Csak úgy a hazai kisvárosokról

::: Csak úgy… #13


Nagykanizsán születtem és ott éltem 11 éves koromig, Budapestre költözésünkig. Nyilvánvalóan meghatározta a kisvárosokhoz való ellentmondásos kötődésemet, alapvetően azt, hogy kizárólag nagyvárosban tudtam, akartam élni. 4-5 éves koromtól kedveltem bámészkodni a polgárinak mondható Fő utcán és környékén, szerettem zöld tereit, parkjait, ligeteit.

A nagykanizsai Fő utca (akkor Lenin út) 1960-ban (Fotó: Fortepan / Gyöngyi)

Nagykanizsáról indulva

A virágzó 19–20. század eleje határozta meg a város belső magjának arculatát, az eklektikus, szecessziós, neo-stílusú épületek. Amikor 1996-ban – számomra is meglepetésként ható döntésemmel – 41 év után visszatértem oda dolgozni, kiderült, hogy rendkívül pontosan rögzültek emlékeimben a polgárosodó, gazdagodó, növekvő település meghatározó épületei, palotái: a Bankpalota, a Vasemberház, a Városháza, a Biztosító palota, a Polgári Egylet székháza, a romantikus Grünhart-ház, Bogenrieder-palota (a gyerekkori kedvencem), a Bazár-udvar, a Guttmann-palota és még sorolhatnám. Kiemelendők még: a klasszicista stílusú, 1821-ben felavatott zsinagóga, a Felső- és Alsóvárosi templom és néhány köztér (a tölcsér alakú Erzsébet tér, a Deák tér stb.). Amikor annyi évtized elteltével visszatértem Nagykanizsára, felszakadtak az emlékek. Gyakran menekültem el otthonról, de nem a játszótérre, hanem a közterekre és egy-egy emlékmű talpazatán (20. honvéd gyalogezred emlékműve) meghúzódva olvastam órákon át. Akkor jöttem rá, miért vonzottak a köztérkutatások; az elsőt a hetvenes évek végén csináltuk építészekkel közösen Budapesten, nyolc fontos helyszínen (Moszkva tér, Budai Vár Mátyás tér stb., és az akkori kedvencem, a terézvárosi Hunyadi tér voltak a helyszínek).

A nagykanizsai Erzsébet tér (akkor Szabadság tér) 1969-ben; szemben a Törvényház, ma Városháza (Fotó: Fortepan / Bojár Sándor)

Nem kétséges: azt, hogy művészettörténész lettem, az a 15–20 nagykanizsai épület alapozta meg, amelyeket 4 és 11 éves korom között megunhatatlanul, újra meg újra végtelenített ideig csodáltam, rögzítettem magamban architektúrájukat, színeiket, díszítő elemeiket, homlokzatukat, növényi ornamentikájukat, szimbolikus alakjaikat – az épületek szárnyaitól az épületdíszítésekig. És 1987-ben magam mögött hagyva a kutatóintézeteket, főállású tanár lettem a BME Építész karán.

Gyulai és a művészetek

Kanizsáról való elköltözésünk után másfél évtizedig szinte alig mozdultam ki Budapestről, egészen az első Moszkva–Leningrád útig (utóbbi ma Szentpétervár). Ma már ez is bevallható: megnyertem egy költészeti versenyt, amelyre a Fiatal Művészek Klubjából ismert barátok küldték be verseimet (akkor ők is, én is azt reméltem, az irodalomba vezet az utam), és ez volt a jutalom. A következő hasonló utat a Klub szervezte, és én mint tolmács mehettem velük (akkor még tűrhetően beszéltem oroszul, a nyolcvanas évek elején a kanditátusihoz még orosz nyelvvizsgát is szereztem, ma már alig néhány Jeszenyin- és Anna Ahmatova-versre emlékszem).

