::: Kováts Albert „Alakok” című tárlata elé
Az emberi történelem folyamatosan ágyat vet számunkra. Kicsit és nagyot. Abban fekszünk, létezünk – így vagy úgy. És az adott korszak: takarónk. Miként e mostani képeken: a látszólagos bizonyosságra utaló monokróm alapok, a változatosságot hordozó kollázsolt felületek mutatják a háttéri ágyat. A rájuk telepített, festett alakok, a bennük futó vonalrengeteg, a körülmények jelzése meg a takarót.
Hogy miképpen vagyunk jelen a történelemben – ez jobbára csak utóbb, kívülről vizsgálható. Azonban kellő érzékenység és tapasztalat birtokában az alkotói psziché vagy értelem gyorsan, gyakran preventív jelzéseket képes adni: hogy éppen milyen ágyban fekszünk, s miféle a takarónk. Akkor meg különösen, ha felüti fejét az übüség.
Igencsak komplex forrásnak tekinthető az, hogy egy alkotó miféle történeti, érzelmi és lelki, vagy éppen kultúrtörténeti eredők nyomán fordul egy témához.
Kováts Albert életművében az Übü-ciklus eredete, forrása Alfred Jarry Übü királyról szóló drámájához vezethető vissza. A szándék annak képzőművészeti adaptációja volt. Ám idővel jócskán eltávolodott kiindulópontjától, kereteit kitágította, kiterjesztette: egy világot teremtett az übüség, az Übü-jelenség, az Übü-féle történelmi személyiség köré. Kováts Albert létrehozott egy képzeletgazdag, és mindenképpen poétikusan megközelített, ám végtére is mesterségesen kigondolt műkörnyezetet: alakokkal és tájakkal, tárgyias mozzanatokkal, amelyek modelljei, így közvetítői lehetnek annak, amit az alkotó megélt, aminek részese volt. Amit összefoglaló néven Übü alakja képvisel, s ami életművének egyik védjegyévé vált.
Hogy az Übü-jelenség megújulón mindenkori – miként Albert egyik barátja említi: Übü örök –, aligha szorul feszes argumentálásra. Übü megtestesítője, gyűjteménye és gyűjtőhelye mindannak, ami emberi lépték szerint rossz. Elsősorban persze a féktelen hatalomvágynak, a gátlástalanul kicsinyes törtetésnek, gyávaságnak és alattomosságnak. Típust képvisel, aki történelmi, ugyanakkor groteszk, abszurd. Egy teológiai fogalommal élve: Übü olyan személy, kinek lelke el van adva bűnnek.
Mert a történelem már csak ilyen: időről időre kitermeli, felszínre engedi, vagy éppen kineveli a maga Übüjét, akinek tetteit csak kényszeredetten nevezhetjük übüségnek, mert e megnevezés hordoz valami eltekintő, megbocsátó gesztust.
Hogy Kováts Albert éppen Übü király révén nyitja meg azt a tapasztalati mezőt, amelyet történelminek nevezhetünk, esetleges, de egyben sokatmondón beszédes. Eredetileg Brezsnyev alakját, az egykori Szovjetunió teljhatalmú urát társította, állította párhuzamba az Übü által képviselt történelmi típussal. Ám a témához többször visszatért, mivel egykori tapasztalatai frissülő élményekkel gazdagodtak.
Az elsőként olajban feltűnt Übü apó után a téma kollázsként jelent meg, a későbbiek során meg többféle, gyakran vegyített technikai kivitelezésben tért vissza. Legutóbb, az elmúlt négy évben farostra akrillal készült munkák keretében, ragasztott és kollázsolt felületek kíséretében tűnt fel Übü: közvetlenül megnevezve, vagy közvetett formában, miként most, az „Alakok” képviseletében. Mégis egyként: a hatalom, sőt az uralom természetét, jellegét, sajátosságait fürkészve.
Kováts Albertet tartósan, mintegy félszázada foglalkoztatja az Übü-tematika. Egy témára komponált különböző variációkban vizsgál egy jelenséget, jelenít meg egy atmoszférát, amelyben benne élt, amely részévé vált. Ma már mondhatni csaknem kedélyesen él együtt vele, persze azzal a distanciával, amelyet Thomas Mann említ: „A szellemi ember választ (ha választhat), hogy vagy ironikus vagy radikális lesz; harmadik úton tisztességgel nem lehet járni.” Kováts Albert az ironikus magatartás mellett dönt képeiben.
E munkák egyszerű szerkezeti felépítést, kompozíciós rendet követnek, noha az alakokon belüli vagy olykor a háttéri felület magas komplexitást képvisel. A kiüresített vagy éppen a kollázs révén benépesített képterekben jellegzetesen találó figurák tűnnek fel, s hozzájuk igazodnak a megjelenített helyzetek, körülmények, viszonyok. A kiállított műcsoport egyes darabjai akár egy tágan értelmezett allegória kibontásaként is felfoghatók, amelynek tárgya nem is annyira a hatalom, mint az uralom.
