Csak úgy a lakásokról

Csak úgy… #14


Az első lakásra, Nagykanizsán a Zrínyi utcában, alig-alig emlékszem. A tágas kapualjból jobbra és balra is 3-3 lépcső vezetett a mélybarna, vastag ajtón át a szűkös előszobába. Lényegében csak a sötét hajópadlók emlékét tudom felidézni és azt a jelenetet, ahogy apám guggolva, széttárt karral hív: gyere kicsim, gyere. Akkor múltam egy éves. Állok, nézem őt, és egyszer csak elindulok felé. A másik a szomszédasszony kertre néző konyhaablaka előtti pad, amire felmászok és bekiabálok: Hajnal néni, adjál nekem húst (állítólag ez volt az első mondat, addig csak azt ismételgettem: nem, nem akarom, hagyjál).

Kanizsai költözések

Aztán a Fő utca 10., ahol már ott a húgom is (két évvel fiatalabb nálam). Az udvaron egy szürkésfehér kövekből épített kút, az emeleten félköríves tágas ablakok. Olasz tulajdonos, ez kívül-belül látszott a díszítettségen, íves vonalakon, a színeken. A földszinti lakásra nem emlékszem, csak az öcsém születésekor (1948. augusztus) halmozódó kardvirágok, szellőrózsák, tengerkék búzavirágok, kerti szarkalábak, violák és kedvenceim, a napraforgók sokaságára (szoktam mondani: minden rosszat az anyámtól örököltem, ám sok jót is, például a virágok iránti kielégíthetetlen rajongásomat).

Nagykanizsa, Fő utca (akkor Lenin út) 1960-ban (Fotó: Fortepan / Kende János)

Sajnos, a jelentős szépségű eklektikus, szecessziós épületekkel teli Fő utcán egyedül ez a különleges ház esett áldozatul az erőszakos modernizálásnak. Így elpusztult a Mándoki fotós üzlete, műterme is, ahol az udvarbeli gyerekek sokat játszottak együtt, amíg én bámultam a fotókat és a felszerelést. Mándoki úr öcsém születésekor egy rólam készült, aranyozott keretes, sokáig a kirakatában lógó fényképpel kedveskedett apámnak, aki akkor a város polgármestere volt. (Most itt van az előszobában, a túlméretezett könyvespolcon. A még kicsi Roli unokám többszöri nézegetés után váratlanul azt mondta: Kata, kár, hogy nem ismertelek, nagyon szép kislány voltál. Bizony, kár! Unalomig hallgattam, hogy milyen okos, fejlett, gondolkodó lény vagyok, de gyerekkoromban soha senki nem mondta, hogy szép is. Milyen másként alakulhatott volna az életem!) És eltűnt Kiss bácsi mesebeli fagylaltozója is a csillogó rézüstjeivel, a fagylaltpulttal, kis mérlegekkel, pénztárgép kasszával együtt. Csak engem engedett be a műhelyébe, mert tudta, semmihez nem nyúlok hozzá, csak figyelmesen bámulok. Neki fiai voltak, mondogatta is, Katica, az én menyem leszel, jó lesz neked nálunk. Nagyon vonzottak a kézműves műhelyek, de volt egy, ami groteszk, inkább taszító élményeket hagyott bennem. Anyám keresztanyjának fűzős haskötőket, nagy méretű melltartókat, női gyógyászati segédeszközöket készítő varrodájába csak azért mentem el, mert a sötét boszorkaszerű öregasszonynak tekintélyes régi képeslapgyűjteménye volt Nagykanizsáról (pontosabban Nagy-Kanizsáról), amelynek darabjait szívesen nézegettem.

Egyszer csak átköltöztünk a Bajza és Batthyány utca sarkára egy kertes házba, ahol volt gyerekszoba is. Halvány emlékeim maradtak csak, viszont velünk szemben volt a Deutsch-villa, amely előtt állt a szerteágazó méretes magnóliafa, kedvenc olvasóhelyem. Ha belegondolok, Kanizsán ez a szabálytalanul terebélyes, lila virágokkal teli mediterrán (eredete szerint trópusi) fa volt a titkos otthonom, a menedékem, a csodavárásra való tér, a magány, a nyugalom szigete. Már felnőttként, főleg kocsitulajdonosként, minden évben végiglátogattam a rózsadombi magnóliákat és miattuk is kedvenc arborétumaimat.

Aztán váratlanul a Sugár utca 17.-be költöztünk. Sok szoba, tágas udvar növényekkel és egy nagy kert gyümölcsfákkal, zöldségekkel. A világos lakás sok részletére emlékszem. Szüleink 1946-ban házasodhattak össze (a zsidótörvények miatt anyám nem válhatott el nővérem apjától), akkor csináltattak egy komplett hálószobabútort cseresznyefából. A nagy ovális tükör az oldalfiókokkal kifejezetten szép, igényes munka volt. A két nagy világos szekrény és két nagy ágy (a nagydarab, testes házaspárnak) kifejezetten kispolgári ízlést sugallt. Anyám nagyon kedvelte a dísztárgyakat, porcelán nippeket (női aktok, kutyák, madarak, táncosnők, sportolók, angyalok stb.), én idegenkedtem tőlük. Amikor a hetvenes években a tárgykultúra kutatásaimhoz bele kellett tanulnom ezek történetébe, gyártásukba, meglepődve fedeztem fel, hogy amiket én leszóltam, kritizáltam, giccsnek minősítettem már 8–10 éves koromban, azok közül sok volt hollóházi nipp, eredeti Zsolnay eozin apró szobrocska, herendi figurális porcelán. Hát még, amikor kiderült, hogy osztrák és német 19. század végi, 20. század eleji vitrindíszek is vannak közöttük. Csecsebecsék, legyintettem csúfosan, és sajnos egyetlen darabot sem akartam megőrizni belőlük. Mint ahogy anyám horgolt csipketerítőiből és az általa a harmincas években (még első házasságában, jómódban) készített selyemgobelin faliképeiből sem. Voltak tájképek, vadászjelenetek, virágcsendéletek, a kispolgári ízlésvilágnak megfelelően. Az aranyozott blondelkeretek kifejezetten taszítottak. Amikor Szenes Zsuzsával és Szilvitzky Margittal, a két igényes textilessel baráti kapcsolatom alakult ki, egyszer csak megmutattam nekik azt az egyetlen nálam lévőt, amit a húgom mégiscsak rám tukmált (spanyol gyümölcskereskedő a boltja előtt). Csodálkoztak anyám kézügyességén és színérzékenységén, igen jónak ítélték öltéstechnikáját (félkeresztöltés), a különböző színárnyalatú fonalakkal való hímzést. Az én szerencsétlen sorsú anyámról (aki matematikatanárnak készült, de kénytelen volt férjhez menni, katolizálni 1933-ban ortodox zsidó nagyanyám biztatására), kiderült, hogy jeles kézügyességgel, kreativitással rendelkezett (három lánya közül csak a nővérem örökölte ilyen irányú készségeit).

Polgári minták a gyerekkorból

Nem a szüleim lakása volt a maradandó, meghatározó hatású lakás számomra gyerekkoromban. Az egyik Fentős Ferencé, aki 46 éven át, 1999-ig volt hegedűtanár az Állami Zeneiskolában, illetve a Szimfonikus Zenekar koncertmestere 35 évig. A Csengery utcában lakott polgári lakásban, belőle és környezetéből is a zene mindenek feletti szeretete és szolgálata áradt. Ritkán, de rendszeresen ülhettem nála, olykor kamarazenélésüket hallgatva. A mintaadó lakás számomra mindenekelőtt a szép, elegáns, törékeny Róthné Csengery utcai lakása, közel a Fő utcához, egy csaknem szecessziós, gyönyörű lépcsőházban. Nagy tér, sok szoba, erkélyek. Szinte minden vasárnap délután meghívott habos kakaóra meleg foszlós kaláccsal. Minden használati tárgy elegáns volt, gondosan összeválogatott. Nem tudtam, de láttam, érzékeltem, hogy minden tökéletes, harmonikus, esztétikus, igényes.

Róthné Ilona nagyon gazdag aranyműves családból származott, ékszerboltjuk és műhelyük is volt a centrumban. Orvos férje keresztnevére nem emlékszem, pedig legendás kapcsolatunk kedvelt témája volt a kanizsai pletykáknak. Ugyanis négyéves koromban szó szerint tökön rúgtam, mielőtt rám szorították az altatóval átitatott gézt. Ennek ellenére sikeres mandulaműtétet hajtott végre rajtam, és másnap beengedte hozzám Kiss bácsit a fagylaltjaival. Részemről azért történt ez a városszerte jóízű röhögésekkel kísért attrakció, mert az anyám hazudott, és hiába kérdeztem, miért megyünk a gyerekkórházba, képtelen volt megmondani az igazat.

Csak 1988-ban Izraelben tudtam meg Dittától, hogy Róthné kicsi lányát is Auschwitzban égették el. Ez a pici, törékeny, intelligens asszony nem tudott a láger után többé gyereket szülni, én viszont annyira közel kerültem hozzá, hogy többször próbált örökbe fogadni. Gyakran ült a termetes zongoránál, úgy játszott, hogy valami ismeretlen és nem kellemetlen szomorúság áradt szét bennem (talán Schubertet, Chopint). A szokatlan belmagasságú tereket magas, kazettás, fehér nyílászárók keretezték; valódi fa parketta, igényes vitrinek, komódok, festmények blondelkeretben, pasztell színű drapériák, gazdag függönyözés. Elegáns, hajlékony vonalak, visszafogott, tradicionális dísztárgyak. Volt valami megfoghatatlan nőiesség, kifinomultság és stabilitás, állandóság az egészben. Londonban láttam hasonlókat ott, ahová elvittek kinti tanárbarátaim, hogy megismerkedjek néhány angol polgári lakásbelsővel. Utóbbiak felidézték, hogy 4 és 9 éves korom között sokat ülhettem kedvenc virágmintás fotelemben, mellettem egy szecessziós zsúrkocsin könyvek halmaza a világ építészeti, művészeti csodáiról (Borobudur, Machu Pichu, khmer templomok, Buddha-szobrok).

Ez a lakás lett a mintaadó számomra, nagyon hamar tudtam, hogy valami hasonlót szeretnék felnőtt életemben. Nagy könyvtárat, zenelejátszókat, kandallót, lekerekített ívű, beszélgetésekre hosszan alkalmas kanapét, foteleket, klasszikus komódot, hagyományőrző, nyugalmat sugalló, rendezett otthont. Ismerősnek éreztem magam Róthnénál, odatartozónak. Cseppet sem csodálkoztam, amikor Pestre költöztünk, hogy anyám legidősebb bátyja, Gyula bácsi egy Népszínház utcai, a körúthoz közeli, a 20. század elején épített, tekintélyes bérházában él egy több szobás polgári berendezésű lakásban. Amikor a hetvenes években lakáskutatással foglalkoztam, anyám egyszer csak váratlanul szóba hozta, hogy a Rosenheimek, azaz családtagjai egy része tekintélyes méretű, klasszikus angolos stílusban berendezett nagypolgári lakásokban élt, és azt is, mennyire fájt neki, hogy ő csak kispolgári környezetet tudott biztosítani, holott érzékelte, hogy engem mennyire vonz Róthné világának szépsége, eleganciája, rendezettsége.

Nagyapai hagyaték

A másik véglet apai nagyapám kétosztatú parasztháza, rusztikus asztala és székei, a meszelt falak, a döngölt padló, a gerendás mennyezet. Az udvaron az általa épített kenyérsütő kemence, a konyhában a régies eszközök, rézedények, serpenyők, szűrők, mérlegek. És mindenekelőtt a nagy, fehérre meszelt búbos kemence, aminek padkáján télen elbóbiskoltam a langyos melegben. Egyszerű, tiszta rend, természetesség, semmi mesterkéltség, harmónia, biztonság. Van a konyhámban egy lóval díszített falióra, egy mérleg és néhány zöld kancsó nagyapám tárgyai közül. Még mindig meghatódom azon, hogy mennyire beleilleszkednek a környezetembe. Zákányban, Őrtiloson, Perecsenypusztán nagyapám rokonai szegényesebb, szűkösebb közegben éltek. Cseppet sem zavart, csak a közös ágyban alvást nem tudtam megszokni (inkább a lovakkal aludtam az istállóban). És ragaszkodtam a saját pohár és bögre használatához (ezért kedvesen gúnyolódva Principessának, azaz hercegnőcskének csúfoltak).

Meggyőződésem, hogy ezért lettem szociológus. Nagyapám tipikus kétosztatú parasztháza és tárgyai a borotválkozó-tükörtől az általa faragott botokig, a gyékényből készített kosarai – egyrészt. Másrészt Róthné tekintélyes könyvtára, zongorája, zsidó liturgikus tárgyai, klasszicizáló festményei. Mindkettő varázslatos volt számomra, és a létezés sokféleségét tükrözték, akár a kertek, földek, a természet.

A Benczúr utca titkai

1955 januárjában költöztünk Budapestre. Négy éves voltam, amikor apám elhozott magával ide egy hivatalos útján. Anyám unokatestvérénél laktunk, annál, akit anyám legidősebb nővére akkor szült, amikor őt a nagyanyám. A VII. kerületi Jósika utcai lakóházra nem emlékszem, csak a szagára és arra, hogy mindig sötét volt. A zöld kapus házra, a homlokzatra, az ívelt lépcsőházra, a kovácsoltvas díszekre, a sok virágra viszont nagyon élesen. És a pincehelyiségben az asztalosműhelyre. A ház előtt kicsi tér fákkal (ma is megvan), padokkal. Napokig le-föl jártam a kopottsága ellenére is impozáns épületben, és attól kezdve tudtam, hogy ez az én városom, itt történik meg velem az életem. A Benczúr utca felülírta négyéveskori emlékeimet. Az utca maga is rendkívül szép volt, a két oldalt végighúzódó fasorral, és a polgárházak is. Benczúr Gyula festő a névadója, akinek a 49.-ben volt műterme. Hamar kiderítettem, hogy a 47.-ben lévő szanatóriumban halt meg Ady Endre, aki akkor – 11 évesen – a kedvenc költőm volt. Minden házról igyekeztem megtudni minél többet könyvtárban és az ott lakóktól (készülődött bennem a szociológus). Egyik kedvencem a Benczúr utca 5. alatti, különleges, eredetileg vasbútorgyárnak és bérháznak épült épület. A másik a 26. szám alatti szecessziós villa az első emeleti erkélyt tartó férfi- és nőalakkal, maszkokkal (méltó módon újították fel). Sokat sorolhatnék még.

A Bajza utca az Andrássy út (akkor Népköztársaság útja) felől, a Benczúr utca felé nézve 1957-ben (Fotó: Fortepan / Barbjerik Ferenc)

A házunkban díszes falépcső, fakorlát. Háromszobás, cselédszobás (ez lett az enyém az állandó esti, éjszakai olvasás miatt), az alagsorban közös mosoda hatalmas üsttel, tágas, ablakos pince (ide menekítettek 1956 novemberének elején; a mellettünk lévő házban orosz katonatisztek laktak). Kispolgári lakásberendezés, igényes, csináltatott bútorok, nippek tömege, kézimunkák. Tiszta, rendezett, kényelmes. A tágas tér, a magas ajtók és ablakok jelezték, hogy polgárháznak épült, nyilván az ötvenes évek elejéig polgári lakberendezéssel. Aztán megkapta a Maszolaj (a Maort utódja), Nagykanizsáról és az Alföldről költöztettek be „olajosokat”. Apám az Andrássy úton dolgozott anyagbeszerzőként. Takarékosan éltünk, mint mindenki a környezetünkben, egész héten a konyhában étkeztünk, de vasárnap az ebédlőben odaültünk a nagy, masszív ovális asztalhoz, rendes terítékkel. Anyám hajlamos volt a hagyományőrzésre, apám a modernizálásra. 1957 elején megvette az első tévékészüléket (szenvedélyesen ultizott és nyert), a ház lakói együtt nézték nálunk a tévé első hivatalos adását a május elsejei felvonulás közvetítésével. Apám már az ötvenes években vett Hajdu mosógépet és Szaratov fridzsidert (ennek zakatolására máig emlékszem).

Albérletek, lakótelepi kitérőkkel

Apám korai halála után anyám a József Attila-lakótelepre költözött, közel az Üllői úthoz, egy lift nélküli, négyemeletes, szovjet mintájú panelház másfél szobás lakásába, ahova a bútorainak, tárgyainak csak a töredéke fért bele. Én akkor már albérletekben laktam, de anyám zokszó nélkül kétszer is befogadott a félszobába, gyerekkori fekvőhelyemül szolgáló sezlonra, amikor váratlanul nem volt hol laknom. (Egy Nyugati környéki lakásban a főbérlő öregúr azért mondott fel, mert naponta zuhanyoztam, és szerinte ez csak a kurvákra jellemző.)

Nem mindegyik albérletre emlékszem, főleg az ágybérlet jellegűekre nem. Tágas, jól berendezett szobám volt az akkori Szamuely utcában (eredetileg Lónyai utca), közel a Körúthoz egy könyvtáros barátnőmnél, aki rákényszerült erre, mert egyedül nevelte a fiát (ez is rossz pont lett az életrajzomban, mert a férjét 56 miatt kivégezték). Akkor derült ki, hogy idegenkedem a körfolyosós házaktól (enyhe tériszony). A legemlékezetesebb albérletem Kispest és Pestlőrinc határán volt, egy családi ház tetőterében, egy mosdóval. WC a kertben, a falusi rokonaimnál megszokott klotyó. Csaknem egy évig laktam ott, főleg télen volt kellemetlen lejárni a hideg fatákolmányba. Az utcát egyik oldalról határoló Kispesti Textilgyárban három műszakban dolgoztak, így éjjel-nappal zakatoltak a gépek. Fürdeni a Kispesti Uszodába jártam, és anyámhoz, a hétvégi rituális ebédekhez kötve. 24–25 éves voltam, derűs, magabiztos és tudtam, hogy lesz saját lakásom (lehetőleg Budán és polgári kényelemmel). 1969 végén lázasan feküdtem a padlástérben. Kováts Albert festő barátomnak feltűnt, hogy nem vagyok ott fontos underground kiállítások megnyitóján és kivillamosozott hozzám. Egy idő múlva lement telefonálni feleségének, a kiváló magyartanár Pártos Verának. Fogott egy taxit, bepakolta csekély holmimat és engem, és beköltöztetett hozzájuk a Szemere utcába, egy első emeleti polgárlakásba. (A szobám eredetileg Eörsi István író dolgozószobája volt. Ő volt Vera első férje és két fiának apja. Kováts Alberttel együtt ültek Szegeden 1956 miatt, a közös cellában sokat mesélt erős karakterű feleségéről.) Egy új világ nyílt meg előttem. Segítségükkel a Világirodalmi Lexikonnál kezdtem dolgozni, elhagytam a fizikai munkát, és Vera megtanított írni (segítségével készült el az első könyvem, mely 1971-ben jelent meg Anna Margitról). Ez már igazi polgári környezet, polgári kultúra volt, ahova befogadtak engem.

Miskolci kitérő

Amikor 1971 végén Miskolcra mehettem dolgozni művészetszociológusként a Miskolci Galériába – Diósgyőri Vármúzeumba, megpróbáltam a nővéreméknél lakni. Erdész férjével és két gyerekükkel a diósgyőri lakótelep mögött laktak egy földszintes, kertes házban, az akkor szokásos variabútorok között. Mari, a féltestvérem, gondoskodó anya, remek háziasszony, kertész, erdőjáró, ritka rendes és nagyon alkalmazkodó. Nem működött az együttlakás, így albérletet kerestem. Sajnáltam a köveiket, terméseiket, addig sose láttam, milyen meggyőző helyettesítői a régi dísztárgyaknak.

A munkahelyem igazgatója, Czeglédy Ilona régész felajánlotta egyik szobájukat, mivel férje, a műemlékes építész a Budai Várban dolgozott és csak hétvégén jött Miskolcra. Az 1968-ban épült 70 méter magas toronyház 17. emeletén laktak a Szentpéteri kapunál. Néhányszor gyalog is megtettem fel és le is (ma gyakran az első emeletre is nehéz felérnem; 28 éves voltam, ma 78). Akkor ismerkedtem a hetvenes évek eleji értelmiségi lakberendezéssel, a modern bútorokkal, addig szokatlan tárgyakkal. Szép, tágas, kényelmes, nyugodt lakás volt, némi rusztikus hagyománnyal. Tükrözte a régész és építész életmódját, ízlésvilágát. Akkoriban kezdtek modernizálódni itthon a fiatalabb értelmiségiek otthonai, kezdtek megjelenni a design tárgyak és az igényes kortárs textíliák, a jobb minőségű képcsarnoki képek. Színesebbek, vidámabbak és egyedibbek lettek az otthonok.

Miskolc, Szentpéteri kapu lakótelep, a toronyházzal 1981-ben (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

Körfolyosóra nyíló ablak

Amikor visszajöttem Miskolcról Budapestre (kölcsönösen elegünk lett egymásból), egy kolléganőm váratlanul felajánlotta, hogy egy tanítónőtől megszerzett „lakását” átmenetileg megosztja velem a VIII. kerületben, a Rákóczi út 15.-ben. Az idézőjel annak szól, hogy valójában egyetlen szűk, de nagy belmagasságú régi cselédszoba volt a hátsó lépcsőház fordulójában, hagyományos vízcsappal (csak hideg vízzel). Volt egy rezsó víz- és ételmelegítéshez. A vécé a körfolyosó végén, több lakáshoz egy. Azonnal csináltattam egy stabil, kényelmes emeletes ágyat (a testsúlyom miatt én aludtam lent), és körülbelül két méter magasságban egyszerű tálalószekrényeket. Volt egy összecsukható asztal és két szék. Az ablak a körfolyosóra nyílt. Viszont ebben a puritán, de praktikus környezetben mind a ketten megírtuk a diplomamunkánkat, én a doktorimat is. A mellettünk lévő Marika kávézóból hozott presszókávék segítettek ébren maradni.

Budapest, Rákóczi út 15. a Marika presszóval (Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Városrendezési és Építészeti Osztályának fényképei)

Kilátás a 10. emeletről

A fővárosi hivatalnokok váratlanul úgy döntöttek, hogy lebontják a házat a metró miatt, és néhány még ott lakó tanácsi lakást kap az Örs vezér tér közelében újonnan épült Gyakorló úti lakótelepen. Kolléganőm a 10. emeleten kétszobás összkomfortos lakásba költözhetett. Nagyvonalúan felajánlotta, hogy amíg találok rendes albérletet, maradhatok nála. Nem szóltam bele a lakótér kialakításába, a lakberendezésbe, de nagyon tanulságos volt követni, hogyan alakítja ki élete első lakását egy csepeli munkáslányból lett szigorú értelmiségi. Annál is inkább, mert a hetvenes évek közepétől olyan kutatásokat folytattam, amelyeknek helyszíne a lakás. Kolléganőm – korosztályának, származásának megfelelően – az akkor kapható NDK világos variabútorokból válogatott, és mindent elutasított, ami hagyományos. Megtapasztaltam a lakótelepi lakások civilizációs előnyeit: az állandó meleg vizet, a fürdőkádat, az angol vécét, az egyenletes fűtés adta meleget, a lakható méretek előnyeit (például hely a mosógépnek) és a jó közlekedést. És mégis: eldöntöttem, hogy nem fogok panelházban élni.

Anna Margit kisebbik fiának kertkapcsolatos lakását bérelhettem a XII. kerületi Deres utcában, egy akkor épült társasházban. Ennek környezete, az utca, a kert, a kilátás egyértelműen megerősítette, hogy ehhez hasonló környezetben akarom a felnőtt életemet élni. Akkoriban a korosztályomból sokan belevágtak társasházi építkezésbe. A legjobb barátnőm is, két kicsi gyerekkel. Hívtak, próbáltak rábeszélni egy zuglói, Rákos-patak menti hatlakásos házra. Semmiképp nem akartam Pesten élni, ezt 1956 novemberében, 12 éves koromban döntöttem el, amikor gyékényesi rokonaink az életmentő ételcsomagokkal csak nagyon körülményesen jutottak át a Déli pályaudvartól hozzánk, a Benczúr utcába.

Betonlocsolás az utolsó albérletből

Az utolsó albérletem az Istenhegyi út egy kicsi mellékutcájában volt, pompás kilátással a városra. 1977 elején, 33 évesen, barátaim kérésére, beléptem egy nyolclakásos társasház építkezésébe, hogy elindíthassák a hivatalos eljárást. Még nagyon kevés megtakarított pénzem volt, de baráti segítséggel szokatlanul magas OTP-kölcsönhöz jutottam, tízéves törlesztéssel. Én lettem a hivatalos papírok ügyintézője, és az alapozás után csaknem két évig minden hajnalban gyalog átmentem a Farkasréti temető közelében lévő, fákkal teli telkünkre a betont locsolni a munkák kezdése előtt. A munkák befejezése után az a férfi tette ugyanezt, aki aztán a családjával 27 évig alattam lakott.

Buda egyik legszebb részén laktam az utolsó albérletemben, onnan gyalogoltam gyönyörű utcáin át leendő otthonomhoz. Ott írtam a Chagall-könyvet, barátaim szerint árad belőle az öröm, a bizakodás. Kemény, akaratos, megtörhetetlennek tűnő nő voltam, mégis szorongatott olykor a sírás, hogy végre megtörténik, aminek végre meg kell történnie. Kosztolányi versét motyogtam, megszólítva az Istenhegyi út és a Farkasréti temető körüli utcákat: „ti voltatok az ifjúság”, „örök az ifjúság”, „hová repül az ifjúság?” (Üllői úti fák, 1906).

Az első otthon, három évtizedre

1979 májusában elsőként költöztem be a klinkertéglás ház legfelső szintjére, ahova mindenhonnan dőlt be a napfény. 35 éves voltam. Sokáig a földön aludtam a matracon. A nagytakarítást barátaimmal együtt palacsintazabálások közepette végeztük. Az akkori Kiss Ferenc térről, az 59-es villamos végállomásától vittem le az előre megrendelt 50–60 darabot (evőeszköz se volt, csak papírtálca, papírtörlő és végtelenített jókedv).

Budapest, a Törökbálinti út a Cseresznye utca irányából 1976-ban (Fotó: Fortepan / Uvaterv)

XI. kerület, Sasad, Cseresznye utca, a Törökbálinti utca és a Sasadi utca között, az 59-es villamos végállomásától három perc lefelé a Barackfa közön. A nagy erkélyről az alattunk lévő Eper utcára és az akkor még kiskertekkel teli szemközti domboldalra láttunk, és a kertünket záró négy magas, karcsú jegenyefára. Két szoba között a konyha, fürdőszoba, előszoba. Az erkélyes szoba a beszélgetések, bulik, a Vasárnapi kör (írtam róla az Arnolfini Szalonban), a zenehallgatások színhelye, a másikban dolgoztam és aludtam. A teljes bútorzatot egy szentendrei, belsőépítészből lett asztalosműhely-tulajdonos készítette el nyers fenyőfából, lényegében rusztikus stílusban (ma is a 200 × 160 centiméteres ágyon alszom). Egyszerű volt, de leginkább a skandináv IKEA-stílushoz állt közel. A berendezéskor derült ki, hogy mennyi kortárs festmény, grafika volt már akkor is a tulajdonomban. Így került a falakra Ország Lili, Anna Margit, Bálint Endre, Korniss Dezső, Lakner László, Deim Pál és mások. Nem is tudom megfogalmazni, mit jelent, hogy valójában a Cseresznye úti kétszobás, nagy erkélyes lakás volt az első otthonom. 35 éves koromtól 62 éves koromig. „Mindannyian tudjuk, hogy az otthon nemcsak a négy falat, tárgyakat jelent, az otthon menedék” – írja Szabó Magda. „Egy lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket” – Márai Sándor szerint.

Tágas terekbe költözve

Amikor Marcipán, a Harz-hegység-beli hovawartok egy pompás, fekete-vörös példánya meghalt ismeretlen eredetű gerincbetegségben 2006 februárjában, elhatároztam, hogy elköltözöm. Egyre nehézkesebbé vált a 78 lépcső is, amely az utcaszintről levezetett a házig. Festőművész barátom, Mózes Katalin közvetítette, hogy barátai árulják a Keleti Károly utcai első emeleti polgári lakásukat. A ház 1908-ban épült, nagy kertje tele magas fákkal, bokrokkal, virágokkal. Németh Géza építész és festő barátom tervezte meg az átalakítást, és az ő csapata végezte a felújítást. Rendkívül szép, igényes ajtók és ablakok, nagy belmagasság és tágas terek. Elég hamar rájöttem, hogy a számomra mintaadó lakások hagyományos polgári berendezését nem követhettem, nem illett volna hozzám, az én múltamhoz, élettörténetemhez. Meghagytam a tágas tereket és igyekeztem nem agyonzsúfolni. Sok a könyv, a festmény és a növény. Én persze érzem bennük a rám nagy hatást gyakorló otthonok jelenlétét. Mindenekelőtt a nagykanizsai művelt Róthné nagypolgári lakásbelsőjének hatását. Gimnázium osztálytársam, Kardi Judit sok nyelven tudó, a Liszt Ferenc téren élő szüleinek tágas, könyvekkel teli lakását (16 évesen határoztam el, az enyém is ilyen lesz). És végül Székács István pszichoanalitikus, biokémikus derűs, egyensúlyos, nyugalmat árasztó lakását is meg kell említenem.

Festményekkel körülvéve

A hetvenes évek közepén, amikor érlelődni kezdett, hogy végre meg kell tenni sok mindent ahhoz, hogy legyen saját lakásom, furcsa módon úgy alakult, hogy elkezdtem egy hosszú ideig tartó lakásmód- és lakáskultúra-kutatást több terepen. Például Telkibányán az összes házban, Sárospatakon, ahol az úgy nevezett tanárlakásokban ismerhettük meg a református polgári lakásokat, Galambokon az iparosodó falut, Budapesten az újonnan épült lakótelepeken az első generációs városlakók berendezkedését, a megmaradt terézvárosi zsidó kispolgári lakásbelsőket és így tovább. Eredetileg a festménybefogadási kutatásaimhoz kerestem valódi helyszínt, mert például Miskolcon 1972-ben szembesülnöm kellett azzal, hogy a képzőművészeti intézményeket zömében értelmiségiek látogatják. Ferge Zsuzsa, doktori témavezetőm javaslata volt, hogy a lakásbelsőkben nézzük meg, milyen festményekkel, dísztárgyakkal élnek együtt a különböző társadalmi-kulturális rétegekhez tartozó emberek. Ez tágult lakásmód- és lakberendezés-kutatássá (ebből írtam a kandidátusi disszertációmat a nyolcvanas évek elején már a saját lakásomban, a hozzám illő méretes íróasztalnál).

Ma is minden újonnan megismert lakásban alaposan körülnézek, hogy mi van a falakon és a polcokon. Nálam a barátaim festményei, és azok munkái, akikről könyvet írtam.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2022 májusában, Budapesten

Comments

  1. Köszönöm, Kati!

    1. S.Nagy Katalin says:

      Örülök, hogy elolvastad. Ha van időd, kedved, talán a Csak úgy a munkákról is érdekes lehet neked.
      SNK

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.