::: Párosesszé pészah idején
A zsidó pészah többféle lehetséges művészettörténeti megközelítése közül a Haggáda-illusztrációkról fogok írni. Egybehangzó vélemény szerint a Biblia mellett ez a késő ókori szertartáskönyv a zsidóság legnagyobb példányszámban megjelent műve. A szédereste ünnepi rendjét tartalmazza (a megnevezés maga is a „rend” szót jelenti). Időpontját az Ószövetségben Mózes könyvében jelölik ki: „Az első hónapban, a hónap 14-én este” (3Móz. 23-25). Niszán hava a szabadulás hónapja, a zsidók 210 évig (mások szerint 400–430 évig, az Ószövetségben az Úr 400 évet említett Ábrahámnak) voltak rabszolgák Egyiptomban. Feltehetően a Kr.e. 1440-es években vagy Kr.e. 1313-ban történt a kivonulás a rabszolgaságból a szabadságba, a Vörös-tenger kettéválása Izrael fiai előtt.
A pészah a zsidó teológia szerint a fizikai szabadság ünnepe, egyben a természet újjászületésének, a tavasznak az ünnepe. Az Exodus Isten parancsára és segítségével, Mózes vezetésével történt – a pészah tehát az egyiptomi kivonulásra emlékezés ünnepe. A zsidó hagyomány ehhez a rendkívüli, 40 évig tartó eseményhez köti a héber nép létrejöttét, eredettörténetét. Ma ismert formáját a történet a zsidók babilóniai fogsága alatt (Kr.e. VI. század) nyerte el. A téma képzőművészeti ábrázolása is korán megjelenik – például Átkelés a Vörös-tengeren, Dura Europos zsinagógájának freskója (III. század); Rómában, a Via Latina katakombában, szintén látható az Átkelés a Vörös-tengeren kompozíció (II–III. század.) Első irodalmi változatát Josephus Flavius munkájából ismerjük. Az egyiptomi 18. dinasztia idejéből ismeretesek olyan falfestmények, ahol a feltételezések szerint zsidókat ábrázoltak építkezéseken munka közben (téglavetők). A középkori, XIV–XV. századi pergamenre festett illusztrációkon is gyakran ábrázolják az Exodust; különös hatást keltenek azok, amelyeken három részen hullámzik a tenger kékje és közöttük két részen tolong, halad balra a színes ruhás tömeg. Számos reneszánsz és barokk festményen jelenítik meg, ahogy Mózes átkel népével a Vörös-tengeren (Rossetti, Lasimo). A XIX. században rendszerint nagyméretű képeken végtelen üres tájban hatalmas fáradt tömeg vonul, családok több generációja együtt (például Horace William Petherich).
A XIX–XX. században is viszonylag sok képzőművész képzeletét foglalkoztatja Mózes alakja és a zsidók megszabadulása az egyiptomi rabságból, illetve megérkezésük a Jordán partjára. A mintegy négyezer éves történetet régészeti ásatások leletei is bizonyítják, és persze a népi vallási emlékezet, a minden évben a széderesten felmondott vagy felolvasott Haggádával. Kiemelendő a sok hasonló témájú kép közül Chagall 1950-es években készült triptichonja, az Exodus, mely a Knesszetben, az izraeli Parlament aulájában található. Mózes felemelt kezében a súlyos törvénytábla, alatta dinamikus mozgásban a tömeg, ahogy halad az elnyomásból a szabadságba. Chagall litográfiáin is megörökítette a pészah ünnepe mögött meghúzódó zsidó történelmi eseményeket. Számos kortárs amerikai művész Chagall Mózes-ábrázolásából kiindulva teremtette újjá művein az Exodust.
A kortárs magyar képzőművészet egyik különös, nonfiguratív festménye, Ország Lili Exodus. Vonulás (1963) című olajképe is idetartozik, azzal együtt, hogy nem emberek vonulnak a kompozícióban a házakra utaló falak között, hanem számok és betűk. Egyértelműen összekapcsolja a festő az ókori zsidó nép megszabadulását az őt személyében is érintő Holokauszttal.
