::: Molnár Iscsu István képeihez
Molnár Iscsu István képei között vagyunk. Jó itt lenni. A képmutató, mármint én, érzem ezt, hiszen magam is Iscsu képei között élek, szeretem azokat. Vannak közöttük emblematikus jelképszerű gömbök, gömböcskék, könyvillusztrációk, ex librisek, mindegyikben van valami groteszk, hol kellemes, néha hideglelős, és szinte mindegyiken ott van – Kunderát idézve – a lét elviselhetetlen könnyűsége, amit néhány pillanatra elviselhetővé tesz az ő humorával és iróniájával. A képek születése, sorsa és története alapján ez a nyelv, amit Iscsu használ, kritikus, sőt önkritikus. Richard Rorty amerikai filozófus szavaival élve: kritikus önmagával szemben, a használt nyelv esetlegességével és önmaga törékenységével szemben is.
Molnár István a legősibb grafikai jeleket használja, azokat, amelyek az írott nyelv és a kép rajzolt alakzatainak alapjait képezik, és ezek további gondolkodásra késztetnek. Ahogy a rajz alapjaként egy vonalat húz, elválasztja a felületeket, minőségi különbségeket teremt, alkot. Ám a Genezis pátoszát – ami jól látható a bemutatott sorozatán – szelíden feloldja, elveszi annak a képnek a humorával, ahol az üres széksorok állnak, ahol meg lehet pihenni és nézni az „Isteni színjátékot” – ahol állítólag a nagy teremtő is megpihent a hetedik napon vagy a hetedik képen. Ezzel esetlegessé teszi a kezdetben volt szent írás felfogást, a nyelv (a kezdetben levő Ige) prioritását, és azt üzeni, hogy kezdetben volt a megmutatás, a rajz, kezdetben volt és máig is él. A megnevezése a dolgoknak, az írás, és ezzel szemben a megmutatás, a kép.
A klasszikus ábrázolás klasszikus ábrázolata István sok képén látható. Munkáiban vannak hagyományos, kisméretű grafikák, de gyakran el is tér a hagyománytól, mert ő, ahogy a művészetében, úgy a méreteiben is feszegeti a határokat, és az előbbiek, a miniatúrák mellett festmény méretű képeket is készít, néhány itt is látható közülük. Könyvillusztrációi és ex librisei esetén átfordul a kapcsolat, tehát az írásnak rendeli alá a képet. István munkássága és életműve így dialektikus, hiszen a képek emelkedettségükben is alázattal kezelik az írást, és ez az alázat érvényes az olvasóval és a művészettel szemben is.
Ugyanakkor utalnak az új- és a legújabb kor szemléletére, gyakorlatára, ahol a könyvnyomtatásban a szövegek magyarázták a képeket, de a képek illusztrálták a szöveget, az írást, így azok egyre inkább fogalmivá váltak, a szövegek pedig egyre imaginatívabbá, elképzelhetővé válnak (Flussert idéztem). Iscsunál az absztrakt geometriai képek, illetve a gömbök mutatják ezt. Számos képén látható gömbök sorozata, ami nekem Leibniz monász elvét juttatja eszembe, ami szerint a kis elemekben, monászokban különböző oldaláról tükröződik a világegyetem. E képek szerkezete, többségének tartalma is analóg a világ feltételezett struktúrájával, így akár filozófiai vagy tudománytörténeti könyvek illusztrációi is lehetnének.
Ide kötődik a kép és a szó prioritásának a kultúra története során folyamatosan változó viszonya is. Ennek újabb fejleménye Derrida posztmodern grammatológiája, e szerint a világ szöveg, grafikus jel, nyom, írásjel. Ebben a felfogásban a vizuális műalkotások is továbbírják a szöveget. Iscsu ironikus képei a rendszerváltás idejéből – nézzék csak meg például ezek közül a Jákob lajtorjáját, ahogy átírja a bibliai dolgot – ugyanúgy részei ennek, mint az írott művekhez rendelt illusztrációi. Más oldalról, és ez a képmutató, a megnyitó gondja – tehát az én gondom, de miért ne osszam meg önökkel –, amikor a képekről beszél, azokat próbálja leírni, messze nem tudja visszaadni azok sokszínűségét, forma- és tartalmi gazdagságát. A meghívón mintegy bélyegszerűen a narancsszínű kör, mint ősi forma, lehet a Nap, a sugarakként körbetáncoló halakkal, amelyek a lélek ősi szimbólumai, és amelyek utalhatnak a küldőre, akit az Írás megnevez, és a nevezettre, akit pedig a képek megmutatnak.
Nézzék és csodálják Iscsu képeit, sziporkáit. Ha valahol, itt nagyon igaz, hogy figyeljenek a részletekre, a színek és a formák humorral és iróniával átszőtt szépséges, tanulságos tobzódására.
Végezetül azt kívánom, hogy még sokáig élvezzük a jelek, nyomok és szövegek szépségeit, úgyhogy írd tovább azt a nagy szöveget!
Palotai János