::: Bátai Sándor Földírás című kiállításáról
Mottó: „A holocén véget ért. Az Édenkert nincs többé. Olyannyira megváltoztattuk a Földet, hogy a tudósok szerint új földtörténeti korban vagyunk: az antropocénban – az emberek korában.” (David Attenborough)
Átlók, vonalak, szürkék, mint karcolások nyomai barázdák hálózatává állnak össze. A földmintákból nőttek ki a rajzok. Eszenciák, minden konkrét utalástól mentesek. Légies tünemények, olykor zaklatottak, egymásnak feszülnek a vonalak. Nem az idegenek eljövetelére utalnak, vagy ittlétükre. Nem a sci-fi, nem is egy háború világát idézik meg, hanem az emberi gesztusokat, benyomásokat. Az emóciókat, a létezés, a látás sokarcúságát. A néző nyomkeresővé válik, emlékeiben kutat a formák után, legyen az töredék, természeti jelenség, kőzet, földminta, falfelület.
Az időtlenségbe merül, a nyelv megszületése előtti időkbe, a kézmozdulatra gondol, amely lehet ösztönösen ismételt, kusza, iránya véletlen, de mögötte ott az akarat, a szándék, belülről jön, az öntudat mélyéről. A születendő öntudat (önészlelés) jeleit látjuk. A pillantás erejét, amely sűrít, el- és kihagy, majd összevon dolgokat, formál, határt von és határt nyit, a világra és önmagára. Térbe helyezi önmagát, elszakad önmagától, idegen testet hoz létre, emléket, amely az övé, de egyben a közösségé is. Kiválik, miközben névtelensége örök marad.
A föld, a felszín, a csend, az elmélyült megfigyelés, a finom részletek iránti érzékenységünket szólítja meg Bátai Sándor. Anyagba ágyazza gesztusait, mintha szobrász lenne. A kő, a föld, a sár matériáját vizsgálja, és teremt, csinosít, a külsőnek, a felszínnek ábrázatát rajzolja, festi meg. A látszatot, amelyet a felület megmunkálásának lehetőségeihez és adottságaihoz igazít.
A földhöz hozzátartoznak a rítusok és a mítoszok. „Az ember először a különbséget látja meg, később azonban azt is, ami a különbség előtt volt” (Jerzy Grotowski: Színház és rituálé, Szövegek 1965-1969. Kalligram, Pozsony, 2009). A Földírás tárlat műveinek rituális struktúrája van, amely nem más, mint a változatlanul megismételt artikulált jelek szertartása, azaz az átlényegülés, a teljesség érzetének megidézése. „Kozmikus transz„ (Antonin Artaud).
Bátai Sándor világlátása (föld, földanya) azt az embert hívja életre, aki nincs kívül sem időn, sem téren, sem törvényen, kötődése a homályos múlthoz egyben kötődés a homályos jelenhez is, miközben keresi és megkísérli helyreállítani az elveszett összefüggéseket, és megjeleníteni a tudattalan démonokkal való küzdelmét, és átélni a véletlen misztériumát, annak érzetét, amikor egyszerre vagyunk odakint és idebent; hogy minden egy és ugyanaz, az univerzum része.
Formái, mintha plasztikák lennének, visszafogottak és zártak, archaikusak, időtlenséget sugallanak és a befele figyelésre ösztönzik a nézőt. Bátai számára a szellemi valóság evidencia, amelyben a mindennapi élet tapasztalatai nyerik el egyetemes formájukat, egyben utat nyit, utat talál az anyagi lét mögötti transzcendenciához, a szellemi és művészeti hagyományokhoz. Zaklatott, szenvedéssel teli világunkba csempészi bele a titokzatosságot, a nyugodtságot, az elmélyedést és a csendet. Művei távolodóban vannak a fogalmilag leírható, szavakkal elmagyarázható világtól.
Bátai Sándor önvallomása szerint: „Mindnyájan foglyai vagyunk az időnek, s tetszik, nem tetszik, muszáj tudomásul vennünk ebbéli alávetettségünket, az ember azonban újra és újra kísérletet tesz a kétségbeesés átváltására, magyarán: megpróbálja kijátszani az időt. A kérdés az, hogyan lehet felülkerekedni a tragikus abszurdon, amit az élet szűkös és véges volta jelent? Talán nem szükséges filozófussá válnunk, hogy észrevegyük, az ember ősidők óta igyekszik jeleket hagyni maga után, azzal a gyarló szándékkal, hogy nyoma maradjon az időben. Megjegyzem, a jelek ettől függetlenül is körbekarózzák életünket; számon tartanak, irányítanak, emlékeztetnek, vezetnek, vagy éppen félrevezetnek bennünket.”
Bátai nem rak falat, nem készít födémet, vályogot sem vet, kemencét sem készít, nem is paticsol, nem is simít vagy mázol. Mégis van köze a sárhoz, a földhöz. Színei hasonlítanak a barna jégsárhoz, amely akkor keletkezik, amikor a talaj annyira megkeményedik, hogy a víz egyszerűen nem tud beszivárogni a földbe. Ehelyett rácsúszik a tetejére, és egy vékony, rendkívül csúszós sárréteget hoz létre. „Bátainál a technika mindig a kifejezni kívánt tartalom alapvető eszköze. A rétegződés a földtörténet korszakaihoz hasonló, abból okuló, annak tanulságait is felhasználó képépítési folyamat. A műveken az egyes rétegek nemcsak egymásra rakódnak, de el is mozdulnak egymáshoz képest, mindig más és más szeletek kerülnek felszínre, s a folyamat végén egy spirálisan egymásra épülő rendszer alakul ki a részletekből.” (Szeifert Judit)
Vasszínű világ. Rézkarcos metszetek, minták, mintázatok. Belőlük kell és lehet következtetni az életre, vagy az élet hiányára. Tartós formák, látszik rajtuk az idő fogazata. Az ember hiánya nem hiány, hanem jelenlét, a természet része. Bátai az ember szemével pillant örökségére, az élet forrására, a földre. A lét egyedi és mégis körforgást mutató jelenségét ragadja meg. A földön megjelenő nyomot, a kopást, a keresztet. Bátai nem a pusztulás jeleit és formáit keresi, hanem a természet körforgását, visszatérését, ritmusát. A megnyitó keretében Jász Attila költő és Huszárik Kata színésznő – Kobza Vajk zenész közreműködésével megvalósult – performansza jelhagyással és jelolvasással a Földhöz való kötődésünket jelenítették meg.
Bátai színei barnák, mintha az ősz hangulatát akarná kifejezni. Verlaine Őszi chanson-ját idézzük: „Ősz húrja zsong, / Jajong, busong / A tájon, / S ont monoton / Bút konokon / És fájón” (ford. Tóth Árpád). Bátai műveinek zeneisége a formák természetességében (organikusságában) és egyszerűségében rejlik. Az alkotó az általa létrehozott környezetbe olvad. Az anyag, a látvány rejtett dimenzióit tárja fel, ezek az alkotások tükrök is, amelyek egyben az önmegismerés, a tér-idő jelentés sűrítményei, valamint az elidegenedés eszközévé váltak. A föld név magába rejti a mennyet is, a lent és a fent lét összekapcsolódását, az élet állandóságát és átváltozását.
Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos