítés is kihívás. Kétszeres teremtés, ugyanakkor egyszerre Isten-keresés, emberkeresés, az emberi lét lényegének keresése. Visszautalás a keresztény képtörténet kezdeteire, legendáira, de vallomás is a mesterségről, a festés, a kép mibenlétéről, a művész kapcsolatáról művével és festői szerepével. Az arckép mibenlétéről (mi is a valódi képmás? mi a viszony modell és arckép között? milyen az igazi arc?).

A fény szakrális szerepe

Robert Campin: Szent Veronika (1430 k. olaj, vászon; 148,2×57,7 cm; Frankfurt, Staedelsches Kunstinstitute)
Robert Campin: Szent Veronika (1430 k. olaj, vászon; 148,2×57,7 cm; Frankfurt, Staedelsches Kunstinstitute)

A korai németalföldi Robert Campin (1375 k.–1444), másként a Flémalle-i mester Szent Veronikáját választottam a sok lehetséges közül. Robert Campin 1406 és 1444 között a Németalföld déli részén, Tournaiban működött, nála tanult öt évig Rogier van der Weyden (lásd az esszésorozatban Keresztlevétel című, tökéletes kompozíciójú művét). Valószínűleg tőle tanulta a mindkettejükre jellemző modellálás utolérhetetlen finomságát. 1420 körül általánossá válik az olajtechnika (melynek feltalálója állítólag Jan van Eyck, a harmadik csodálatos, mindent tudó németalföldi kortárs). A Campin vallásos hitét megjelenítő festmények olajképek, ezzel a festésmóddal a szín fokozatai révén érzékelhető a fény szakrális szerepe. Campin két, a korban új szemléletű festménye is a kedvenceim közé tartozik: a Szent Család életét bemutató, gondosan kidolgozott Mérode-oltár (1425–30; New York, Metropolitan Museum of Art) és a meghitt Werl-oltár (1438; Madrid, Prado). Ragyogó, mély tüzű színekkel festett triptichonok, a belőlük áradó béke és szeretetteljes hangulat miatt.

A Szent Veronika, ez a csaknem háromszor olyan magas, mint széles kora reneszánsz kép szokatlan aránya miatt is figyelemre méltó. Áll velünk szemben a magányos, szomorú arcú asszony, óvatosan ujjai közé csippentve, felénk tartva az átlátszó kendőn az arc sötét lenyomatát. Különös kontraszt a kép hátterében látható tömör, mintázott brokát, Veronika súlyos, nehéz, sűrűn rojtozott ruházata és az áttetsző, nagyon vékony selyem-organdi kendő között. Már az anyagok közötti különbségek is tűnődésre, továbbgondolásra késztetnek. Az emberi testet takaró öltözék realitásával szemben a szent képmást őrző leheletfinom, valószerűtlen, már-már anyagtalan kendő (szakértők szerint hernyóselyem-organza-brosé). Kápráztató a háttér színes, gazdag ornamentikája, elöl pedig a végtelenségig leegyszerűsített, transzparens kendő. A plasztikusan hulló vörös ruharedők, a nagy, súlyos, gondosan kidolgozott szegélyű, fehér fejkendő valósága, és velük szemben a szakrális lenyomat. Az arctörlő kendő (sudarium) a zsidóknál szokásos temetési módban egy gyolcsdarab, mellyel külön takarták le a halott arcát; a testet gyolcslepelbe tekerték. Krisztus feltámadása után elsőként János és Péter látta, hogy az arctörlő kendő másutt található, nem a sírpadon, ahova eredetileg a holttestet tették. Lehet, hogy a jeruzsálemi asszony, Veronika zsidó volt, és tudta, mire kell a kendő, s ezáltal még megrázóbb lehetett számára, amikor meglátta az arc lenyomatát a textílián.

Isteni jelenlét

Kifejező meleg barna szemével maga elé néz, tekintete sehova sem irányul, elmondhatatlanul szomorú, bánattal telített.
Kifejező meleg barna szemével maga elé néz, tekintete sehova sem irányul, elmondhatatlanul szomorú, bánattal telített.

Veronika arca eleven emberi arc, a fájdalom okozta mély ráncokkal az orra, a szája körül és gondterhelt homlokán. Az idő és az átélt élmények, a kiszolgáltatott, gyenge emberi testtel való együttérzés árnyai, lenyomatai a hosszúkás arcon. Szája kissé nyitva, szinte hallani szaggatott lélegzetvételét. Kifejező meleg barna szemével maga elé néz, tekintete sehova sem irányul, elmondhatatlanul szomorú, bánattal telített. A színes képből kivakító fehér fejfedőn áttetsző fátyol, elöl, a nyakánál összecsomózva; párja annak a kendőnek, amelyet alig érintve az ujjai között tart. Bizonyítékul, hogy ezt is a fejéről vagy a nyakáról vette le, hogy a borzalmas tömeget figyelmen kívül hagyva, természetesen emberi gesztust tegyen a megalázott, meggyalázott, meggyötört másik embernek. Akiről addig nyilvánvalóan nem tudta, hogy Istenember, az Atya testet öltött Fia. A Fiú. A jóságos Veronika, aki egyszerű tette révén a segítőkészség, a szolidaritás, az együttérzésből fakadó tettrekészség örök megtestesítőjévé válik. Hogy ilyen sötét, ostoba, gonosz emberek gyülekezetéből válik ki az asszony, azt leginkább Hieronymus Bosch (1450–1561) Keresztvitel című festményén (1490; Gent, Musée des Beaus-Arts) látjuk. Itt zárt, nyugodt a kompozíció, nincs senki és semmi, csak a megtörtségében, végtelen szomorúságában is erős asszony. És a lenyomat. Az isteni jelenlét.

Az átlátszó, enyhe fehérekkel, tompa sárgákkal átszőtt fátyolkendőn (a fátyol az ártatlanság szimbóluma) a szinte bizarr, szürreális fej. Csak a fej, test nélkül. Ettől is és a sötét, fekete, barna színektől ijesztő, csaknem abszurd. És azt kell mondanom, ikonszerűsége ellenére nagyon modern. Vagyis időtlen, hiszen lehetne a legszebb kora középkori bizánci vagy klasszikus orosz ikonokon csakúgy, mint a XX. századi vagy akár kortárs festményeken. Pontosan fogalmazva: egyszerre archaizáló és korszerű. Hosszú, ovális, vékony, különös arc lenyomata. Korai legendáknak, hagyományos ábrázolásoknak megfelelően hosszú, sötét haj omlik le, fülét eltakarva; szakálla is sötét, tömött. Szeme nagy, tágra nyitott, előre tekint (a Torinói lepel ugyancsak hosszú hajú, szakállas, hosszú orrú Krisztusának szeme zárva, hiszen halott, de itt még él, útban a kereszt felé). Orra is hosszú, vékony, egyenes ajkai szorosan összezártak, szomorúak. A keresztúton megtapasztaltak bánata az arcon.

Szokatlan, a kortárs XV. századi németalföldi és olasz mesterek hasonló témájú képeitől eltérő módon az arc monokróm, kizárólag fekete és barna, ami Veronika nagy tömegű vörös köpenye és két karján a nedvzöld textília előtt még riasztóbb hatást kelt. Mintha nem is élő emberi arc lenyomata volna, hanem túlnan az e világi életen. A halvány, matt háttéren az őszi levelek sárgáját idéző növényi ornamensek, hosszú farkú díszmadarak (szárnyalás, lélek, szabadság), tompa falevelek (az újjáéledés szimbólumai), szerteágazó vonalak (tán fénysugarak). Ezek előtt súlyos, alul díszesen szegélyezett drapériákban a női test, alul pedig virágos rét, gyöngyvirág (a boldogság, a tisztaság és a szeretet jelképe), pitypang, mintha az Édenkertre utalna, éles ellentétben az asszony és a férfi arcának érzelmi állapotával. Nincs tér, nincs távlat, ám lent a valóságos természet egy darabkája, hátul meg a természeti elemekből átszőtt dekoratív fal: az előtt magasodik és az élő, burjánzó virágok között áll az asszony, akinek kezében légies, szinte valószerűtlen kendőjén a sötét, nem e világi képmás. Ez a még némely bizánci képmáson, orosz ikonon láthatónál is sötétebb. S nincs a fejen a töviskorona, s nincs körülötte glória sem. Attribútumok nélküli.

A lenyomat-arc sötétsége a halál és a gyász, az élettől elfordulás, a feneketlen, titokzatos mélység.
A lenyomat-arc sötétsége a halál és a gyász, az élettől elfordulás, a feneketlen, titokzatos mélység.

Nem ismerek ennél különösebb Krisztus-arcot. Még leginkább a Vatikánban (Róma, Cappella della St. Matilda) őrzött VI. századi mandülionhoz, a Krisztus képmását őrző meghökkentő kendőképhez hasonlít, és a Torinói lepel rejtélyes Krisztus-arc lenyomatához. Robert Campin azonban nem láthatta ezeket. Keveset tudunk élettörténetéről, nincs adat arról, hogy járt volna Rómában. Formai, alaki a hasonlóság, és a sötét, fekete, barna színek – azaz nem a természetes bőr, szem, száj színei, mint az ismeretlen és ismert festők festményein, ikonokon, oltárképeken. Számomra ez az arc csak a torinói leplen alig kivehető, hasonlóan szakállas, furcsa és szenvedő férfiarc keltette döbbenethez fogható. Ahogy a Giotto Judás csókja című freskórészletén (1305–1309; Padova, Capella degli Scrovegni) látható Krisztust tartom a legszebb arcnak a megszámlálhatatlan mennyiségű ábrázolás közül, úgy Robert Campin Krisztus-arcát tartom a legmegfelelőbbnek, legilleszkedőbbnek ahhoz a történethez, szimbolikus eseménysorozathoz, amelyet a keresztút jelenthet hívőknek és nem hívőknek egyaránt. Ez az a Krisztus, aki Rómanosz Melodosz VI. századi bizánci költőnél így szól: „Kezdettől fogva így akartam.”

Riasztó kizárólagosság

A sík háttér sárgái a fény, a hit, a melegség, a jóság, a szentség színei, a vörös ruhazuhatag az élet, ám a vérrel is asszociálható, az Újszövetségben a bűn, az áldozat, az engesztelés, a vezeklés színe is. Velük szemben a lenyomat-arc sötétsége a halál és a gyász, az élettől elfordulás, a feneketlen, titokzatos mélység. A színek néha telt, olykor áttetsző szépsége mellett szinte mellbeverő, riasztó a feketék, barnák kizárólagossága az arcon. Nem tudom megfogalmazni, ami a kemény, eltökélt, érzékeny képmásból árad, és húzza-löki a nézőt ellenállhatatlanul.

S. Nagy Katalin


Irodalom
  • Belting, Hans: A hiteles kép. Képviták mint hitviták. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2009.
  • Foister, Susan–Nash, Susie (ed.): Robert Campin. The National Gallery, London, 1996.
  • S. Nagy Katalin: Föld-hajó. Liget könyvek, Budapest, 1993.
  • Smith, Jeffrey Chipps: The Northern Renaissance. (Art and Ideas), Phaidon Press, London, 2004.
  • Thürlemann, Felix: Robert Campin. Prestel, London, 2002.
  • Urbach Zsuzsa: Korai németalföldi táblaképek. Corvina Könyvkiadó, Budapest, 1970.

Exkluzív elsőközlés
Készült 2012-ben | Hovatovább: Frankfurt, Staedelsches Kunstinstitute

Comments

  1. Kispiskóta says:

    Ez igen érdekes volt, személyes okokból is. A Veronika görögül és latinul is értelmes név. Nem is tudtam, hogy a fotográfusok védőszentje!

  2. Csegzi Éva says:

    Ha írna, hogy melyik bibliai rész – hánytól hányig tart – a Veronika kendője, megköszönném. Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük