::: Stark Attila kiállításáról
Mottó: Az ember elsőbben képekben gondolkodik, és csak azután elvont szavakban – Nyíri Kristóf (A 21. század filozófiája felé; Budapest, Áron Kiadó, 2000)
Lehet vitatni a mottóban idézett állítást, vitatják is. Egy biztos, az írás, a kép és a hangzó emberi nyelv alapmédium. Semleges, minden tekintetben transzparens médium nem létezik. Joyce íróként igen korán felismerte, hogy mennyire veszélyes riválisa a szónak a kép. A fényképezést „automatikus írásnak” nevezte, s már a 20. század elején azt mondja, a kép bitorolni kezdi mindazt, ami korábban az írott vagy hangzó szóé volt. (Benczik Vilmos: A médium és az üzenet; Könyv és nevelés, 2010/1.)
A világháló létrejöttével képfogyasztóvá váltunk. A kép uralkodóvá válása nem tekinthető egyszerűen kommunikációstechnológia-váltásnak. A képi fordulat (a képrobbanás) hatásai messze túlmutatnak a kommunikáción, hatással vannak az ember gondolkodására és társadalmi attitűdjére is.
Stark Attila kiállítása keresztüllát a kép felszínén. Láttat és látni tanít. Mi van a látvány mögött, Mi van a Hold túlsó felén (Benjámin László). Stark képi tartományai beszédes tartományok, szavakkal telítettek (Hunt, 2024). Ötvözi a kép és az írás jeleit, megszünteti határukat, egybeolvasztja őket művészettörténeti utalásokkal. Az alkotó képes alkalmazkodni világunk változó kontextusaihoz és reagálni azokra, megválaszolni a sürgető problémákat és tükrözni a modern élet összetettségét.
A kortárs művészetbe is beszivárgó shifting baseline kifejezés az egymás után következő generációk magától értődéseiben és alapvetéseiben történő észrevétlen változásokat írja le. Stark Attila művei a felejtés és a kulturális emlékezet viszonyát értelmezik, miként is próbálja megteremteni a mai generáció a saját értékrendjét, a kulturális értelemben vett alapvonalat.
Szürreális látomásaival Stark Attila a jelenlegi kulturális, társadalmi és technológiai tájat, benne a modern világvárosi életet térképezi föl (Baseline Shift, 2024). Mindent egybelát, zsúfolt és mozgalmas teret hoz létre, figurákkal, absztrakt jelekkel. Az élet és a halál jeleit állítja egymás mellé, és nem egymással szembe. Szimbiózisukat, mindkettő természetes voltát hangsúlyozza. Egy-egy kép láttán szorongás foghatja el a nézőt, mert az alkotó szembesíti a lét legmélyebb, egzisztenciális kérdéseivel (Crunchy Rabbit, 2024). A hős már nem a leláncolt Prométheusz, hanem a nagyvárosi ember, aki naponta megtapasztalja a villogó reklámok, hirdetések, mozgó képek üres és tartalmas üzeneteit. A természet világa ebben a világvárosi forgatagban lobban fel, tudatosul, hogy az ember mindent birtokolni akar.
Ma is hiszünk a boszorkányságokban (Mash, 2024), hiába a logocentrikus örökségünk, hiszünk a varázslatokban, jóslásokban, nem véletlenül; olykor rettegünk, olykor félünk attól, mi fog velünk történni a jövőben, amely számunkra ismeretlen, járványokkal, háborúkkal terhes világ. Minden új generáció tagjai általában normálisnak fogadják el azt a helyzetet, amelyben felnevelkedtek. Ezt a pszichológiai és szociológiai jelenséget shifting baseline syndromának (SBS) nevezik. Stark szembenéz ezzel a jelenséggel, és nyomába ered annak, hogy mit tartunk és mit vélünk normálisnak.
A Shifting Baseline festmények színpompás látomások, játékos utazások, a művész és az őt körülvevő világ közötti folyamatos párbeszédről vallanak. Általuk Stark Attila a kollektív tudattalant, a kollektív vizuális emlékezetet szólítja meg (Bacchus x Ariadne, 2023; Pastorale, 2023), az álmokat, a hallucinációkat és a mitológiák által megidézett eseményeket és alakokat.
Víziói – a dinamikus ecsetvonások, a képi elfolyások, a belevésés, beleírás, ragasztás, hibák meghagyása révén – az átváltozást bontják fázisokra, asszociációi a várt és nem várt mozgásokat, jelenségeket, szokásokat, gesztusokat kötik össze. Mintha Ariadné fonalát keresné, itt a földön, a városi létben tévelygő Thészeuszként. Figurái olykor a festészettörténet protagonistáinak bőrébe bújnak, amit elkeseredett segélykérésként vagy keserű összekacsintásként is értelmezhetünk.
Stark Attilától nem idegen a démonikus piktogram motívuma (Bartr Blues, 2024), műveiben is felfedezhetjük az utalásokat (Botero’s Truffle, 2023), jeleket, firkákat, érzelmi felkiáltásokat, aforisztikus fogalmak betűs üzeneteit. Formaérzéke és sejtelmességtől áthatott látásmódja (Nude In The Studio, 2024; Live Act at Home, 2024) révén tudatosan használja a graffiti és a képregény elemeket, az ősművészethez kötődő primitív titokzatosság és a filozofikus gesztusfestészet eszközeit (Gigantes, 2024; Big Puppy Bath, 2024).
A művész ikonográfiájában, műteremtő nyelvezetében – absztrakt és figurális megfogalmazásban, a melankolikus érzést, az öndokumentáció szándékát sem tagadva – különös erővel jelennek meg majmok, macskák, kutyák, földönkívüliek és emberek, fejek, koponyák, arcok, épületek, városrészek, természeti tájak, a lét és nem lét nyomai, a humán integráció és dezintegráció, a gépi világ jelenségei (Jasm, 2024; Captain Quando, 2024).
Őrület, de van benne rendszer. Ez a túlhabzás olyan létmód, amely kevesek kiváltsága, egybe látni valamit, ami nem képez egységet, látása nem képez revelációt. A külön-külön együttese viszont fejbe veri a nézőt, mi a szösz, amit lát. Jól látja? Azt látja, amit látni akar vagy szeretne látni, vagy mégsem? Mi ez a modern idegesség is idegenség, ez a folytonos mozgás, békétlenség. Stark Attila csendháborító, Naszreddin Hodzsa örököse. Cselt vet a nézőnek, mintha horogra akasztaná, és mikor úgy érzi a néző, hogy kint van a vízből, akkor kezd fuldokolni. Levegőt! – kiáltja. Kocsmaképek és kocsmahangulatok, egy nagyvárosi világ képe tárul elénk, mintha végig mennénk New York utcáin, vagy Las Vegasban botorkálnánk, kapkodva fejünket, mi minden tartozik össze és válik el egymástól (Stoat Called Milk, 2023; Lucky Alfalfa, 2023).
Mintha fociznánk, és az alapvonal folyton változik, hol beljebb jön, hol nem ér véget. Kifulladásig futhatunk a pályán. A világ mindig mozog, és a lassabb, fokozatos változások gyakran észrevétlenek maradnak. Idővel ezeket a változásokat status quoként fogadjuk el, ahogy a dolgok mindig is voltak.
Stark Attila jelen kiállítása azt bizonyítja, hogy a számítógép, a digitális fényképezőgép, az internet és az okostelefon korszakában megkérdőjeleződött a betűírás, mint az ész manifesztációjának elsődlegessége, s mindezekből következik, hogy képeit nem izoláltan, hanem kép-gondolkodás-logika-nyelv egységében láthatjuk. Jóllehet a képpel kapcsolatos félelmeink nemhogy nem szűntek meg, hanem inkább tovább fokozódtak.
A jó kép arról ismerhető fel, hogy „mindent” látunk rajta, függetlenül a témájától. (Győrffy Ákos)
Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos