Saga a lehetetlenről, amiben lehetségesek vagyunk

::: Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiájáról


Menny és pokol

A pokol az, ha halott vagy, és ráébredsz, hogy nem is éltél, amíg még lehetőséged volt rá. Egyébként igen figyelemreméltó teremtmény az ember, akár él, akár halott. Ha nehéz időkben úgy érzi, az egész lénye meghasad, olyankor felidézi a múltját, és mint egy apró állat, az emlékek odújában keres menedéket. Lapozgatom. Az írott szó erejével vert könyvet. Életekről szól, amelyek mára halottak, egy író képzeletén át, aki még él. Egy író tollával szól, aki nem szégyell, nem átall a halottak nyelvén beszélni. Lapozgatom ezt a könyvet, balladát a költészet hatalmáról és veszélyeiről. Mondanám, hogy költői. De ide kevés a jelző. Lapozom a könyvet, némelyik mondata megragad, az olvasmány behúz az egykor élt emberek világába. Kevés, hogy költői. Ez a könyv egy saga – annak megkötő szabályai nélkül, de annak szellemében. Egy észak kegyetlen körülményei közé száműzött eposz. Eposz a fiúról, akit magukkal ragadtak a könyvek, de nem nyelték el. Csak elnyeléssel fenyegették, ahogy a tenger a halászok lélekvesztőjében. Ahogy a hóvihar, a mogorva postás lába nyomán lépdelve. Ahogy az ember világának szegényes kunyhói és alig kevésbé szegényes Községének házai közt az egymás részvétébe vagy közönyébe bámuló viszonyok. Egy elnyeléssel fenyegetett fiú történetét lapozom, miután elolvastam, borzongásig vakító utolsó soráig el, a történetét annak, akinek a lapokon nincs neve. De minden porcikámban érzem, az olvasás múltán is: volt neve a valóságban.

Jón Kalman Stefánnson hősei élnek. A halottai élnek, akik mintha egy antik kórus kegyetlen, északi paródiája gyanánt, ahogy a partot mardosó hullámverés: beleénekelnek a mesébe. Egykor voltak életét újraálmodni nem kockázatmentes – csak olyannak szabadna, aki tudja, a szó teremt. A kimondott és leírt szó is teremt. Izland jelenleg legtöbbre becsült írója tudja ezt – és képes a maga természetes szelektől szaggatott, kíméletlen mondataival tényleg életet teremteni. Nem mozog túl sok szereplő ebben az életben, ebben a tavaszt késleltető hóviharban, hosszú fejezeteken át alig néhány ember folyvást eltévedő lépéseit követjük, amíg tart a Menny és pokol. Mégis, minden lépésükben, minden egymásnak mondott, íróképzelet által (csoda, de kimondom) dokumentált szavukkal életekbe látunk. A kimondott és leírt szó is teremt: jelenlétet. Hogy a legforróbb nyárban olvasott úgy borzongasson végig, ahogy a jeges szélben karcoló, fagyott hópelyhek. Mert az író nem átall halált is teremteni, beléd harapó szavakat. A hősei halála, vagy a halál érzékeltetett, olvasói tarkón végigsimító lehetősége megmozgat valamit a levegőben, aminek a jelenléte (ha figyelsz) nyilvánvaló.

Az angyalok bánata

Van, aki folyton csak beszél és beszél, szavakkal terjeszti ki maga körül a létezést, ezért aztán az az érzésünk támad, hogy az ő élete valamiképp nagyobb, több, mint a miénk; de talán éppen az ilyen emberek élete az, ami igazán semmivé lesz abban a pillanatban, hogy a szavak moraja megszűnik. Izland mély szegénységében is rengeteget áldozott a szavaknak, meglepően sokan tudtak írni-olvasni már akkor, amikor felénk még alig valaki. A könyv érték volt sokak szemében, akkora érték, hogy nem egyszer azokat mentette a lángoló tanyájáról a gazda, az élet hétköznapi, megtartó tényei helyett. Jón Kalman Stefánsson láttatja a szó veszélyeit – de hiteti a megtartó erejét. Van a meséjében olyan, akinek halála lesz a szó, és van olyan, akinek az élete. A történet gerince egy utazás a nem is messzibe, egy északi Odüsszeia a vihar partján fekvő végvidékre a levelekkel és napról napra avuló hírekkel pöttyözött újságokkal – a szóban szegény Jens, a postás, és a szóban gazdag fiú kálváriája. Ez is milyen tréfa: a szó vivője, a postás rettegi leginkább a szó kiejtését. Küszködés a végtelennek tetsző távolságokkal a hóviharban – a távolságokkal, amik a tavaszban majd könnyű sétává szelídülnek. Küszködés a fjorddal, a viharral, egy koporsóval, aminek nyughatatlan a halottja. Egy körülményvilágban, ahol a racionalitásba kapaszkodó és a nyitott képzeletű is ugyanúgy odaveszhet.