Számos amerikai és izraeli festményt is bemutathatnánk a kétezres évekből, amelyeket Mózes bibliai története ihletett, így az Exodus is (például Richard Mcbee, William West, Arnold A. Grossman munkáit).
A mózesi törvénytáblákon rögzített Tízparancsolat, mely a zsidó és a keresztény vallás szerint is Isten legnagyobb ajándékainak egyike, így kezdődik: „Én vagyok az Örökkévaló, a Te istened, aki kihoztalak téged Egyiptom országából.” Az Exodus – ennek emlékére a pészah – a fizikai és a szellem szabadság kezdete (minden évben újra és újra ez a mozzanat a legjelentősebb az összetett üzenetekből).
„… és meséld el gyermekeidnek”
A zsidó vallás három zarándokünnepének egyikén, pészahkor, azon belül is a széderestén, a bibliai felszólítást követve a hagyományos rend szerint zajlik a családi körben vagy közösségben együtt tartott ünnep: „… és meséld el gyermekeidnek”. Ezáltal folytonos az idő, összekapcsolódnak a generációk. A pészah ma is a legnépszerűbb, legkedveltebb rituális szertartás még a nem vallásos zsidók körében is. Tanúbizonyság, mely a múlt „mélységes mély kútjával” (Thomas Mann), generációk megszámlálhatatlan sorával köti össze a mai emlékezőket. A szédereste rendje, az előírt együttes étkezés szimbolikus kellékei (a macesz, a keserűfű és a többi) és a Haggáda felolvasása, kiegészítései a keretet adják az emberiség történelmének egyik legrégebbi szabadságünnepéhez. Ezzel a pészah, a széderest nemcsak a múlt, a tradíciók ünnepe, hanem a jövőé, a megszabadulás lehetőségéé, a szabadság örökkévalóságáé is. A szertartás befejezése érdekes hitvallás: „a jövő évben Jeruzsálemben”. (Kell ennél több megerősítő optimizmus?)
A széderest rendjét tartalmazó Haggádát Kr. után 170 körül, mások szerint a III–IV. században állíthatták össze számos elbeszélésből, zsoltárból, énekekből. Szerzője vagy szerzői nem ismertek. Kr.u. 500 körül terjedhetett el, megőrizve az eredeti arámi és a héber nyelvű szöveget, kiegészítve új értelmezésekkel, verstöredékekkel. Ez a folyamat máig tart, és az is lehetséges, hogy egy családfő vagy szertartásvezető saját kiegészítéseket tegyen. A XV-XVI. században a közép-európai Haggádák (elbeszélések) jiddis nyelvű strófákkal bővültek. A középkor végére három szövegvariáns jött létre: az askenázi, a szefárd és a mizrahik.
Illusztrált Haggádák a X. században készülnek, ez az időszak, amikor először terjedtek el a maihoz hasonló Haggádák mint egységes könyvek. A Chád Gádja mint befejező rész csak 1500 körül kapott benne helyet. A Haggádák nem tartoznak a zsinagóga szertartási tárgyai közé, a családi és közösségi térben zajlik a széder ünneplése, a festészeti tilalom csak a szakrális térre vonatkozott. Ezzel együtt eleinte arc nélküli embereket rajzoltak. A legkorábbi fennmaradt askenázi illusztrált Haggáda német, 1300-ban készült, Madárfej Haggádának nevezik, mert az emberek fejét madárfejekkel helyettesítették. Valószínű Mainzban készítette egy ügyes kezű illusztrátor. Eredetileg csak a zsidókat ábrázolta nagy csőrű madárfejjel, a nem-zsidók arctalanok voltak (csak jóval később egészítették ki a figurákat arcokkal). A zsidó emberek fején csúcsos, gombban végződő kalap (Judenhut) látható, ez akkor kötelező viselet volt a német zsidók számára.
Az egyik illusztráción a kovásztalan kenyér, a pászka sütése látható a kemencében, egy másikon pedig az, ahogy előkészítik. Különösen mozgalmas és színes a maceszsütés jelenete. A macesz vagy máca készítését – kilukasztását – ábrázoló képen a nagy, vastag csőrű madárfejek ellenére jól felismerhetők a férfi és a női szereplők. A jobboldalon az asztal végénél egy nő áll, ő készíti a tésztát. Az asztal túloldalán egy vörös sapkás férfi továbbítja a kerek, sütésre váró kovásztalan kenyeret az asztal másik végén álló férfihez, aki a kezében felemelve tartja azt az eszközt, amivel lukakat fúr a tésztába, hogy sütés közben ne maradhasson benne levegő. Ennek és az ehhez hasonló XI. és XVI. század közötti illusztrált Haggádáknak jelentős dokumentatív funkciójuk is van (a technológiai részletek, ruhák, berendezési tárgyak a korabeli zsidó életformát őrizték meg, az ünnepi rend érzékeltetése mellett).
A Szarajevói Haggáda, mely művészettörténeti szempontból is igen jelentős alkotás, 1301-ben készült Barcelonában. Több róla író szerző is hangsúlyozza, hogy valójában ez egy bibliai képeskönyv, a világ teremtésétől Mózes haláláig. A szöveg mellett önálló életre kelnek az illusztrált színes lapok. A Tóra kronológiáját követik, majd Bét Hafnaszut – a készítés helyszíne – enteriőrje után a pészahi előkészületek illusztrálása következik. A gótikus pompa és az intenzív, meleg színek kavalkádja kiemeli ezt a hányatott sorsú művet a XIII–XIV. századi igényes Haggáda-illusztrációk közül. A könyvet a zsidók Spanyolországból való kiűzetésekor, 1452-ben vitték magukkal az otthonaikat elhagyni kényszerülők Itáliába. Többször cserélt gazdát, 1834-ben került a szarajevói szefárd közösséghez. A 2. világháború alatt a nácik elől egy mecsetben rejtegették. 1957-ben Scheiber Sándor, a Rabbiképző Szeminárium igazgatója adta ki a másolatát. A boszniai háború idejét egy bank földalatti tárhelyén vészelte át. Fehérített borjúbőrre van írva, rézzel és arannyal világítva. 34 fólián 69 miniatúra látható. Számomra a legkedvesebb lap a teremtés első három napját ábrázoló illumináció, mely csaknem nonfiguratív alkotás. Itt is a mélykék és a vörös a domináns szín, intenzív hatást keltve. Ma a Szarajevói Bosznia és Hercegovina Nemzeti Múzeumban látható, nevét a városról kapta. 1972-ben a fakszimile kiadás előszavában írta Cecil Roth angol történész: „A középkori illusztrált Haggádák között kétségkívül az egyik legszebb és legfontosabb, s mindenképpen a legismertebb a Szarajevói Haggáda.”
Barcelonából származik a Golden Haggáda (mely Katalán Haggáda néven is ismert), 1320 körül készült Barcelonában, 56 miniatűr festmény, mely főleg az Exodus könyvében leírtaknak megfelelően mutatja be az Egyiptomból való kivonulást, az átkelést a Vörös-tengeren. Az illusztrációk színvonala is arról tanúskodik, hogy a katalóniai zsidó közösségek számára a XIV. század gazdasági értelemben is „aranykornak” bizonyult, virágzott a művészet, illusztrált kéziratok, szertartáskönyvek készültek. Szorosan együttműködtek a zsidó és keresztény művészek, ismertek olyan műhelyek, ahol zsidó és latin kódexek is készültek (Gabrielle Rajna-Sed írt ezekről). Mint műalkotás is nagyon szép, igényes az Arany Haggáda, szakemberek (például Joseph Gutman, Ekésa Forster) szerint a középkori kivilágított kéziratoknak egyik legfényűzőbb példája, nagyon hasonlít a keresztény gótikus kéziratokhoz (például Saint Louis Bibliájához). Az egyik képen egy gyermek áll egy idős férfi előtt, ez a pészah rituális elbeszélésében az a jelenete, amikor a legkisebb fiú a széderesten felteszi a kérdést a családfőnek: „miért különbözik ez az éjszaka az összes többi éjszakától?” Eztán hangzanak el a csodás események, az Exodus. Képileg az egyik legszebb jelenet, ahogy a Vörös-tengeren átkelve a zsidók maguk mögött hagyják a rabszolgaságot és nekivágnak a szabadság felé vezető útnak (ma Londonban, a British Libraryban őrzik). Minden oldalon négy miniatúra látható. Talán az is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Haggádákat figurális ábrázolások díszíthetik, hogy ezek oktatási céllal készültek (emlékeztető tankönyvek).
Feltétlen szólni kell a Kaufmann Haggádáról, mely a budapesti Akadémia Könyvtár gyűjteményének kiemelkedően értékes műkincse. Ez is Katalóniából származik, a XIV. században készült, családi használatra. Különösen varázslatosak azok a képek, ahol együtt van a család apraja-nagyja, köztük a gyerekek is hallgatják a családfő meséjét. A lenyűgöző illusztrációk egyikén a szakállas Mózes tollas, csúcsos vörös kalapban vezeti a kivonulás Egyiptomból, a zsidók vállukon viszik a ruhákba csavart maceszt. A lapokon érdekes jelenetek, bibliai alakok, állatok (bárány, kutya, kakas, bagoly – nyilván a gyerekek kedvéért). Valószínűleg a festékek eredetileg sem voltak jó minőségűek, a sok szállítás következtében megkoptak, sérült a kézírás széle is. A fakszimile kiadáshoz az 1948 óta Párizsban élő művészettörténész, Gabriella Séd-Rajna írt egy kísérő tanulmányt tartalmazó füzetet.
A magyar zsidó kultúrához köthető kézirat a Köpcsényi (ma Kittse) Haggáda, melyet a zsidó tanító, Hayyim Ben Asher Anoker írt és illusztrált a XVII. században, tele stilizált virágmintákkal, a képeken vörös szegfűvel.
A XIV. századtól igényesen illusztrált Haggádák sokasága őrződött meg hányattatott sorsuk ellenére is (például Darmstadti Haggáda, 1430). Ezekben nemcsak a szöveg – az elbeszélés, az írás és a szóbeli közlés – fontos, hanem az illusztrációk, a képiség, a vizuális megjelenítés is. A képek nemcsak szemléltetik az ókori történeteket, a zsidók néppé válását, útkereséseiket és otthonra találásukat, hanem értelmezik, magyarázzák is, plusz jelentésekkel töltik fel azokat. Fontos hangsúlyozni ismét, hogy a Haggádák nem zsinagógai liturgiákhoz kötődnek, így az ábrázolás szabadsága is lehetséges bennük. Ezáltal jobban segítik az emlékezést, hiszen sok ember (főleg a fiatalság) számára a kép könnyebben memorizálható, mint a hallott szöveg.
A zsidó vallás sokáig korlátozta a Szentírás vizuális értelmezését a bálványimádás tilalma miatt (ez elsősorban a szobrászatra vonatkozott). A rendkívül népszerűvé váló, gyorsan terjedő illusztrált Haggádák, a tradícióval szakítva, képekkel erősítették a memorizálást és az értelmezést. Itt csak jelzem, hogy a zsidó vallás és a képzőművészet kölcsönhatása ennél persze jóval bonyolultabb, ellentmondásosabb – érdemes ilyen szempontból is megnézni a II–III. századi zsinagógák mozaikjait és freskóit. Római és bizánci hatásra készültek, különösen Galileában és Júdeában maradtak fenn műves, szép példányok (például állatövi mozaik Bét Alfában és Tiberiasban; ez utóbbi padlómozaikon két menórával közrefogott frigyláda és zsidó templomi tárgyak is láthatók). Vannak kifejezetten figurális jelenetek (például Dávid király a gázai zsinagógában, 508–509; Dániel az oroszlánok között, Jerikó, V–VI. század), de vannak ornamentális, geometrikus díszítésűek is (például az estemódi zsinagóga virágos és mértani padlómozaikja, IV. század). A Dura Europos-i zsinagóga freskósorozatának hiteles másolata a tel-avivi Bét Hátfucot Múzeumban van kiállítva. Figurális ábrázolások, melyek rokoníthatók a római katakombákban láthatókkal. A Dura Europos-i kompozíciók között található egy Kivonulás Egyiptomból jelenet is.
Az esztétikai, művészeti szempontból is kiemelkedő értékű színes, illusztrált Haggádák – a későromán korszakban és a gótika idején született műalkotások – természetes részei az európai művészettörténetnek. Spanyolországban (főleg Katalóniában), Németországban és Itáliában készültek, onnan terjedtek el mindenfelé és váltak egyre népszerűbbé a könyvnyomtatás feltalálásáig (Gutenberg, 1453 körül). Az első nyomtatott Haggáda Velencében jelent meg, de abból nem maradt példány. 1526-ban készült a nyomtatott Prágai Haggáda ízlésesen komponált fametszetekkel; német és olasz stílustörténeti jegyeket hordoz, betűtípusai közép-európai askenáz kalligráfiai jellegzetességeket mutatnak. Prágában Rabbi Gerson Hákokén kiadásában jelent meg. Azóta számos példányban kiadták újra meg újra, Jeruzsálemben 1972-ben fakszimile kiadásban publikálták. Stílusteremtő kompozíciói közül leggyakrabban a Dávid és Góliát történetet és Salamon ítéletét emelik ki. „Gazdag képzelőerőre valló, illusztrált Haggáda” (Schöner Alfréd).
Sokszorosítva
Az olcsóbb könyvnyomtatás terjedésével (XVI. század) a középkori illusztrált Haggádákat kiszorították a fametszetekkel illusztrált sokszorosított példányok. A fametszés és a szedett szöveg együtt nyomtatható. A XVI. és XX. század közötti nyomtatott Haggádák illusztrációinak stílusa, formavilága kapcsolódott az adott kor, sokszor az adott nemzeti környezet művészettörténetéhez.
A reneszánsz óta az Utolsó vacsora ábrázolásokat összekötötték a széderestével. Leonardo tanítványának, Bernardino Luini 1509–1510-ben festett művének a címe: Pészahi lakoma (Milánó, Pinacoteca di Brera). Ez egy széderlakoma a szabadban, az ételekkel telerakott asztal körül egy család báránycombot falatozik. Az imakendőt viselő, Krisztus arcú szakállas családfő mellett áll a gyermek, a széderest fontos szereplője (ő kérdez és neki mesélik – a bibliai parancsot követve – az egyiptomi rabságból való megszabadulás történetét). A hattagú család bottal a kézben útra készen áll, miként az Exodusban olvasható: „Derekatok fölövezve, saruitok lábatokon és vándorbototok kezetekben és egyétek azt sietve” (Exodus, XII. 11). Bernardo Luini mesterének, Leonardónak Az utolsó vacsorája (1495–1498) ugyancsak Milánóban látható (Santa Maria delle Graze). Középütt Jézus, körülötte a 12 tanítvány, amint a pászkavacsorát együtt fogyasztják el. Lukács evangéliumában olvasható Jézus vallomása: „Nagy volt bennem a vágy arra, hogy mielőtt szenvednék, ezt a pászkát elköltsem veletek” (Lukács 22. 15). A zsidó Jézus számára ez az utolsó vacsora, mielőtt elfogják és keresztre feszítik Jeruzsálemben. Az utolsó vacsora mint képtéma az európai reneszánszban többnyire a kolostorok étkezőiben kapott helyet.
A XV–XVIII. századi itáliai festészetben ritkább a pészah, a széderest ábrázolása, a korabeli flamand és német festészetben gyakoribb. Dieric Bouts Pészahi lakomája (1464–1467) Leuvenben a Sint Pieterskerkben látható Utolsó vacsora szárnyasoltárának a része, a művészettörténészek az evangéliumi utolsó vacsora előképének értelmezik. 1563-ban festette Huybrecht Beuckelaer az Első pészahi lakomát. Mindkét képen részletesen, aprólékosan ábrázolják a fehér abrosszal terített asztalon a húsvéti bárányt, a keserűfüvet és a maceszt is.
Világi áramlatok
A XIX. században az európai művészettörténet részeseivé válnak zsidó származású képzőművészek is, akiknek a művei között megjelennek a széderest ábrázolások, illetve a bibliai témák és a zsidó életmódot bemutató munkák is. Moritz Daniel Oppenheim német zsidó művész 1867 körül festett olajképe, a Széder (a húsvéti étkezés) tipikus példája az asszimilációs törekvéseknek: a téma a zsidó ünnep, a család a széderestére terített asztalt üli körül, az asztalon nyitott Haggáda, a családfő és a gyerekek mozdulatai is jelzik, hogy benne vannak a történelmi emlékeket megidéző felolvasásban. A polgári környezet és a mű stílusa, a megfestés módja jelzi a korszakot, amelyben az alkotás létrejött. Oppenheim 1865 és 1880 között festett Képek a zsidó családi életből című sorozata (benne a zsidó ünnepek: pészah, chanuka) annyira népszerű volt, hogy a XIX. század végén Hermann Junkers az ő képei nyomán festett új sorozatot, amikről olcsó nyomatok és képeslapok készültek igen nagy számban. Ezekkel a kiadó „a modernizálódó zsidó közösség képét a lehető legszélesebb körben közvetítette” (Toronyi Zsuzsanna). Ezekből a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár műtárgyai között is találhatók.
A XIX. századi európai kultúrában alapvetően megváltozott a vallásos hitről való gondolkodás, nem utolsósorban a XVIII. századi felvilágosodás eszméinek terjedése következtében. A művészettörténetben már a XVII. századi németalföldi festészet (új műfajok) hatására háttérbe szorult az addig szinte egyeduralkodónak tekinthető vallásos (ó- és újszövetségi) témájú művészet. Mindehhez hozzájárult a tudományok XVIII. század végi fellendülése is. A zsidók és a vallás emancipációja, egyenjogúsítása is többnyire a XIX. század közepén történt meg, elindultak a reformirányzatok, a korszerűsítésre törekvés, megjelentek a világi áramlatok. A XIX. század során a kizárólag vallási szabályozást felváltotta a polgárosodás (Magyarországon is).
Természetesen továbbra is készültek tankönyvek (itthon magyar-német-héber nyelvű olvasókönyvek), a valláshoz kötődő kiadványok, így Haggádák is különböző technikával előállított illusztrációkkal. Magyarországon is számos kiemelkedő Haggádát nyomtattak. 1936-ban jelent meg Neményi Ernő művészettörténész összeállításában, Kner Izidor nyomdájában, a fametszetekkel illusztrált Kner Haggáda. (1993-ban a Gyomai Kner Nyomda Erdész Ádám szerkesztésében újra kiadta; grafikus: Kolozsvári Sándor.) 1942-ben, a háború, a zsidóüldözések alatt jelent meg a győri főrabbi, Róth Emil nevével jelzett Az örökösödés éjszakája pészah, Haggáda képekkel (2004-ben kiadták facsimile kiadásban). Ugyancsak 1942-ben jelent meg Ribány Géza szerkesztésében az OMZSA Haggáda, melyben a kommentek mellett többféle illusztráció is látható (szokatlan módon például királyi sütöde falfestmény III. Ramszesz sírkamrájából, Királysírok völgye, Egyiptom). Az illusztrációkat Göndör Bertalan festőművész készítette (Mauthausenben pusztult el 1945-ben). Göndör megbízást kapott A vándorlás könyve illusztrálására is.
A XX. századra az asszimiláció következtében olyan jelentős képzőművészek is alakítják a modern művészetet, akikről nem tartják számon zsidó származásukat és művészetükben nem jelenik meg a vallásos tematika (például Pissaro, Modigliani, itthon Bihari Sándor, Tihanyi Lajos, Farkas István).
A XX. századi festészet egyik kiemelkedő művésze Marc Chagall, aki vallásos haszid zsidó családban nőtt fel Vityebszkben, és akinek egész életműve szorosan összekapcsolódik a zsidó hagyományokkal, identitással, szellemi örökséggel. Számos művén örökítette meg a zsidó ünnepeket, így a pészahot, a szédert is. Már volt szó arról az Exodus képek kacsán, hogy az izraeli parlamentben látható 1964 és 1968 között készült 3×4 méteres kompozíciója, amelyen megörökítette Mózest a tízparancsolatot rögzítő kőtáblákkal (a tízparancsolat kőtáblái az ókortól szerepelnek a zsidó ábrázolások között, Mózes attribútumaként) és az egyiptomi rabszolgaságból kivonuló zsidó népet a szabadsághoz vezető úton. Ezen a zsidóság számára kiemelkedően fontos festményén kívül többször is megjelenítette az Exodust és a széderestét képein és grafikáin is. Az egyik sötét tónusú képen a család egy sátorban fogyasztja éppen az ünnepi bárányt. Felettük egy angyal repül, kezében karddal (1931). Egy fiatalkori, még Oroszországban intenzív színekkel festett, expresszív művén hattagú család üli körül a széderesti ünnepi terítéket, a családfő az asztalfőnél kinyitott Haggádából olvas fel. A Vörös-tengeren átkelést több akvarelljén és litográfiáján is megörökítette, Mózest mindig a kőtáblákkal, illetve a kék tengert, ahogy kettéválva átengedi a kivándorló tömeget.
Chagall, mielőtt elhagyni kényszerült hazáját, együtt dolgozott a vityebszki főiskolán a tőle eltérő szemléletű avantgard festővel, El Liszickijjel, aki figurális illusztrációkat készített a pészahhoz kapcsolódó Chad gadja elbeszéléshez 1917 és 1919 között. A tíz versszakból álló gödölye-mesét az askenázi zsidók éneklik el a széderest végén (a szefárd és a jemeni rituálénak ez nem része). Ezen az akvarelljén és más, jiddis nyelvű gyerekkönyvekhez készített illusztrációin felismerhető a XV. századból származó Darmstadti Haggáda illusztrációnak és az orosz népi fazsinagógák festett belső tereinek hatása. Ez utóbbiak Chagallra is meghatározó hatással voltak.
Ámos Imre, akit szokás a magyar Chagallnak is nevezni, 1940-ben 14 linómetszetet készített a Zsidó ünnepekről. A 12. mű címe a Széderest. Ekkor már szinte folyamatosan munkaszolgálatos volt, a rajz lehetett csak művészi eszköze. (Ámos 1944 végén egy németországi lágerben pusztult el.)
A XIX. század óta készülnek modern Haggádák. A holocaust, 1945 után is számos formában jelentek meg a pészah ünnep első két estéjén felolvasásra kerülő Haggádák: hagyományőrzők és sokféle (például cionista) interpretációt követők. Az illusztrációk is őrizhetik a több száz éves vizuális megjelenítési módokat, de alkalmazkodhatnak a XX–XXI. századi képi nyelvhez is. New Yorkban a The Morgan Library and Museum gyűjteményében található Rose Illuminated Haggáda a hagyományos szöveg mellett kortárs művészek által készített figurális és dekoratív képeket, díszítéseket tartalmaz. (A 47. oldalon az Exodus nonfiguratív alkotás, a 10. oldalon rabszolgaként dolgozó zsidók stilizált figurák.) A nagy aranyozott héber szavakat körülvevő díszmintákat az ókori egyiptomi falfestészetből vették át. Még egy kedves textilképet kiemelek a megidézhető több százból: Esther Niesenthal Kinitz munkája, aki egy lengyel kis zsidó faluból került Amerikába és ott készítette dokumentumértékű művét a pészahi vacsorához készülő maceszről (a tészta dagasztásától a kemencében sütésig). Hasonlóan naiv ábrázolást ismerünk 1521-ből Velencéből.
A zsidóság életformája a 2. világháború után gyökeresen megváltozott, ám a pészah megőrizte jelentőségét, és a széderest is. Része a populáris kultúrának (számos országban képregényként is megjelenítették) és a digitális művészeteknek is.
S. Nagy Katalin