Ezek az utak sorsfordítónak bizonyultak, mert megismerkedtem fiatal képzőművészekkel, akik betiltott orosz avantgard alkotók műtermeibe is elvittek. Itthon az első műterem, amit láttam, a szobrász Dombrovszky Tuta Istváné volt, aki első ottlétemkor felszólított, hogy a tengés-lengés helyett foglalkozzak kortárs képzőművészettel. Ő és néhány barátja vittek ki Rákosligetre Tóth Tiborhoz, aki a Művészeti Alap nagyhatalmú és rosszindulatú vezetőjének (amúgy elvetélt festő) külön engedélyével minden hónapban rendezhetett egy egynapos bemutatót élő művészek munkáiból. Részt vehettem a kiállítások rendezésében és a hosszú esti beszélgetésekben. Ez vezetett oda, hogy 1968-ban megrendezhettem Ország Lili első budapesti bemutatóját. Eldőlt a sorsom. Ettől kezdve csaknem tíz évig minden nyáron részt vehettem a Tóth Tibor vezette nyári művésztelepen Gyulán, ahol tanítványai elmélyült munkával készültek leendő képző- vagy iparművészeti pályájukra. Naponta több órán át figyeltem, ahogy aktokat rajzolnak, krokiznak, beállított csendéleteket festenek – ez volt az én felkészülésem is leendő mesterségemre.

És közben megismertem a Fehér-Kőrös bal partján, a román határ közelében fekvő fürdővárost, Gyulát. Egyetlen magyar városban sem töltöttem annyiszor annyi időt, mint ebben az Anjouk uralkodása alatt már a 14. században várossá fejlődött, természeti szépségekben gazdag városban (kivéve persze szülővárosomat, amelytől nagyon különbözik, és immár 67 éve folyamatos lakhelyemet, Budapestet).

A várost meghatározó látvány az impozáns Gyulai vár, Közép-Európa legrégebben megmaradt síkvidéki gótikus téglavára, a 14–15. században épült és a 16. századtól meghatározó végvár. A Fehér-Kőrös egykori árterületén fekszik egy szigeten. A benne működő vármúzeum 24 termében hét évszázad történetét dokumentálják. A Várfürdő területén gyógy- és élménymedencék. A várkertben minden évben szokatlanul sokféle kulturális rendezvény volt a hetvenes évek elején is.

Gyula, a csónakázótó és a vár 1968-ban (Fotó: Fortepan / Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ)

Számos, Gyulán és környékén élő művész látogatta rendszeresen az 1969 és 1976 között a Román Kollégiumban működő művésztelepet. Vonzotta őket a rendszeres alak- és aktrajz, a telep tagjainak festése a város különböző helyszínein, az esti előadások, filmvetítések, az évenkénti vázlatkiállítások. A jellemzően szociografikus indíttatású, realisztikus szemléletmód sokakat vonzott – szemben az akkor már nyíltan vállalt absztrakt, nonfiguratív törekvésekkel (ez utóbbiról rendszeresen voltak előadások, diavetítések, viták). Két Gyulán élő művésszel minden év nyarán hosszasan beszélgettem. Koszta Rozáliával a műtermében, sétáltunk együtt a Kőrös partján, és mint a Kohán György-hagyaték kezelője, ő ismertetett meg a gyulai művész – akkoriban már népszerű alföldinek, hódmezővásárhelyinek nevezett – munkásságával. Rendszeresen találkoztam a hányatott életű, 1956-os „ellenforradalmi tevékenysége” miatt évtizedeken át a „tiltott kategóriába” tartozó, igen karakteres költővel, Simonyi Imrével (1920-1994), aki szerelmes indulattal csüngött Gyulán, a „drága városon”, ahogy ő nevezte. A kedvemért az 1840-ben alapított Százéves Cukrászdában iszogattunk, csevegtünk költészetről és a városról.

Koszta Rozália festőművész gyulai műtermében, 1977-ben (Fotó: Fortepan / Erdei Katalin)

Amúgy is rendszeresen sok időt töltöttem ott. Jegyzeteltem látványélményeimet a város épületeiről és a művésztelepi megfigyeléseimről. Ott szoktam rá a teázásra. Megnyugtatóan hatott rám a reformkori polgári környezet, a biedermeier bútorok, a patinás tárgyak, a régi edényeket őrző vitrines pult, a fedeles cukrászsüvegek. Az emeletes polgári ház maga copf és empire stílusú elemekkel épült korai klasszicista jegyekkel, a belvárosi katolikus nagytemplom tőszomszédságában. Emlékeim szerint soha sehol annyiféle különleges mignont nem ettem, mint ott. Általában nem kedvelem a köztéri szobrokat, viszont Gyulán szívesen üldögéltem a Petőfi téren Ferenczy Béni 1960-ban felállított életnagyságú bronz Petőfi-szobra közelében. Kifejezetten megkedveltem ezt a pátoszmentes, a hőskultusztól igen távol eső plasztikát. Deheroizált, közhelymentes mű. Egy vékony, akaratos, feszültségekkel teli, elszánt fiatal férfi, arca tele ellentmondásos érzelmekkel. Számomra az 1848-ban született elbeszélő költemény, időmértékes szabadvers, Az apostol alkotójának megörökítése.

A gyulai Várfürdő bejárata, 1977 (Fotó: Fortepan / Főfotó)

Lenyűgözött Gyula, a vizek városa a Fehér-Kőrös, az Élővíz-csatorna, a belvárosi szökőkutak, a kis belső tavak, a hidak. A romantikus atmoszféra. A parkok, a sok fa, a rengeteg virág, dísznövény. A szokatlan tisztaság. A belváros, az épületek, a műemlékek és a természet együtt. Szerencsés életszakaszban találkoztunk össze. Vad, szabályozatlan húszas éveim után fordult a kocka, megkezdődött megkésett szocializációm (diplomák, doktorik, tudományos kutatások, könyvek). Az, ami 1969 és 1977 között körülvett a Gyulai Művésztelepen (ahol a vége felé már előadásokat is tartottam, kiállításokat is rendeztem és nyitottam meg), illetve magában a városban, az megerősített, hogy jó úton haladok.

Sárospatakon váltam szociológussá

A hetvenes évek elején a lakásvizsgálathoz kerestünk helyszíneket. A legelső odautazáskor eldőlt, hogy Sárospatak lesz az egyik kisváros. Miskolctól keletre 70 kilométerre, a Bodrog jobb oldalán történelmi jellegét őrző település. Hónapokon át rendszeresen visszatértünk egy-két hétre, és nagyon alapos felvételeket, adatgyűjtéseket folytattak a velünk dolgozó építész, közgazdász és bölcsész egyetemisták (fotók, alaprajzok, inventáriumok, kérdőívek, interjúk). Nemcsak a sárospataki reneszánsz lakótornyú vár, a ferences és jezsuita kolostor (1261 és 1663), az egykori trinitárius kolostor és az 1492-ben átadott gótikus bazilika (az Árpád-kori királyok idejéből való első templom alapjai a bazilika alatt láthatók) nyűgözött le, hanem a kisvárosi atmoszféra és mindenekelőtt mindaz, ami a református valláshoz kapcsolódik. Csodálkozva fedeztem fel az 1771 és 1781 között épült sárospataki barokk, háromhajós templomot – addig csak katolikus, görögkatolikus templomok sokaságában jártam.

Sárospatak, Rákóczi-vár, Lorántffy-loggia, 1976 (Fotó: Fortepan / Fortepan)

Meghatározó szellemi élmény lett számomra a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtára. A Pollack Mihály tervezte klasszicista könyvtárterem számomra a pannonhalmi apátságot idézte. Megkedveltem a mennyezet festett térbeli kupoláját a tudományt és művészetet ábrázoló alakokkal. Gyűjteményei közül igyekeztem megismerkedni a református egyház történetével és művészetével. A Református Kollégiumot 1531-ben alapították, sok kedvencem tanult itt (Csokonai, Móricz stb.). Mind a hét kódexet többször végignéztem, és többet is a 33 ősnyomtatványból.

Sokszor ültem a vízi kapun át megközelíthető Bodrog-parton a várfal egyik kövén és meditáltam az újonnan tanultakról. Többször kigyalogoltam a négy kilométerre lévő Megyer-hegyi tengerszemhez, (akkor még 8 kilométer oda-vissza meg se kottyant), és a lélegzetelállító panoráma láttán komolyan elgondolkodtam azon, hogy megpróbálkozom az unitárius valláson keresztül közel kerülni az egyistenhithez. Szimpatikus volt, hogy elutasították az eleve elrendelést, az eredendő bűnt és a Biblia tévedhetetlenségét. A sárospataki munkák idején újraolvastam a hozzám közel álló magyar művészek művei (például Ady, Arany, Bibó István, Móricz). És még feltétlen fontos – hiszen a kisvárosok ürügyén is a saját élettörténetemet írom –, hogy akkor szerettem bele a református templomok festett karzataiba és a növényi és geometrikus mintákkal díszített fakazettás mennyezeteibe (a reformáció kezdetétől készültek a Kárpát-medencei református templomokban).

Sárospatak, Bodrog-part, 1972 (Fotó: Fortepan / Piarista Levéltár/Holl Béla)

Sárospatakon váltam szociológussá, 1976-ban. A vár közelében lévő kétosztatú, hagyományőrző, döngölt padlós parasztházban egy nyugdíjas néni büszkén mutogatta az ágya mögötti falon a kelimből készült falvédőt, amelyre egész életében vágyott. A katolikus templomban takarított és ott látott hasonlókat. Naplementében sétáló rokokó ruhás urak és hölgyek, a patakban úszkáló hattyúk. Tömény giccs. A sárospataki áruházban vette, mikor fiai már nem szorultak anyagi támogatásra. Aspiráció, mondja a megértő szociológus. Rémes, hátborzongató, tiltakozik a művelt művészettörténész.

Nem hagyott nyugton a történet. Legközelebb felkerestem a papot, aki boldogan és nevetve megmutatta rendkívül értékes barokk falikárpitjaikat, amiket a néni portalanított. Szóhoz sem tudtam jutni! Az iskolázatlan takarítónőnek a maga módján igaza volt. A katolikus megújulás jegyében kerültek a művészettörténetileg értékes textíliák a református Sárospatakra. Azonnal szembetűnt, amelyik mintául szolgálhatott a takarítónő vásári falvédőjéhez. Ugyanazok a felületen: urak és hölgyek sétafikálnak, naplemente, hattyúk a tavon. Panofsky szerint ez a befogadás első szintje.

Megértettem. És akkor ott váltam szociológussá (pedig már doktoráltam is). Az arisztokratikus, kissé lenéző művészettörténész háttérbe tolta a megérteni igyekvést.

Még valami Sárospatak kapcsán. A nyitott szellemű kollégiumban számos kiemelkedő oktató működött Comenius óta. Számukra építették az Egyházkerületek az úgy nevezett tanárlakásokat. A hagyományőrző 18-ból néhányban sikerült teljes körű felvételt készíteni (fotók, inventáriumok stb.). Ebben az a kollégánk segített, aki a városban született, ott nőtt fel és apja református teológus volt, aki parasztfiú létére egyháza támogatásával kiemelkedő színvonalú nyugat-európai egyetemeken tanulhatott. Úgy emlékszem, az ő lakásuk volt a legszebb, amit valaha itthon láttam. Nemcsak mintául szolgált számukra a 17. századi németalföldi polgári lakásbelső, hanem számos lakberendezési elem onnan származott (gyönyörű csempék a konyhában, edények, étkészletek is). Később Amszterdamban láthattam szociológus kollégák otthonait a 17. századi házakban, melyek atmoszférája, térelrendezése, a tárgyak gazdagsága ellenére is megőrzött egyszerűsége, puritánsága és igényessége megegyezett a nálunk igen egyedinek, eredetinek tűnő sárospataki református tanárlakással.

Keszthelyi városlátogatások Szigligetről

A nyolcvanas évek közepétől több mint egy évtizedig jártam rendszeresen dolgozni a Szigligeti Alkotóházba (ott készült el a Farkas István-monográfia is). Nagyon fontos emberi találkozások (Maurer Dóra, Kertész Imre, Pilinszky János, Lázár Ervin, Székely Magda) és nagyon fontos barátságok (Radnóti Fifi, Nemes Nagy Ágnes, Beney Zsuzsa, Gergely Ágnes, Balassa Péter). Így fedeztem fel Keszthelyt. Kocsival gyakran mentünk hárman-négyen fagylaltozni, kávézni, bort venni, körülnézni. A főtéren az 1390 körül épült gótikus, neogótikus Magyarok Nagyasszonya-templom meghatározó látvány a Balaton nyugati végén épült harmonikus kisvárosban. A másik meghatározó épület a Festetics-kastély (az ország negyedik legnagyobb kastélya), benne a főúri Helikon Könyvtár gazdag gyűjteménye. Számomra nyilván azért fontos a parkban található hintógyűjtemény, mert paraszt nagyapám a két háború között urasági kocsis volt. A Balaton Múzeumban ismerhettem meg a balatoni hajózás történetét.

Keszthely, a Festetics-kastély parkja, 1967 (Fotó: Fortepan / Vimola Károly)

Nagyon jó hangulatú városlátogatások voltak a szigligeti alkotótársakkal. Megkedveltem a keszthelyi sétálóutcákat, a könyvesboltokat, a piacot, a város lassú ritmusát, nyugalmát. Amikor 1996-ban eldőlt, hogy szülővárosomban létrehozunk egy főiskolát, többször is voltunk tárgyalni a több évszázados Georgikon Egyetemen, hogy összekapcsoljuk a két Zala megyei felsőfokú képzést. A Georgikon vezetői elzárkóztak. Egyszer egy OTDK Társadalomtudományi Szekcióban rendeztünk sikeres országos diákversenyt Keszthelyen, amelyet viszont lelkesen, sok energiával, munkával támogattak a Georgikon oktatói. Főként a borsodi, nyírségi, de a budapesti egyetemisták is nagyon kedvelték a várost, utcáit, presszóit, borozóit, hangulatát.

A varázslatos Sopron

Tomi, az első unokám 1989-ben született. Négy-öt éves volt, amikor elkezdtünk Sopronba járni és felfedezni előbb a határmenti osztrák kisvárosokat, majd egész Ausztriát Salzburgig, Innsbruckig, Grazig. Körülbelül tíz évig jártunk vissza rendszeresen, mindig a hegyes-völgyes Lövérekben, Sopron villa- és üdülőnegyedében foglaltunk szállást ugyanabban a kényelmesen, otthonosan felszerelt házban. Felfedeztük a Botanikus kertet, a Lövér uszodát, a Soproni Parkerdőt. Tomi kifejezetten megkedvelte a varázslatos kisvárost (én is). A szabálytalan alakú Orsolya teret, a közepén lévő 18. századi Móricz-kutat, a gótikus Szent Mihály templomot, az ugyancsak gótikus Kecske templomot, a román és gótikus Szent Jakab kápolnát, az Új utcában (mely a város egyik legrégibb utcája) található hármas tagolású, a 14. század elején épült Ó-zsinagógát.