Ez a könyv csak beszél és beszél, és én nem akarom, hogy abbamaradjon. Pedig tényleg Az angyalok bánata könnyezi össze jelekkel a lapokat. Pedig torokszorító olvasni a kislányról, akinek a köhögés markolja a torkát. Az ajándék egy szál papirosról, amit tele lehet írni és rajzolni, elő lehet venni, mesét lehet kanyarítani köré. Ott, ahol a halál bármikor kézzel fogható közelségben vár, ahol a közösség kegyelmére bízott családtagok az apa halála után tanyákra szóratnak szét cselédnek – ahol a közösség gondoskodik az elesettről, de soha nem ingyen, olykor a legnagyobb árat fizettetve meg. Ahol az emberi tartás, a nem adom fel kihúzott gerince mellett, az árnyékban ott vigyorog a gátlástalanság, butaság és részvétlenség – ahol az egykori indulat-rabja hősök, sagák hősei helyett immár a vagyon urai szabnak életet és halált, de annak, akinek könnyen szakadó halbőr cipőket kell gyűjteni a szeretteihez vezető gyalogútra, nagyon sokszor ugyanúgy álom marad akármilyen elindulás.

Az ember szíve

Ágrólszakadt cselédlány, gyereke van, a fiúnak sincs semmije, és a szüleit, az egész életüket és álmaikat is mind elárulná, ha most összeköltözne ezzel a zöld szempárral, ezzel a vörös hajjal és a gyerekkel, nincstelenül, hiszen onnantól küszködés lenne minden egyes nap, halászat a tengeren, a fagyban, húzhatná a vízből a zsinórt az esőben, nézve, ahogy a keze egyre öregszik, feldagad, megrepedezik, amíg csak két öreg kővé nem válik, nem lenne többé tanulás, se tudás, csak szakadatlan robot és nyomor, a nyomor, ami egyre szűkebbé teszi csak az ember látókörét, összezsugorítva a látóhatárt. Amikor kinyílik Az ember szíve, kinyílik a tavasz és a betűkből kinyílik előttünk a Község. Az összes kíméletlen viszonyaival. Kinyílik a tavasz és az író kíméletlen módon belerajzol egy tárgyi szegénységében rémületesen modell-szerű társadalmat, a maga gyilkos korlátaival. Még mindig könnyen fejben tartható, ahány szereplővel – mégis, Jens és a fiú vándorlásához képest ez a kinyíló tavasz szinte zsúfoltnak hat. Az író minden alakjában egyszerre felmutatott típust rajzol és személyt szólít meg. Nemcsak a kor, az adott pillanat pontos, éles tükre gyanánt – ez a meztelen, eszközszegény élet jól modellálja a mi viszonyainkat is. Nemcsak a kor figuráinak pontos, éles tükre gyanánt – engem például tükörbe nézetett. Nem volt hízelgő a látvány. Valamit azt hiszem, jobban értek a magam meséjéből attól, hogy elolvastam ezt a másét. Lapozgatom és észreveszem: jó pár szereplő pillanatában láttam én magam, amíg ezt a felismerést, az „ez vagyok én” leckéjét végül elhozta a könyv. Beleláthatod magad, olvasó, ebbe a mesébe. Nem lesz hízelgő a látvány. De tanulságos lesz.

Mégsem ezért érzem úgy, csoda kéne hozzá: ne Jón Kalman Stefánsson könyve legyen az év legmaradandóbb olvasmánya. Ez a könyv remekmű. Társadalmi és személyes tükör. Saját ritmusú saga a lehetetlenről, amiben lehetségesek vagyunk. Sjón A macskarókája után másodszor kaptam viszonozhatatlan ajándékot e szigetországból (megint Egyed Veronika gyönyörű átültetésében), mégsem ezért érzem úgy: nem homályosítja majd az idő az érzést, ami az olvastán elfogott. Ismeritek talán az érzést, ami olvasás közben olykor megragad: hogy történik velem valami. Hogy nemcsak az időm múlatom, hanem mintha magam volnék a telő idő. Ami megtelik valami fontossal, amit szavak hordoznak, s most mégsem tudom, látjátok, mégsem tudom megfogalmazni. Milyen az, amikor tarkón simogat a mások halott lélegzete. Talán csak ennyi: érzem ilyenkor, hogy élek. Pedig csak elmerülök valaki más álmaiban – igaz, olyan álmokban, amelyek a valóság szájízét keltik. Olyan mondatokba merülök, amelyek ölni, éltetni egyaránt tudnak. Ezért tanultam, ezért a könyvért tanultam egykor olvasni, azt hiszem. Lapozgatom, hogy írjak róla – tudjátok mit? Szerintem egyszerűen elkezdem elölről.

Hegyi Zoltán Imre


Átvett újraközlés | Forrás: Könyvvizsgálók
Elsőként megjelent a Könyvvizsgálók blogon, 2019. augusztus 26-án, Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiájának recenziójaként | I. Menny és pokol, II. Az angyalok bánata, III. Az ember szíve | Jelenkor Kiadó, 2019 | Fordította: Egyed veronika | Borítóterv: Tillai Tamás | 252+404+500 oldal, 9999 forint

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.