A Sziget, a Hegy vagy a Völgy című munkák különböző téri viszonyok között hasonlóan szerveződő alkotások: egy tömbbe vont kiterjedések, halmok; olyan alakzatok, formák, amelyekben a feldaraboltság körülhatárolt, uralható.
A picsováczi táj hasonlóképpen: monumentalitást közvetít épületegyüttese, a hivalkodó tornyok és jelképek, amelyek kiemelkednek környezetükből. Hozzájuk nem vezet út, csak belterjes utakat rögzít az építészeti tájról készült kép. Ám éppen megnevezése jelzi elkülönült kisszerűségét. A picsováczi tájat ki mások lakhatnák be, mint a picsováczi emberek; és hol másutt, mint Picsovácziában. E kreált, mégis tényként kezelt mozzanat nem csupán azt jelzi, hogy a mindenkori Übü birodalmi vágyakat táplál magában, elkülönül, de azt is, hogy multiplikálódni képes: önmagát megsokszorozva übülények, übücskék létrehozója, akik megöröklik, eltanulják a hatalmi arroganciát.
A Pegazus négy darabból álló sorozata a mitikus világhoz való alkotói viszonyt tisztázhatná címe szerint, ám ami a képeken megjelenik, egyértelművé teszi, hogy e megnevezés a mítosztól elvonódik, szimbolikus. (Talán csak annyi utalás őrződik meg, hogy Pegazus patája nyomán „források” fakadnak, nyílnak meg.) E munkák attribútuma, tőlük elválaszthatatlan tulajdonság, egyben azonosításuk jegye: a hangsúlyosan jelzett szem, a száj, a főként vállakon álló antenna.
A hol robotszerű, hol építmény jellegű, máskor titokzatos, metonimikus kapcsolatra utaló lények – hisz az emberit egy kabát személyesíti meg – az Übü-birodalom elmaradhatatlan kellékei. Például a Pegazus 3 című munkán: a megjelenő felsőtest fej nélküli, noha csak rejtőzik, hiszen a zubbony nyakában ott ül a szem, a vizslató orr a vállra feszül, a száj pedig a karon-mellkason kajánul vigyorog.
További jellegzetes vonása e munkáknak a hálózatosság. Az egyes képtesteken belül, és uralkodó módon így: kisebb parcellák jelölődnek ki, amelyeket vonalak hálója fog körül; másutt a különböző színekkel jelzett vonalak alkotnak mintegy éltető érhálózatot. Az Übü nagy című képen az aránytalanul nagy fej a felsőtestbe süllyed, a vonalhálózat origója; rajta a sunyin leskelődő, de éppen csak pontszerűen jelzett szem kicsiny mérete ellenére is hangsúlyos, kiugró.
A szoborszerű megjelenés, hogy inkább zömök tömeget közvetítenek a képek, hogy stabilitást hordoznak, egy másik, jellegzetesen visszatérő mozzanattal párosul. Az öntelt magába süllyedtséggel, hogy a tömör, zömök forma, s a bennük futó hálózatok egyetlen célra kihegyezettek: a hatalomra, végső soron az uralom akarására.
E tárlatnak központi, átfogó mozzanata a reminiszcencia, tehát az emlékezés, a felidézés, a visszaemlékezés: időben távolabb és közelebb történt dolgokra, eseményekre.
Übü, aki egyszerre félelmetes és kisszerűen mulatságos, groteszk figura, a hálózat ura és birtokosa: abszurd jelenség. A képeken többnyire zömök, zárt, kisszerű hatalmába zárt test formájában tűnik elénk. Mindenképpen gnóm-figuraként (amelynek történeti példatára tágas: Napóleon, Hitler, Sztálin, Rákosi vagy Brezsnyev), akit pókhálóként fut be a különböző irányokat vevő, minden rezdülést felügyelet alatt tartó vonalak hálózata. Übü személyében, nyilvánvalóan Jarry nyomán, de tőle egyre távolodva: Kováts Albert személyes történelmi tapasztalataira hagyatkozott, amikor egy olyan tipizált figurát teremtett, akit a történelem példái, tanulságai mindhiába intenek. És magától értetődő, hogy számára Goethe szavai, a Tasso-jában elhangzó felszólítás is, miszerint: „Tarts önvizsgálatot! Ismerd föl, ki vagy!” – mindig és messzemenően hasztalan. Hiszen Übü csak azt ismeri, amit akar: a korlátlan, önkényes hatalmat. Éppen ez teszi végtelenül süketté és vakká arra, hogy fölismerje valódi önmagát – noha csupa szem és fül, orr és száj. Vizslat és kihallgat, szaglászik és intrikál. Ilyen helyzetben nehéz és kockázatos, noha kötelesség: résen lenni! Miként teszi ezt Kováts Albert félszázada: egyetlen személy, történeti típus körül forgó, persze folyton megújuló Übü-panoptikumával.
Balázs Sándor