::: Húber András kiállítása elé
A technikai jártasság egyetlen művészeti ágban sem hanyagolható el. Szerepe eltérő a műfajok más-más matériája és kifejezésmódja szerint. A szakmai anyag- és szakismeret – amely technikától, témától, funkciótól függetlenül összefogó erejű – különös módon egyesítheti azokat a határokat, amelyeket a jobb érthetőség miatt hajlamosak vagyunk kategóriaként elkönyvelni. Ahogy az embereknek, úgy természetesen a minket körülvevő anyagoknak is van tűrőképessége. A kíváncsiság és a kísérletezés teremtheti meg a személyes, bensőnkben lévő érzelmek és gondolatok anyagban történő megvalósulását, létrejöttét. Azonban lényeges, hogy adott anyagból, adott technikával milyen műalkotás hozható létre, és hogyan.
Húber András számára az anyag szeretete és tisztelete szemléletként, magatartásformaként azon lehetőségeket rejti magában, amelyek megteremtik az egyenrangú és kölcsönös „párbeszéd” minőségeit, mértékeit és folyamatosságát. Magányos és intim cselekvés ez, melynek varázsa mindig a készítés folyamatában, a szobor vagy éppen szobortárgy alakulásában, változásaiban rejlik.
Az itt kiállított munkák három nagyobb egységre tagolhatok, amelyek szervesen és természetesen összefüggőek: rajzok, anyagkollázsok, akasztható szobrok.
Húber András rajzairól elmondható, hogy érzékeny vonalkezelésében, grafikai jeleinek és visszafogott színhasználatának alkalmazásában létre tud hozni egy személyes teret, amelyben az ábrázolt alakzatok és formák életre kelnek. A mindennapi életben, környezetünkből érkező impulzusok, élmények személyes vonzódás alapján elraktározódnak, amelyek kreativitással a készítés, az alkotás során önálló, független „játék” szerint rendeződnek új relációkba.
Rajzaiban van egy nagyon fontos dolog. Függetlenül attól, hogy milyen tanulási folyamatok és tapasztalatok gazdagítják egy alkotó ember rajzi kultúráját és a rajz iránti elkötelezettségét, a legmeghatározóbb dolog, ha meg tud maradni az őszinte, sallangmentes, lényegre törő megfogalmazásoknál. Rajzaiban is egyértelműen ez a személyes vonalhúzási metódus és annak minden értéke nyilvánul meg. A minimalista grafikai jelhasználattal sajátos aurát, atmoszférát képes teremteni vonalhalmazainak, kócainak. Az ebben a térben megjelenő vonalai különböző módon illeszkednek, kiegészítve, kihegyezve egymást ugyanúgy, mint ágaiból-bogaiból készített munkáiban.
Az alkotó ember számára a készítés során nagyon fontos a különböző anyagokkal létrejött folyamatos kontaktus és kapcsolatteremtés. A manuális tevékenység az anyag megközelítésének legtermészetesebb módja, mert a közvetlen kontaktussal létrejön annak önálló megszólalása.
Édesapám, aki majd 40 évig itt dolgozott a Szerszámgépgyárban, mondta még kiskoromban: „Hidd el, ha kézzel nem tudod megcsinálni, amit akarsz, akkor a gép sem fog segíteni. Értsd ahogy akarod, és ahogy mondom.” Sokáig bizonytalankodtam kijelentésében, azonban mivel jómagam is leginkább természetes anyagokkal dolgozom, rá kellet jönnöm, igaza van. A gép eszköz, egy szerszám, és slussz-passz.
Ahogyan maga a tapintás, úgy a szobor vagy a „szobortárgy” készítése is lassú, finom tapogatódzás és egyenrangú „párbeszéd” az anyaggal. Az anyag állandón csendben, finoman kommunikál, sugall, alakít, ébren tartva alakítójában a játék–komolyság folyamatos, koncentrált, friss, éber állapotát.
András az általa használt anyagok különböző lehetőségeit vagy éppen korlátait – például egy repedést, törést vagy ággöcsöt – nem tekinti anyaghibának, sőt. Mindezek fontos helyeket jelölhetnek ki és jelölhetnek meg számára, arányokat változtatva akkor és ott, ahol szükség van vagy lehet rájuk. Beépíti, felhasználja és részlegesen továbbalakítja, formálja, összekapcsolja őket, megőrizve a természetes, talált-fellelt megjelenésük véletlenszerű varázsát.
A különböző alkotói habitusoktól és az anyag habitusától, vagy éppen bizonyos munkáktól függ, hogy valakinek milyen a gondolkodásmódja a kivitelezést illetően. Az ember a faragással, a készítéssel, a személyes jelenlétével hosszabb-rövidebb ideig bele is avatkozik az anyag önálló létezésébe és nyomot hagy benne. A munka végeztével azonban az anyag visszakerül természetes, időtlen állapotába, és szoborként, tárgyként létezve, eltávolodva készítőjétől, szervesen tovább alakítja önmagát.
Hiszek abban, hogy a szándékos és váratlanul feltárulkozó lehetőségek egymásra hatásából és fúziójából jön létre egy akkor és ott „optimális” végeredmény, illetve hogy egy szobor eszméje és formája a munka közvetlen kontaktusa során magától születik. Az anyag, ami szoborrá, szobortárggyá és különböző felületek minőségeivé válik, nem imitáció, hanem realitás. A játékos forma, tömeg, tér, felület és anyag egysége jelenségként, konkrét létezésében maga a lényeg.
Húber András számára a szobrászat, illetve a tárgykészítés egyik nagyszerűsége és szépsége abban rejlik, hogy különböző rátalált vagy megtalált anyagokon keresztül a természetesen és személyesen megélt, átélt formákat, tömegeket, tereket új relációba tudja helyezni és új lehetőségeket tár fel közöttük. Az általa használt természetes anyagok (mint például a faágak), vagy korábban funkciót betöltő tárgyak (például seprű, esernyő) folyamatos gyűjtések eredményei. Érdeklődésünk, kíváncsiságunk kihegyezi a szemünket bizonyos formákra, anyagokra, töredékekre vagy leletekre. Ebben a keresgélő állapotban, az építkező, gyűjtögető, halászó-vadászó életmódban gyakran nem az ember találja meg amit keres, hanem fordítva: a kiszemelt faág vagy éppen talált tárgy formája és annak színe, anyaga, felületminősége, textúrája szembeötlik, előbújva felhívja magára a figyelmet, és az alkotó gyűjtésbe kezd.
Az ilyen jellegű és ehhez hasonlítható gyűjtést más alkotóknál is tapasztaltam. A barát alkotótárs és egykori műteremtárs Ori, azaz Orosz Péter műtermében például egyszer szerencsém volt látni egy „kis” részét fa elágazásainak. Ezt mondta: „Jóka, én gyűjtöm a csúzlikat.” Megszámlálhatatlan mennyiségben voltak papírdobozokban a különböző méretű csúzlik, amiket a hozzá tartozó vidámsággal és büszkén mutatott. Persze felhívva figyelmemet egy dologra: én is gyűjtsek neki csúzlit! Egy másik példa: Vargánya vagy Vargas, azaz Varga Géza Ferenc – a csontok, halcsontok és a különböző vesszők mellet – külföldi utazásairól is gyakran hozott haza fákat, pálmaágakat, figyelemre méltó mennyiségben. Szóval a fáskörös összetartozáshoz nemcsak a szellemiség, hanem a gyűjtés és gyűjtögetés is nagymértékben hozzátartozott, és ez is igencsak hozzájárult munkájuk közös nevezőjéhez.
Bizonyosan létezik rá magyarázat, hogy a különböző anyagok milyen módon válnak fontosabbá más anyagoknál. Ez adódhat természetességükből, élő szerves mivoltuk jellemzőiből. Valamihez vonzódunk, valamitől pedig ösztönösen, zsigerből távol tartjuk magunkat. Természetesnek és emberinek tartom ezt. Emberek vagyunk, így bennünk él és leledzik az a forma, amellyel éppen foglalkozunk és amire rátalálunk.
András munkáiban az építkezés logikája rendelkezik egy sajátos és személyes organikus formanyelvvel. Az anyagokat és felületeiket – önmagukra jellemző anyagiságukban és megjelenésükben – képi alkotóelemként is felhasználja. Ezek egymás mellé rendelve eltérő viszonylatok hordozói, amelyek újabb és újabb belső jelentéstartalmakat fednek fel. Alkotói munkafolyamatában számára a folyamatos és ismételt fejlesztés lehetősége is fontos, mert a munkái egymásból következve, egymást szülve nyerik el létjogosultságukat.
A már említett talált tárgyak vagy tárgytöredékek beépítése során formájukból adódóan is megjelenik két fontos dolog. Az egyik a felhasznált természetes anyagok törékenységére, esendőségére hívja fel figyelmünket, míg a másik fontos dolog a humor. A humor tudatos alkalmazása érzékletesebbé és árnyaltabbá teszi a drámai kifejezés lehetőségét.
Annak érzékeltetésére, hogy a humor mennyire hozzátartozik alkotókhoz és helyzetekhez, egy másik történetet említenék. Orival Nyíregyházán raktuk fel a Magyar Faszobrászok Országos Szövetségének kiállítását. Akkoriban gyógyult meg a hüvelykujja egy műtét után. Gondoltam, először csak nagyjából benézi a munkák helyét, aztán pontosítunk. Így a fekete cérnát, amit a kezembe adott, hogy azzal függesszem fel a munkáit, csak hevenyészve kötöttem meg, lelógó szálakat hagyva. Miután minden fent volt a falakon, elindultam, hogy levágjam a cérnákból a felesleget. Csak ennyit szólt: Ááááaaaaa, hagyjad csak nyugodtan békén, most Schmülézünk. Akik ismerték Pétert, tudják miről van szó.
Végezetül még egy dolog: a számunkra fontos és leginkább kívánatos, szeretett anyagból készült munka képes teljes komolysággal kommunikálni, és mégsem beszél. Az ember az, aki sokat teszi mindezt…
Lukács József Jóka