Csak úgy a tenger

Csak úgy… #8


A tengert 1967-ben, 23 éves koromban láttam először. Minden addigi látványélményemet felülmúlta, és a megfogalmazhatatlan, titokzatos, irracionális kapcsolat, vonzódás azóta is tart. Álltam a felfoghatatlan víztömeg hullámzását követve, megpróbáltam felfogni a végtelenbe belevesző távolságot és érezni, amit a gimnáziumi latinórák (négy évnyi) emléke hagyott bennem: a római irodalom írásait arról, hogy a tenger mindennek a kezdete, mindennek a forrása. Gyerekkoromban bizalmas, bensőséges kötődés alakult ki bennem a szabályozatlan, örvényes Drávával, tudtam, hogy a víz az egyik legnagyobb természeti erő. Szentpétervárnál, a Balti-tengerrel ismerkedve rendkívül gyorsan felfogtam, hogy a tenger az élet dinamikájának jelképe, az életerő megtestesítése. Szentpétervár (akkor Leningrád) valójában a Finn-öböl keleti partján fekszik. Csaknem húsz évvel később, a nyolcvanas évek közepén Helsinkiben és Tallinnban is megcsodálhattam a Balti-tenger kelet-nyugati irányban elhúzódó öblét, melynek szélessége a finn és az észt főváros között 70 kilométer. Ezen kétszer is áthajóztam a menetrend szerinti komppal, hogy minél közelebb legyek a vízhez. Nagyon hideg volt, erős nyugati szelek fokozták a hullámzást. Kerülgettük a szigeteket és kikötöttünk több, homokos dűnével teli kis öbölben. (Stockholmban és Rostockban is felülhettem volna olyan kompra, amivel visszamehettem volna akár Szentpétervárra. Addig halogattam, amíg végleg elmaradt.)

Az elsőként megismert Balti-tengert többször több helyen is figyelhettem, sétálhattam és hajókázhattam a partjain, átélhettem, mit jelent az, hogy tengerparti város, hajókikötő, folyótorkolat. Csodálhattam Rigában (valójában a Rigai-öbölben), Gdanskban, Gdyniában, Rügenen, Rostockban, Hamburgban, Koppenhágában, Malmőben, Göteborgban, Stockholmban, Oslóban (és nyilván van, ami nem is jut eszembe, holott az autós utazásokkor sokfelé megálltunk egy-két órára).

A sok-sok természeti csoda közül, aminek részese lehettem, az egyik a Jütland-félszigethez kötődik, Dánia legészakibb városánál, a Skagen melletti négy-öt kilométeres homokpart. Itt áramlik az Északi-tengerbe a Skagerrat és a Balti-tengerbe a Kattegat. Térdig gázolva a tengervízben, nyugatról az Északi-tenger, keletről a Balti-tenger csapdossa az ember didergő lábszárát. Aki ért hozzá, az tudja, hogy ez páratlan földrajzi jelenség. Különleges, lélegzetelállító látvány. Ráadásul a színük is különbözik!

Grenen; balra az Északi-, jobbra a Balti-tenger (Forrás: Wikipédia; fotó: Marcus Meissner)

A Hanza-városok kikötői

Gdanskban és Gdyniában 1975-ben voltam először vonattal, tíz évvel később másodszor gépkocsival. Gdanskban a Balti-tengerrel párhuzamosan halad egy sétány, mindig tele sétálókkal, futókkal, állva bámészkodókkal, a homokban ücsörgőkkel, fürdőzők alig. A víz hideg, távolságtartó, legtöbbször szeles, nem túl barátságos, különleges. Gdansk (Danzig) kikötője, óvárosi városháza, Mária temploma, városkapui, szökőkútjai, borostyánjai stb. – egyszóval: a városkép – olyan erős hatást keltett bennem, hogy azonnal nekiálltam olvasni a Hanza-városokról, a Hanza-szövetségről (a 13–17. században működött), és eldöntöttem, hogy minél több odatartozó városba elutazom. Ezek többsége a Balti-tenger és az Északi-tenger partján fekszik; például a norvég Bergen, a belga Brugge, a svéd Malmö (ott él a húgom), a holland Groningen, és számos német város: Berlin, Essen, Lübeck, Hamburg, Rostock. 1988-ban, 44 éves koromban a Tiberis-tó partján mondták el Izraelben élő rokonaim, hogy az anyai nagyapám családja Hamburgban volt hajógyáros, hajókereskedő. Talán ebből következik rendkívüli érdeklődésem és örökös vágyakozásom a Hanza-városok, a hajók, a vizek és mindenek felett a tenger iránt? (Szóval, ez is genetikailag meghatározott lenne?)

