::: Párosesszé Láng Eszter Szélcsend című kiállításáról II.
Csodálatos a magyar nyelv. Felcsendül valami, egy dal, egy hang. „Az éji levegőn fekszem vörös ingemben, az átható csend én értem van” – írja Walt Whitman a Fűszálak című kötetében. Láng Eszter műveiben is felcsendül valami, a szélcsend. Van, hogy meditálunk, a csend ihlető is, nem megfogható, csak hallható. Halljuk a csendet. Megnyugtat, halljuk a szívverésünket. Mire vágyik az ember: csendre, napsütésre, és a hűsítő szélre, amit érezhet a bőrén. Bele is borzongunk az ilyen érzésbe.
Olykor akár a csendbe is, ha az váratlan, ha az meglep minket. Mondjuk, egy üres lakás, egy lakatlan vidék, egy mozdulatlan tó. Nádasban, bozótosban fennakad a csend, miként a tollpihék. Nyulak, őzek fülelnek, ha apró neszeket hallanak. Láng Eszter vonalai is fülelnek, kerítésnek látszanak, léceknek, amelyeket az idő megrongált, girbe-görbék, talán vetemednek is. Ám lehetnek fűszálak, féregnyúlványok is. A burjánzó teret látjuk, a helyfoglalást és a hely kitöltését. A másiknál a sorolást, a zongorabillentyűket, a skálázást, a magasat és a mélyet. A szél botorkál, hajlítgatja a fűszálakat, de nem bír velük. Hajlíthatatlanok.
Forma- és színjáték, a befelé forduló és egymásba ütköző, kapaszkodó formák, az egymás mellett álló, nyakukat behúzó és nyakukat meresztő formák, kollázsok (Szélcsend, 2013). A Szélcsend, 2015 tud sárga és piros lenni. Érlelő csend. Sáslevelek sokasodnak a tó partján (Tópart, 2014), mint amikor az ember éles nyelven szól oda valakinek. Odaszúr. Zöld víz, 2004 a messzeséget szólítja meg, ahogy a víz kitölti a teret, mozdulatlanságában is. Hínár II., 2015 fölülnézetben láttatja a vízfelszint, és benne a még üres teret, amit nem foglalt el a hínár. Mondják, hogy ahol sok a hínár, jó a víz. A hínár az üledékből szedi fel a tápanyagot, ezért átlátszó a víz. Fonódások, 2018 a természet újjászületését ragadja meg, a gallyakat, a vesszőket, ahogy nőnek, gyöngeségükben erő lakozik, az élet.
Ritmikus, hullámzó színes vonalak függönyén keresztül nézünk vissza az időben (Múló napok ritmusa II., 2018), nem látunk át rajta, a múlt akadályt is képez, hogy tisztán láthassuk, mi is történt velünk, a közelünkben, a világban. Lilás-zöldes, hínáros csendet is látunk (Múló napok ritmusa I., 2018), elrejti a mélységet. Csak a fecsegő felszín marad. A Víz, 2017 című kép festőállványon pihen, a vízfodrok fényesen verik vissza a fényt, mégis a mederre látunk. Kristálytisztán. Mintha zene szólna, vagy kottát olvasnánk. Idetartozunk, ilyen szeretnénk lenni. Olyan világra vágyunk, amelyben nincs zűrzavar.
Egyszínű képek, a formák hasonlók, a szín változik, a fehér foltok maradnak (Pelso I-VI., 2018). A Pelso III., 2018 aranymetszéssel osztott kép, felül kék, alul zöld. Egy tó, egy emlék, egy tengerszem távoli képe. A Pelso I., 2018 képen áramlik, hullámzik a lég, futnak a felhők. „Miért vonzódom úgy hozzájok? / Mert ők lelkemnek rokoni, / Mely mindig új s új alakot vált / S mégis folyvást az egykori.” – írja Petőfi a Felhők című versében. Láng Eszter lelkének rokona a Balaton, latinul Pelso.
A csend, mint szakralitás, egyesülés a Megváltóval, a Megváltó keresése, hívása. Időutazás a múltba és a jövőbe. Kiszakadni a jelenből. Világegésszé válni. A csend néma beszéd. Belső beszéd. Artikulálatlan. Olyan, mint egy kő, ott van, és nem beszél, csak akkor, ha egy másik követ ütök hozzá. Megszólal a csend. Az ember nem mindig tudott beszélni, de akkor is kommunikált. Megérezte a dolgok rendjét, kimenetét. Jobban fülelt a zajokra, a csendre is. Érzékenyebb lehetett a hallása, mint a mai emberének.
Láng Eszter tájképei a csend víziói. Ebben a csöndben előre hajol a fűszál, a vonal. Mintha terhet viselne, a napfény terhét, vagy az életét. Fény nélkül nincs élet, ha van is, az inkább vegetálás. A csend falába ütközik szemünk, kaparásszuk, bontogatjuk a csend falát. Csendfalat húzunk magunk köré, majd igyekszünk áttörni a csend falát, ami úgy épül, hogy észre sem vesszük. Már csak a csend figyel ránk. És Láng Eszter Szélcsendje.
Kölüs Lajos