Sopron, Várkerület, 1984 (Fotó: Fortepan / Fortepan)

Azt hiszem, ez az Alpok lábánál, Bécstől 60 kilométerre az Ikva völgyében fekvő település az egyetlen magyar város Budapesten kívül, ahol el tudtam képzelni egy nekem való életformát. Hívtak szociológiát tanítani. Szívesen tanítottam vidéki felsőoktatásban, hogy segíthessem a közegükből kiemelkedni vágyókat (Miskolc, Szeged, Veszprém, Jászberény, Nagykanizsa). Már csaknem megkötöttük a megállapodást az akkori Erdészeti és Faipari Egyetemmel, amikor is Széchenyi-ösztöndíjat kaptam 1996-tól három évre, amelynek feltétele volt, hogy csak a főállást biztosító egyetemen (BME) taníthatok. Sajnáltam, hogy nem ismerhetem meg a botanikus kertet a polgár házakkal, és a műemlékeket, múzeumokat tüzetesebben.

Mosonmagyaróvári kutatások

Még egy kisvároshoz lett közöm a munkakapcsolat révén. A nyolcvanas években vizuális kommunikáció kutatásokat vezettem Mosonmagyaróváron. 35–40 év távlatából nem tudom felidézni, miért ezt a Pozsonyhoz, a szlovák és osztrák határhoz közeli kisvárost választottam komplex, kérdésköreiben és módszereiben is szerteágazó, igényes kutatásnak. Semmilyen személyes kötődésem nem volt, emlékeim sem. A római kortól (latinul Ad Hexum, jelentése: kanyar) a Duna a meghatározó történetében, és az a tény, hogy fontos úthálózatokon fekszik, szerencsés földrajzi környezetben. Az átvezető utakon a korai időktől élénk kereskedelem zajlott, mindig jelentős nagytérségi kapcsolatokkal rendelkezett. Fejlett volt a kézműipara és gyáripara is, a 19. század elejétől működött egyeteme. A város sétálóutcájának látványát meghatározza a neogót evangélikus templom. Fontos a városképben a 18. századi Nepomuki Szent János Plébániatemplom. A felsőoktatás helyszíne kezdetektől az Óvár volt.

Mosonmagyaróvár, Király-domb, vár, 1955 (Fotó: Fortepan: Uvaterv)

Kutatásunk a városkép, az utcakép, a köztér, a köztéri szobrok, az épületek, a kirakatok, a plakátok vizuális megjelenését, üzenetét elemezte. Volt olyan intenzív 5–6 napos ottlétünk, amikor 15–20 munkatársunk fotózott, rajzolt, interjúzott, kérdőívezett. Szabadidőmben keresztbe kasul begyalogoltam, autóztam a Szigetköz fővárosán keresztül-kasul kanyargó Lajta folyót és a Mosoni-Duna partjait, néhányszor eveztem, úsztam is, és sétahajókázásra is sor került. Voltak kellemes gasztronómiai élményeink is. Tíz évvel később, amikor először mentem vissza szülővárosomba, jöttem rá, hogy tulajdonképpen Nagykanizsa helyett választottam Mosonmagyaróvárt vizuális kultúra kutatásom színhelyéül.

Vissza Kanizsára

Aztán 1996 őszétől ismét Nagykanizsa. Nem tudom, miért mentem vissza 52 évesen. Mindenem megvolt – talán éppen ezért. Túl a megszerzendőkön (lakás, kocsi, nem kevés jövedelem – akadémiai nagydoktori, professzori cím, könyvek, külföldi munkák és utazások, a magánéletem is rendezett). Vissza kellett mennem a gyerekkoromba, hogy kiteljesedjék a felnőtt életem. Néha még Budapest is szűkös, valójában Berlin a nekem való város, tágassága, terei, széles utcái, perspektívái miatt. De aki vagyok, aki lettem, abban a hazai kisvárosoknak – mindenekelőtt Nagykanizsának, Gyulának, Sárospataknak és Sopronnak meghatározó szerepe van.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2022 júniusában, Budapesten

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.