::: Molnár Iscsu István munkáiról
Iscsu jól tudja, hogy a grafika alapvetően polgári, mesteremberi művészeti ág. Művelésében van, s kell, hogy legyen valami patriarchális, nyugalmas attitűd, mesteremberi ethosz, nyugalom kell hozzá, s jó adag megfontoltság. Főbb jellemzői a „szorgalom és ipar”, hogy az osztrák manierista avantgárd író, Hans Carl Artmann egy ciklusának címét idézzük, de vissza is mehetünk az időben akár Hésziodoszig, aki így ír a Munkák és napokban: „Az a legjobb, ha halandó ember / gondos a munkában, sokat árt a hanyagság”. Bohémia helyett tehát kontempláció, szorgosság és figyelem.
S munkás napok jellemezték Iscsu pályájának évtizedeit. Vonás követett vonást, s a rovátkák egymáshoz fűződve teremtettek szituációkat majd világokat. Technikai perfekciója, a részletek minuciózus kidolgozásához szükséges alázata, fantáziája alapján gond nélkül besorolódhatott volna a Kádár-kori magyar grafika amúgy rendkívül izgalmas és szerethető narratív mesevilágot teremtő vonulatába, ahol bohócok, szörnyecskék, tollas kalpagok és titokzatos szerkezetek segítségével lehetett a múltba s álomvilágokba menekülni a szocialista hétköznapok szürkesége elől.
Néhány grafikája révén jelezte, hogy tudja ezt is. A stiláris, néha tematikai, hangütésbeli hasonlóságok mellett azonban mégsem kért tartós letelepedési engedélyt a mesék földjére. A capricciókon, frivol és szellemes ötleteken túl éppoly fontosnak tartotta az úgynevezett alkalmazott művészetet, a visszafogottságukban is elegáns könyvterveket, logókat s hasonló grafikai feladatokat
De szinte végigvezethető egész életpályáján az a paradoxon, hogy miközben tudása, hajlamai, alkotói ösztönei révén tökéletes képviselője lehetne ennek a csodálatos múltat, fantasztikus tájakat és lényeket megelevenítő vonulatnak, ha lehet így fogalmazni, annak értékei, szerethetőségének momentumai mellett is mindvégig tágítani, de ha lehet, ki is pukkasztani igyekezett azt az óvó-védő burkot, mely a micisapkás-zsíroskenyeres, majd aztán egyre technicizáltabb valóságot zárta el ettől.
Többféleképpen lázadt. Formailag, amikor grafikáit papírtekercsekre vitte, egymáshoz illesztve-ragasztva nagy képeket csinálva belőlük, s (megelőlegezve az ifjú kortárs grafikusok egyik leleményét) téri installációvá alakítva azokat. S tartalmilag is, amikor a gyengéden, pontosan megrajzolt részleteket, gömböket, kavicsokat nem egy álombéli tengerpart hordalékaiként, hanem például szülővárosa, Salgótarján különös építőanyagaként kívánta bemutatni. S talán abban is, hogy e finoman perdülő, technikailag tökéletesen kivitelezett vonaljátékban nem csak bravúrstücköket, perfekten szemfényvesztő varázslatokat látunk, hanem egyfajta alázatot, nekünk szóló figyelmet is.
Ezt tükrözi a mostani bemutató is. Plakát, iskolásoknak szóló grafika jelzi finoman Iscsu sokoldalúságát. Ráadásul folytatja kilépését a hagyományos grafikusi szerepkörből. Színez, fest, kollázsol, néha úgy tűnik, mintha a grafika amolyan en passent, félvállról veendő dolog volna a részéről. Ez persze nincs így, de biztos, hogy grafikái meglehetősen távol kerültek a kezdetek szürrealisztikusan lángoló csodalényeitől. Ugyan rendkívüli gondossággal, finoman kivitelezett gomolyagokat láthatunk (az egykorvolt kavicsok leszármazottait), de a köztük levő viszony már egyáltalán nem magától értetődő. Tulajdonképp egyfajta univerzummá szerveződnek, a köröttük nyomokban ágáló emberkék saját nagyképű világunk hulladékai csupán. Furcsa, de mintha a Kondor grafikáin kigúnyolt hübrisz megjelenítése térne vissza ezeken a műveken.
S ott van a másik nagy élmény, a családi vonatkozások miatt is lassan második otthonnak, de legalábbis referenciapontnak tekinthető Barcelona, illetve tágabban Katalónia. Egy országrésznyi ország, ahol 1000–1100 évvel korábban a Pireneusok köveiből rakott templomocskák ma a romanika szuverén csodái lehetnek, ahol a Katalán Nemzeti Múzeum anyaga a nagy előd, Bálint Endre után Iscsut is foglyul ejti. Nem véletlen hát a rengeteg kollázs, a durván rovátkolt reliefek, a vastag kontúrokkal rajzolt kerubok és szeráfok jelenléte: egyszerűen nehéz lenne nem tudomásul venni apokaliptikus üzenetük aktualitását – s egyszersmind ellenpontozódását a ténylegesen létező mediterrán életörömmel, a Menny és Pokol ezúttal ibériai, de talán máshol is érvényes házasságával. (Ez cikázott-bucskázott Iscsu filmjében, a Covid-mesékben is, immár emblematikusnak tekinthető védjegye, a tátott szájú halacska átváltozásai révén.)
S közben az immár idős mester (bár kételkedő-tépelődő alkatához tán kevésbé illik ez a szó) folyamatosan tovább terjeszkedik. Elhalványított kollázsokra rajzol, majd a művet számítógéppel felnagyítja, hogy az így készült nyomaton aztán néhány motívumot kézzel kiszínezzen, átfessen, egy sajátos hibrid produktumot hozva létre.
S lehetett eddig lazulni, tengerhabokba merülni, mediterrán tartományokban kóborolni. A mindezek érvényességét igencsak felülíró háború azonban új helyzetet teremt. Legújabb sorozatán egy város halálát, fokozatos elpusztítását mutatja be.
Ezek a romantikus romkultusszal szemben legkevésbé sem festői módon tönkremenő, Sztálin-barokkal, hruscsovkákkal és egyenlakótelepekkel telerakott, ám éppúgy emberi sorsok, örömök, érzelmek sokaságának keretet adó települések gátlástalan és cinikus lerombolása, s a mögöttük álló kegyetlen birodalmi őrület is jelzi az emberi és társadalmi integritás törékenységét. A fáradhatatlan türelemmel rajzlapra vitt apró rovátkákból, vonalakból és pontokból létrejövő városok és rommezők egyszersmind a sokasággá fűződő egyes emberi sorsok, áldozatok előtt is tisztelegnek.
Az egyik rajzon a madárraj elhagyja az elpusztított várost. Csak remélhetjük, hogy egyszer még visszatérnek.
Pataki Gábor