A Csak úgy… sorozat 4. része a hidakról szólt, abban a kiemelkedően kedvenc Öresund hídról, mely Koppenhága és Malmö között a Balti-tenger felett összeköti 2000 júliusa óta Dániát és Svédországot. Annál többet most sem tudnék írni, mint hogy számomra a mindenség modellje, olyan, mintha nemcsak a két várost kapcsolná össze az Öresund-tengerszoroson, hanem az emberi létezést a végtelen térrel, a mozgó, hullámzó tengert az örökkévalósággal. A híd fedetlen, varázslatos részét a vízből kinyúló szélpengék veszik körül és azt az illúziót keltik, mintha a tengerből kinőtt fák volnának. Ott, ahol a hídon áthaladó út (gépkocsik, vonatok járata) a tengerbe süllyed és körülbelül négy kilométer hosszú alagútban folytatódik, létrejött egy kis mesterséges sziget, rajta a megtelepedett élőlényekkel. Koppenhága rendhagyó város, illik hozzá ez a rendhagyó híd. A 40–45 percnyi út a tenger felett nagyon összeillik az általam ismert, kedvelt magas, súlyfelesleg nélküli, szőke, fehér bőrű, kék szemű, ápolt, egyensúlyos dánokkal és svédekkel. A legfényesebb júniusban, amikor alig pár órát hagyja el a ragyogó égboltot a nap.

Híd az Öresund-tengerszorosban (Forrás: Pixabay)

Az elemek tombolása

Még egy megdöbbentő, megrázó élményemről kell írnom a Balti-tenger kapcsán. Húgom férjének turista buszával utaztunk Svédországba, a „három grácia”: nővérem, húgom és én. A Rostock–Trelleborg útvonal előtt hosszan várakoztunk a teherkompon való átkelésre. Látszott a tenger és az emberek nyugtalanságán, hogy vihar közeledte borzolja a vizet és a kedélyeket. Végül is átengedtek még bennünket utolsóként. A nagy befogadóképességű komp „gyomrában”, aljában kamionok, teherszállító konténerek, emeletes turistabuszok és gépkocsik sorakoztak biztonságosan rögzítve. Az emeleti térben padsorok, székek, asztalok, büfék, mosdók és így tovább. Feltűnő volt, hogy rögtön lezárták a szabad részekre kivezető ajtókat, a zárt teret elhagyni nem lehetett. Szerencsére nem tudtam semmit azokról a kompokról, amelyek az utóbbi évtizedekben elsüllyedtek a Balti-tengeren, fedélzetükön több száz emberrel, sem azokról, amelyek kigyulladtak, lángolva égtek (aztán persze olvastam híradásokat, melyek körülbelül ilyen stílusban íródtak: „Sötét titkokat rejt a Balti-tenger mélye”) vagy zátonyra futottak.

Voltak irodalmi és filmélményeim, számos festményt ismerek Turnertől Hokuszain át Alvazovskyig Vihar a tengeren címmel. A romantikusok kedvelték a témát, lásd Kisfaludy Károly festménye, a Tengeri vihar. A vihar megjelenítése a zenében is kedvelt, például Beethoven 6. szimfóniájának 4. tétele, Csajkovszkij: A vihar és számomra leginkább Mozart szenvedélyes C moll zongoraversenye. Az orosz költészetben különösen jelentősek a viharos tengert bemutató versek. Puskinnál a szabadság szimbóluma. A magyarból Kosztolányit és Weörest emelném ki. De közvetlenül látni, benne lenni, hallani – persze, hogy egészen más tapasztalás, élmény, mint a műalkotások közvetítette élmény. Hánykolódó hajóból leírhatatlan – megváltozik a test és a lélek állapota.

Hátborzongató, félelmetes, ijesztő, hatalmas hullámok. Könyörtelen szél. Mintha kiszabadultak volna a pokol szörnyei. Az elemek egymást erősítő tombolása.

Viharos tenger (Forrás: Pixabay)

Amikor felfogtam, hogy körülöttem egyre többen vannak rosszul, és amikor a hullámok átcsaptak az emeletes teherkompon és vad erővel csapódtak a legfelső szintre, sokan kiabáltak, sikítoztak. Még nővérem is hányt, aki harcedzett, kemény nő volt, húgom pedig lemenekült a buszhoz, ott feküdt le (amúgy ez tilos volt). Meglepődve éltem át, hogy a halál közelsége nem kelt bennem pánikot. Gondolkodni próbáltam. Például azon, hogy a tenger görög istene, Poszeidón miért nem kedvelte a perzsákat, miért bocsájtott hatalmas vihart a tengerre és pusztította el többször is az ázsiai hódítók hajóhadait. Végül is Athén városával szemben Szalamiszi szigetnél a görögök tönkreverték a perzsa flottát.

Rendkívüli szerencsém volt. Mellém ült egy termetes, erőteljes svéd tengerész, aki épp hazakészült. Felajánlotta, hogy megtanít arra, hogy kell a viharos tengeren a fedélzeten viselkedni (kedvenc francia közmondásom szerint: vannak emberek, akik a megfelelő pillanatban érkeznek…). Leegyszerűsítve: két tenyérrel erősen támaszkodni a padra, ami nem tud elmozdulni a helyéről és hagyni, hogy a test felvegye, kövesse a hajó mozgását, a víztömeg hullámzását. Majd egyszer csak vastag hevederekkel magához kötözött, előtte még rám húzott egy vízhatlan köpenyt. Úgy mentünk ki a levegőre, mintha nem száz, hanem húsz kiló lennék. (Megtehette, hajókapitányi rangja miatt.) Majd megfagytam, szinte megsüketültem, de biztonságban voltam, hozzá és egy tartóoszlophoz kötözve. Irracionális, valóságon túli érzés volt. Nem féltem, de utólag sokszor jutott eszembe a dantei figyelmeztetés: „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Élek, de akkor ott valami megváltozott. A tenger lehetséges másik arca, másik természete. A nagyon markáns, nagyon erős férfit (leginkább a viking tengerészek leszármazottjának látszott) Torstennek hívták (tényleg, mintha kőből lett volna). Az amúgy öt-hat órás utazás kilencre sikeredett.

A sors mint rendező. Még egyszer megtettem az utat Rostock–Gedser útvonalon a tengeren, igen kényelmes hajón. A tenger szinte mozgás nélküli, fényes, ragyogó víztükör. A dán kikötőig – Gedser, aztán Helsingörből kis komppal Helsingborgba; akkor még nem kötötte össze a két országot a nagyszerű Öresund híd – két és fél órán át tartott a csendes út, amely mindenben ellentéte volt a Trelleborg teherkompon átélteknek. Egyetlen nem várt eseménnyel. Egyszer csak egy csinos pincér mellém tett egy teli tálca friss gyümölcsöt és egy magas pohárban színes koktélt. – A kapitány küldi, és hamarosan meglátogat téged, szólt szirénhangon, csábosan. A viharos tengert megmutató Torsten közeledett, társam a mindenen átcsapó hullámok túlélésében.

Két tenger találkozása

Hosszan időztem a Balti-tengernél, de hát ő volt az első tengerélményem (1967), és az utolsó is. Vele, általa tanultam meg a tenger ellentmondásos természetét. Partjainál, a hajóutakon és leginkább az egyetlen átélt hatalmas, fenséges vihar következményeként értettem meg, miért születtek a korai kultúrákban a különböző özönvíz történek. Sokszor elolvastam a Mózes első könyvében található leírást (5–8. fejezet). Ábrahám a sumérok földjéről vihette magával Kánaánba a babilóniai özönvíz történetét. A Gilgames-eposzon kívül az ókori görög mitológiában, indiai történetekben is olvashatunk hasonló történeteket. (A mai tudományos ismeretek szerint van valóságos alapjuk ezeknek.)

Nem írok külön az Északi-tengerről, mellyel a Balti-tenger (másként Keleti-tenger) nyugati oldala összekapcsolódik, benne folytatódik. Azt már írtam, hogy Dániában, Skagen mellett, Grenen homokos partján élvezhető ez a természeti csoda, a két hideg tenger találkozása és vizük keveredése egymással. Legkedvesebb városaimból kettő is az Északi-tengerrel kapcsolódik össze: Amszterdam és Edinburgh. Amszterdamban mindig olyan hajót választottam a csatornák felfedezéséhez, amely kiment hosszan a nyílt tengerre, majd mielőtt visszatért a központba, elhaladt a Renzo Piano tervezte Nemo Science Museum előtt, mely egy óceánjáróra emlékeztet. Edinburghban mindig erősen fújt a szél a tenger felől, megidézve a romantikus skót regényeket (Üvöltő szelek). A mágikus Loch Ness-i szörnyet nem sikerült látnom, de olyan látványos és ijesztő vihart igen, hogy elment a bátorságom közvetlenül az Északi-tenger partjáról nézni, hallani a szél és a víz együttes tombolását, vadságát.

Az Északi-tenger természetét azon a postahajón megtett, fjordokkal szegélyezett, part közelben haladó úton ismerhettem meg, ami Oslóból indul és felmegy egészen Trondheimig, s az már a Norvég-tenger. Postai küldeményeket szállít, több kikötőben megáll rövid időkre és kétszer egész éjszakára. A vastag gyapjú pulóverek, plédek ellenére végigfagyoskodtam az utat, de bármikor megismételtem volna a tenger közelsége és a fjordok miatt. Amikor az UNESCO védetté nyilvánította a több mint ezer gleccser vájta teknővölgyet, melyet a tenger árasztott el, „a természet műalkotásainak” nevezték ezeket a semmi máshoz nem hasonlítható sziklafalakkal, hegyekkel övezett tengeröblöket. Furcsa módon látványuk nem istenhez vagy az istenekhez vitt közelebb, hanem a természethez, ahhoz a hatalmas erőhöz, ami kiformálta ezeket. Ugyanezt éltem át, amikor előbb Norvégiában, aztán Svédországban láthattam az északi fény varázslatos színeit, az égi fénybalettet (aurora borealis). Minden mítoszt, fikciót elhiszek róluk, nemcsak a tudományos elemzéseket. És azt gondolom, ha van – ha volna – isten, az maga a fény (elektronnyalábok). Vagy a Nap, ahogy Naphimnuszában az isteni Ehnaton tanította a Kr. e. 15 században?

Más szín, más érintés

Rómában 1970 őszén voltam először, 26 évesen. Már a gimnáziumi latinórák óta vágyakoztam a Tirrén-tenger partján lévő fürdővárosba, látni Ostia Antica ókori római kikötőváros romjait és a Tiberis (Tevere) torkolatát. Sétálva a romok között nehéz volt elképzelni, hogy itt volt a Római Birodalom legjelentősebb tengeri kikötője.

A Tirrén-tenger Itália nyugati partja mellet húzódik, keleti partján az Adria. A felülete, a színe, a szaga, az érintése, az állaga tökéletesen más volt, mint a Balti-tenger és az Északi-tenger. Ez utóbbi kettőben sosem úsztam, legfeljebb térdig merészkedtem bele. Ostiában alig vártam, hogy ledobálhassam a gönceimet és belerohanhassak. Úgy úsztam benne, mint aki hazatért. Nyugodt tempóval, végeérhetetlenül. Villódzott a fény és legszívesebben örökre benne maradtam volna. Pedig még szebb a tenger Paestumnál, ebben a Kr. e. 5–6. században virágzó egykor görög városnál, ahol kedvenc istenem, Poszeidón erőteljes, meggyőző temploma áll mintegy 2500 éve. Athéné és Héra temploma mellett. És a múzeumban egy akkori freskó, amin egy meztelen búvár ugrik a tengerbe (bizonyára valamelyik ősöm, hiszen az anyai nagyanyám családja Thesszalonikiből származik).

Ókori búvárábrázolás Pasteumból (Forrás: Pixabay)

Az Adria legszebb öble

Az északi és a mediterrán tengerek közötti különbséget testközelből Dugi Otokon, Božaván éltem át 1977-ben és 1979-ben. Ez a kicsi (hossza 52, szélessége 2-4 kilométer), romantikus sziget a tengertől körülvéve Zadarral szemben van, és akkor még csak komppal volt megközelíthető. Zadart, Dalmácia fővárosát illír telepesek, rómaiak, frankok, bizánciak, velenceiek építették lenyűgözővé és kedvessé. (Truffaut Jules és Jim című filmje hívta fel rá a figyelmemet.) Ottlétemkor még nem fedezte fel a turizmus, se a hajó- és vitorláskirándulások, vízi sportok, nem volt nemzeti parkja, csak maga a természet és a panoráma. A délkeleti partoknál elhelyezkedő, elmondhatatlan, különleges szépségű egyedülálló Telascica öblöt csak 1988-ban nyilvánították természetvédelmi területté. Ma már tudják, hogy ez az öböl az Adria legnagyobb, legbiztonságosabb és legszebb tengeröble. Ha az embernek szerencséje van, a hátborzongató, épp hogy elviselhető szépséget tetőzi néhány palackorrú delfin fickándozása, hangokkal kísért játéka.

Az Adria ma a balkáni országok tengere, a hetvenes években, amikor én felfedezhettem, a mai önálló országok együttesen alkották Jugoszláviát. Délen a Jón-tengerhez kapcsolódik, és azon keresztül a Földközi-tengerhez. Különlegessége, hogy a dagály és az apály viszonylag kis amplitúdójú, ritmusuk félnapos. Sótartalma alacsonyabb, mint a Földközi-tenger többi részén, a tengeri áramlatok is szelídebbek, hőmérséklete magasabb (nyáron elérheti a 22–25 fokot is). Mindezek a természeti adottságok a sok, kellemes, védett öböl mellett növelik népszerűségét a tenger mellett nyaralni vágyók körében. Számomra – más tengeri élményeimmel összehasonlítva – a legmeglepőbb, hogy a hullámok viszonylag kicsik, nem túl magasak (általában fél és másfél méter között vannak, és még télen is ritkán haladják meg az öt méter magasságot). Az Adria éghajlata vonzó, barátságos, enyhe, mediterrán. A sokféle helyi jellegzetességű szél közül kiemelem a maestralt, mely főleg nyáron fúj a tenger felől, fehér felhők kíséretében. Módomban állt megkedvelni az Adriát Triesztnél, Rijekánál (Fiume, ahová anyai szálon családi kötődésem is van), Splitnél, Dubrovniknál és így tovább, de az a kétszer folyamatos hosszabb idő, amit Dugi Otok szigetén eltölthettem sok úszással, még több bámészkodással, tengeri kagylók és kiszáradt tengerisün-házak gyűjtésével, az építette belém a tengert eltéphetetlen kötelékekkel.

Írtam egy esszét Zadarnál a tenger – Dugi Otok-sziget (Arnolfini Szalon, 2013). Abban megírtam, mit jelentett számomra akkor és ott 33 éves koromban a tenger.

Dugi Otok
Dugi Otok

A legkékebb

A Földközi-tenger nyugati partján 1975-ben végigbuszoztunk Spanyolországig, majd egy hónap múlva vissza. Csak néhány a megállók közül: Genova, Antibes, Cannes, Nizza, Marseille, aztán Alicante, Barcelona. Azóta is gyakran álmodom azzal a tengerrel, a fénnyel, a kékséggel, a hullámokkal, a parti fodrozódásokkal, az alkonyat és a hajnal színeit visszatükröző vízfelülettel, az eksztatikus boldog állapotokkal (eltelt azóta 46 év). Ám a tenger végtelenségét, nagyságát és a saját végességemet, kicsiségemet Dugi Otok-szigeten, Božaván fogtam fel. Sosem tudtam pontosan meghatározni, milyen és hányféle színű a tenger Božavánál. Sokan állítják, hogy az Adria a legkékebb tenger.

Egy valamiről még vallanom kell. Božaván egy egyszerű búvárfelszereléssel belemerültem a vízbe. Azonnal fel kellett jönnöm a felszínre, mert úgy éreztem, összeroppant a látvány. Nem, nem a tenger tömege, hanem az a látvány, amire nem számítottam. Üresség helyett nyüzsgő élet, mozgás. Órákon át bámultam a felszín lassú változását, hangosan vert a szívem, lüktetett a fülem, mély levegővételekre kényszerültem. Aztán újra meg újra belemerültem. Megbízható úszástudásomat az örvényes, gyors folyású Drávának köszönhetem, így az állítható pántú búvármaszk, a 40 centiméteres légzőcső és az úszást segítő, papucsos uszony segítségével viszonylag sok mindent felfedezhettem a nagy kékség birodalmából. Végül még szabadtüdős merülésre is vállalkoztam (erre az Adria adottságainál fogva kiválóan alkalmas). A második božavai ottlétünkkor egyre bátrabban. Felfogtam, miért hívták a tengert a római korban eredetileg Mare Superumnak. (Az Adria szó az illír nyelvű adur szóból ered, jelentése víz, tenger. Az etruszkok által alapított tengerparti város neve.)

Megszámlálhatatlanul sok és sokféle hal úszkált körülöttem háborítatlanul a sekély kobaltkék vízben. Tengeri organizmusok, közönséges polipok, medúzák, tengeri csillagok, sünök, tengeri csikóhal, ernyősalga telep, vízinövények. Egyébként a sziklás partoknak is rendkívül gazdag az élővilága, a flórának és a faunának egyaránt alkalmazkodnia kell a sós vízhez és a tűző naphoz (például márványos sziklarák, fűrészes garnélarákok, aranyszivacsok, sapkacsigák, melyek a krizantémhoz hasonlítanak, viaszrózsák, neptumfüvek stb.; és persze tölcsérmoszat telepek, ernyősalgák). Csak úgy tudtam megnyugodni a különleges vízfelszín alatti világ látványa után, ha a parton hosszan keresgéltem üres zöld-lila-piros sünházakat, csigahéjakat és kagylófajtákat. Ma is itt vannak körülöttem – az íróasztalomon és a könyvespolcomon a Božaván gyűjtöttek. Némelyik szép házban vérszomjas ragadozó élt (például bíborcsiga, osztrigafarkas).

Kagylók a parton (Forrás: Pixabay)

Krétai naplementék

Nem tudok – főleg terjedelmi korlátok miatt – több olyan tengerről, tenger melletti élményemről beszámolni, amelyek pedig szervesen kapcsolódnának ide. Csak néhányat említek: Norvég-, Kelta-, Ír-tenger északon, északnyugaton és a Szigur-, Márvány-, Vörös-tenger délen, délkeleten. Kihagyhatatlanok viszont a Görögországot körülvevő tengerek: az Égei, a Jón (ez utóbbi a Földközi-tenger legmélyebb medencéje), az Égei pedig sekély beltengere.

Görögországban 1972-ben, 28 évesen voltam először, egy hónapig, buszos körutazáson. Athén kikötővárosában, Pireuszban (már az ókorban is itt volt) bámultam a nagy forgalmú kikötőt, mely összeköti Afrikát, Európát, Ázsiát, és volt alkalmam némileg felfedezni, mert innen indultunk hajóval Krétára és ide tértünk vissza (mint Thészeusz, a Minótauroszt legyőző feledékeny királyfi, akit itt várt apja, Égeon, akiről elnevezték a tengert). Itt most azt a kirándulást emelem ki, amikor felmentünk a szépséges, tökéletes arányú, fehér márványból Kr. e. 440 körül épült Poszeidón szentélyhez és ott vártuk meg a naplementét. Az ott az Attikai-félsziget legdélibb pontja. Minden részéből fenséges a tenger látványa. A kettős naplementét nem hinném el, ha nem a saját szemeimmel rögzíthetem az emlékezetemben. Ámbár még így is kételkedtem, nem voltam benne biztos, hogy nem érzékcsalódás-e. Mindig, mindenütt igyekeztem követni a naplementét és a napfelkeltét (mindegyikről külön is írhatnék a Csak úgy… sorozatban; 15 nyáron három héten át Balatonvilágoson; és Haifán és Invernessben, hogy csak a két földrajzilag legtávolabbakat említsem). Hiába próbálták magyarázni az égi tünemény okát (fénytörés, tükröződés), azóta sem értem, csak csodálom, és elvakít, mi mindenre képes a természet. A Szunion-hegyfok (Ákra-Sounion) 77 évem egyik legromantikusabb színhelye. Szívesen zarándokolnék oda, hogy újra hatalmába kerítsen a megmaradt 15 görög oszlop mögött lebukó, a tengerbe hanyatló vérvörös nap.

Szantorini szigetén is látványos, pompás napfelkeltében és naplementében gyönyörködhettem. Szantorinire a megérkezés is különleges élmény. A Kükládok szigetcsoport legdélibb tagja egy rendkívüli erejű, 3500 évvel ezelőtti vulkanikus robbanás maradványa. A központi lagúnát három oldalról 300 méter magas sziklaszirtek veszik körül, melyeket a tengerjáró hajók nem tudnak megközelíteni. A kaldera 400 méter mély, ott szálltunk át a kompra, mely Firába vitt. Majd a parttól felvonóval, vagy szamárháton lehetett megközelíteni Thérát, a 360 méter magasan a hegyen található ókori várost. A szakemberek szerint ez a Kr. e. 1500 körül történt vulkánkitörés egyike volt Földünk legnagyobb kitöréseinek, mely elpusztította a minószi civilizációt, Krétát. Akrotiriben megtapasztalhattuk, milyen magas szintű kultúra enyészett el. A mai Szantorinit is a világ 7 csodája közé sorolják a tenger látványa, a fehér-kék házak, a különleges mediterrán növényzet. Sokan hiszik, hogy itt az elsüllyed Atlantisz (szerintem is). (A Szantorini élményekről külön is írtam 2013-ban az Arnolfini Szalonban: Szantorini: Théra – Akrotiri. És persze az akrotiri tengeri hajókázásról és a delfines freskókról is.)

Santorini (Forrás: Pixabay)

Krétáról többször is megpróbáltam megindokolni, hogy a Földközi-tenger ötödik legnagyobb szigetén egykor virágzó minószi kultúra miért kiemelkedően fontos, kedves számomra. Autóval is bejártam keresztül-kasul, legalább hatszor voltam két-három hetet egyvégtében, és néhányszor néhány napot. Kréta nagy része karsztvidék, így még hangsúlyosabb az ellentét a szárazföld és a tenger között. A sziget északi oldalánál Krétai-tengernek, a déli oldalánál, az Afrika felé nyitott részt Libiai-tengernek nevezik. Több kikötővárosban ültem a víz partján (Hánia, Réthimas, Iraklion, Agias Nikolaus – ez utóbbinál sokszor, sokat úszva, vagy csak lebegve a tengerben). Közel két tucat tengert láthattam és soha sehol nem volt olyan kék és türkizkék és zöld a tenger, mint a krétai strandokon. Fényes, nyugodt, varázslatos öblök, homokdűnék, fehér homok, rózsaszín koralltöredék (például Elafonissi), térdig érő lagúna, kristálytiszta víz a lassan mélyülő partoknál. Nem tudom érzékeltetni különleges szépségét (leginkább a Kr. e. 16. századi freskók idézik meg a hangulatát, melyeket én még a fővárosban, Héraklionban láttam a múzeumban; 2006-ban visszaszállították Akritiribe, készülésük helyszínére).

Ahhoz, hogy a Krétai-tenger rám gyakorolt hatását érzékeltetni tudjam, meg kellene tudnom határozni, mit jelent a türkizkék vagy türkizzöld. Se nem sötét, se nem világos, se nem hideg, se nem meleg szín. Több kultúrában szent kő, mert magában hordja a tenger és az ég szellemét. Nyugtató hatású, reményteli, fiatalos, kifinomult, titokzatos, életteli – mint a tenger Matalán és Chanián, ahol tartósan boldog voltam.

Persze a Krétai-tenger bennem elválaszthatatlan Kréta egyedülálló emlékeitől (Knosszosz, Tesztosz, Gortüsz), művészetétől, kerámiáitól és a minószi legendáktól (labirintus). Ha hinnék a reinkarnációban, azt kéne mondanom, ott voltam a neolitikus kultúrájú bevándorlók, városalapítók között a Kr. e. 3. évezredben, hajótulajdonos voltam a Kr. e. 16. században és megrendelője a felülmúlhatatlan esztétikai minőséget képviselő freskóknak (például a delfines freskóé).

A vikingek igaza

A tenger és az óceán között kiterjedésükben, nagyságukban, mélységükben és az áramlatok dinamikájában, sebességében mutatkoznak különbségek. Kezdettől fogva a tengerek vonzottak, az óceánokat sokkal kevésbé ismerem. Kettő, az Atlanti- és a Csendes-óceán partján több helyen is követhettem a hatalmas víztömeg mozgását. A szó a görög mitológiából ered, Ókeánosz a nagy ősvíz istene, a titánok egyike (hellenisztikus és római mozaikokon gyakran ábrázolták izmos férfitesttel, derék alatt óriáskígyóként).

Óceánpart (Forrás: Pixabay)

Az Atlanti-óceán bolygónk felszínének 20 százalékát foglalja el. Találkozhattam vele többször is az Egyesült Királyságban (Edinburgh, London, Southampton), Norvégiában (Bergen, Oslo, Tromso), Svédországban (Göteborg), Németországban, Hollandiában, Franciaországban (Baszkföld). (A geográfusok sem egyeznek meg a határukat illetően, többen a Jeges-tenger és az Északi-tenger egy részét is hozzásorolják.) Nem voltam annyi időt egy végtében egy helyen, hogy kialakulhasson bennem olyan kötődés, mint a látott 22–23 tenger közül legalább héttel. Kétszer viszont átéltem, hogy a 10–11. századi vikingeknek volt igazuk, akik szerint itt van a világ vége. Állítólag az egyiptomiak kihajóztak a Gibraltári szoroson. Ennek igazolására a norvég Thor Heyerdahl 1970-ben papirusz tutaján eljutott Közép-Amerikába.

A Csendes-óceánt Észak-Koreában láthattam 1984-ben, 40 évesen. Pontosabban a Japán-tengert (Keleti-tengert), mely az óceánhoz kapcsolódik. Az idegenvezetőink kizárólag Csendes-óceánként emlegették.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2021 júniusában, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük