::: A Földközel című kiállításról
Sajátos kézjegyeket hordoznak, azonosíthatók, felismerhetők a Földközel című kiállításon három alkotótól bemutatott művek. Valószínű, hogy a kortárs képzőművészetben ez a mérce. Bátai Sándor rőtvörös, barna színei, felületeinek struktúrája, Húber András jellegzetes ág-bogai, újrahasznosított töredékei, vésetei és szimbólumai, Deák Németh Mária vonalrétegei, hullámzásuk, ritmusuk egyértelműen jelzik, hogy ezek a művek az ő teremtményeik. A föld, a természet életterében.
A szigetszentmiklósi Városi Galéria optimális tér volt az idén tavasszal kiállított anyag számára, és a tárlat rendezői – maguk az alkotók – nem zsúfolták össze sem a térben, sem a falakon a műveket, hanem lehetőséget hagytak azok szabad kibontakozására, hatásuk kifejtésére. Tudták, amit sajnos kevés rendező tud vagy mer megvalósítani: a kevesebb néha több. Ráadásul műtárgycsoportokat hoztak létre (olykor hármas egységeket), és tudatosan figyeltek a kölcsönhatásokra is.
Igaz, az is ritka, hogy együtt kiállítók között annyira látható, egyértelmű a szellemi, spirituális és kifejezésbeli kapcsolat, mint az itt bemutatkozó festő, szobrász és grafikus alkotásai között. A használt anyagok, színek (barnák, szürkék, feketék, néha zöldek), az alkalmazott technikák is erősítik a három különböző alkatú, de hasonló alapállású művész művei közötti kapcsolatot. Néhány körbetekintés után már érvényesülnek nemcsak a közös szimbólumok, látványok, természeti elemek, az időhöz való viszonyuk, az anyagi világ iránti elkötelezettségük, hanem a markáns egyéni karakterjegyek, az individualitásuk, a személyiségük és személyességük megnyilvánulásai is.
Az elrendezés – a képek beállítása a falakon, illetve a szobrok szabad körbejárhatósága a térben – hangsúlyozta, hogy az értékzavaros, értékvákuumos korszakokban, amikben élünk, vannak festők (Bátai), szobrászok (Húber), grafikusok (Deák Németh), akiknek kézjegye felismerhető, azonosítható, markáns; saját jelekből saját világot, mitológiát teremtenek, arculatot, mely kizárólag az övék. Még ha a róluk szóló katalógusokban, megnyitókban nagyon is közösek, hasonlók a kulcsszavak: föld, rétegek, emlékek, archaikus alapformák, fragmentumok, lenyomatok, földszínek.
A matéria, az anyag művészete. A Föld szimbolikája – amely létezésünk keretét biztosítja, életfeltételeink kerete és alapja egyben – megkerülhetetlen mindhármuk művészetében. A teremtés ősanyaga biztosítja és bizonyítja elválaszthatatlanságukat a természethez, a matériához.
A barna mint földszín a képzőművészetben kezdetektől anyagi szimbólum, mely az ösztönszféra kifejezője is. Az ókor óta az egyszerűség és alázat is hozzákapcsolódik. A középkorban újabb jelentésekkel bővül, a keresztény szimbolikában a test halálát és a lélek halhatatlanságát is jelenti (ezért vált a szegénységpárti ferences szerzetesrend megkülönböztető színévé), akárcsak a szürke, amely egyben a hétköznapiságot is képviseli, szemben a többi színnel.
Bátai festményein, papírnyomatain, illetve Húber fa- és faágplasztikáin a domináns barnák kapcsolódnak az időben visszafelé vezető metaforához, mitológiatémákhoz, ember, föld és természet szimbiózisához. Egyértelművé teszik a művek, hogy a mai civilizációs, technikai fejlettség ellenére sem nélkülözhetjük a múltunkhoz kapcsolódó utalásokat, emlékeket, rítusokat, ma is egyik feladata a művészetnek, a művészeknek, hogy összekapcsolják létezésükben mindazt, ami összetartozik. Ehhez nagyon is megfelelő közvetítők az eszközök, alapanyagok, a papírréteg, az uszadékfa kérge, a fonalak, a vonalak mint alapelemek, a rusztikus formák, töredékek, pontok.
Anyagelvű műalkotások sorjáztak a tárlaton. Természetelvűek. Nemcsak a világmindenség születésében, a teremtésmítoszokban központi elem a föld, hanem az ember teremtésében is. A harmónia megteremtésének igényével készült munkák, amelyek „a minden egész eltörött” helyett a lehetséges teljességet keresik, mint a legelső barlangfestmények, sziklarajzok, ősi plasztikák. Újrafelfedezése az ember természetes közegének.
Meghatározó szerepe van a három kiállító munkáiban a felület karcolásának, alakításának, a vonalstruktúráknak. Mindhárman – különböző eszközökkel – eredeti módon alkalmazzák a kaparást mint kreatív rajzmódszert; