::: Király György Csendek című kiállítása elé
Amikor benyitok Király György ajtaján, megérint a csend, mely olyan, mintha az enyém lenne. Az enyém is. S csak jönnek elő a csendek a tárgyaiból, a tárgyai mögül. Egy tál, egy csésze, egy szobasarok, egy asztal. Eszembe jut Vojnits Erzsébet, Zöld Anikó és Kopócsy Judit, meg Krajcsovics Éva. Ők is ugyanezt a csendet keresik, próbálják megragadni. Vagy Váli Dezső. Vagy még korábban Czimra Gyula, legalábbis a téma tekintetében. De a Királyé valahogy más. Beszédesebb, miközben igen halk. Nem arra vár, hogy én szóljak, én keressem, megszólít: mintha szellő lebbenne. Befogad ez a csend, és nem juttatja eszembe, hogy mi jön ezután. Jön-e valami egyáltalán?
Sokáig féltem a csendtől. A csend utat enged a szorongásnak. De ez nem. Ez dédanyám kopott, a használattal száz év alatt fényessé csiszolódott, graciőz fakanalát juttatja eszembe anélkül, hogy hiányt keltene. Képes valamit adni, ami közelebb visz a bizonyossághoz, hogy az élet biztos lehetőség valamire, amit élettelenül nem lehet megtapasztalni. Hogy az élet az életért van, és ehhez a csend is hozzátartozik.
Király György láthatatlan tartalmakat fed fel. Az árnyékokat és fényeket belülről érzékeljük, mintegy belső kisugárzásként. Ezt finom, egymásra épülő, áttetsző rétegek révén éri el, befelé haladva, a tárgyak lelke felé. Csendéletei távolról sincsenek rokonságban a hagyományos/klasszikus megközelítésű művekkel, ahol a látvány rátelepszik a belső tartalomra, ha van olyan egyáltalán. Király a múlt tárgyi kultúrája iránti érdeklődéséből, az utánuk felsejlő vágyából indulva valamiféle belső szellemiség irányába halad. Újabb és újabb festékrétegek nyomán a tárgyak kontúrjai, szilárd pontjai feloldódnak és szinte eggyé válnak környezetükkel. Ez a képi világ valamiféle biblikus-mágikus lét lehetőségét kínálja fel a befogadónak. Azt mondhatom tehát, hogy Király György a csendélet megújítói közé sorolható ily módon. Valamilyen éteri átszellemítést „végez” a műfajban, miközben, akárcsak a vele rokonságot mutató, előbb említett kortárs-elődöknek is, a festészet tiszta erejének felmutatása a célja.
Rajzai, grafikái szőttesként, vonalakból épülnek fel. A vonal kiemelt szerepe mellett megjelenik a sok vonalból szőtt tónus, helyenként egészen festői hatást keltve, mélységet adva a lapon történő dolgoknak, s akár festményeinél, itt is lággyá, elmosódottá oldja a tárgyak éles határait. Az atmoszféra, a színhang és a fény legfinomabb variációit vonultatja fel – nem véletlen, hogy a nagy előd, Giorgio Morandi is eszünkbe kell jusson. Király munkásságában a festészet mellett ugyanúgy állandóan jelen van a rajz és a rézkarc művelése is, mint Morandinál. Ő is képes csupán a bekarcolt vonalakkal vagy a fehér papíron fekete szénnel (ez Morandinál inkább a fekete tus) felidézni a kék, fehér és sárga kannákat, tálakat, csészéket és egyéb, egyszerű tárgyakat, a csendes délutánokat és alkonyatokat, képes titokzatossá varázsolni képei atmoszféráját, megteremteni és észrevétetni a tárgyak misztériumát. És észre kell vennünk a festő végtelenül finom érzékét a tárgyak elrendezéséhez és a köztük lévő intim kapcsolat megszólaltatásához. A tárgyak egymás árnyékába bújnak, mögöttük és előttük érezzük a beláthatatlan teret, az asztal alatt a sötétséget, és közöttük a szoros szimbiózist. Mindez lélektanilag is izgalmas, és olyan, mintha másképp nem is lehetne, csak így, az örökkévalóságig.
Esztétikai és érzelmi rétegei vannak ennek a csendnek. Nem azért, mert festményein gyakran valóságosan is számtalan finom, pasztőzös, szfumátós festékféreg kerül egymás fölé – akkor is érzékelem, ha nem látom a folyamatot –, hanem mert így épül fel a mű, hogy olyan csenddé terüljön szét körülöttem, ahol Satie Gnossiennes-je szólal meg halkan, finoman. Vagy Ottlikot hívja elő, a Buda egyes részleteinek intellektuális csendjét, olyan világot, ahol ez e három mű – Király, Satie, Ottlik műve – ugyanannak a csendnek három tételeként szólal meg, s a kékek, feketék és szürkék a klavíron az ütők érintésére vékony, finoman csiszolt, halk, selymes, sokszor szinte légies hangot adnak, s a jobb hangzás kedvéért most nem párosával, hanem számos hangsornak megfelelő réteget képezve.
Mégis, ha irodalmi párhuzamot kellene keresnem Király György munkáihoz, Alain Fournier-nek Az ismeretlen birtok című művét, „a teljesség utáni vágy és a gyógyíthatatlan nosztalgia valóságból és álomból szőtt regényét” találnám a legalkalmasabbnak. Mert „vannak azok a kincsek, amiket nagyszüleink öreg fiókjában találunk mindenféle limlom közt, a félhomályos, tűnt idők illatát őrző házukban. Talán vannak, akik nem értik, miért olyan varázslatos az a fura tárgy, amit előástunk, de számunkra egyszerűen olyan érzelmi értéket hordoz, ami felbecsülhetetlen”. „Amit most keresek – írja Fournier –, az sokkal, de sokkal rejtelmesebb. A titkos átjárót kutatom, amelyről régi könyvek beszélnek, a csipkebozót benőtte utat, amelyet hasztalan keres a holtra fáradt királyfi. Ez az út nem akármikor tárul fel az ember előtt, hanem csakis a napnak egy bizonyos órájában, amikor azt sem tudja már, tizenegy óra van-e vagy tizenkettő. Az ember csak megy, tétova mozdulattal széthajtja maga előtt az ágakat, s egyszerre megpillantja a sűrű lombon át azt a végtelenbe vesző, homályos fasort s a fasor végén egy világos pontot: ott a bejárat.” Valami ilyet képes megidézni és közvetíteni Király György is, miként talán választ ad arra a kérdésre is: Miként marad meg mégis, ami elmúlik?
Először a festő szürke csendjei igéztek meg. Aztán a kékjei! Csendes, tiszta, visszafogott, monokróm vagy monokrómba hajló színek, művek. Ami felé magam is hosszú idő óta igyekszem. Nem egyszerű eljutni, levetni a színek tobzódó kínálatát, vonzásukat, felkínálkozásukat.
Király rendelkezik azzal a sajátos tudással, hogy hogyan lehet feszültséget kelteni a legegyszerűbb eszközökkel. Így születik meg a némaság drámai lenyomata, a moccanatlanságba épített belső feszültség. Bármilyen kép csak akkor kép a maga valójában, ha ez az egység fellelhető benne. Királynál a csend rejtekező, finom belső hangja formálja és teszi egyszerre súlyossá és melankolikussá vagy líraivá a képet, látszólagos könnyedsége ellenére, a belső látás és a külső láttatás gyakran eltérő dramaturgiája ellenére, melynek során a kép mintegy „öntörvényű létre” ébred az alkotás során. Ám a létre ébredés ugyanakkor a halálra ébredés is. És ez adja a líraiságnak azt a melankolikus felhangját, amelyet inkább csak sejtünk, mintsem hogy tudatosulna.
A tárgy és környezete együtt fejezik ki a csendet, a sötét árnyak és sötét fények drámaiságát. Nem könnyű sötét fényeket festeni. Király erre is képes. És persze közben mindvégig hallom belülről, a rétegek közül kicsendülni Satie halk, finom, tiszta zenéjét. Mintha Târgu Jiuban lennék, Constantin Brâncuşi (Brancusi) szoboregyüttesénél, kora este, amikor már mindenki hazatért a parkból, csak egyedül én ülök a hallgatás asztalánál (Masa tăcerii), meditációba merülten, elcsendesülve.
Érdemes egyszer elmenni oda is, Târgu Jiuba, ahol Brâncuşinak ez az 1937-ben készült tárgyegyüttese áll. Megéri annak, aki szembe mer és szembe akar nézni önmagával. Vagy Istennel.
Hát így vagyok valahogy ezekkel a képekkel is. Király György képeivel.
Láng Eszter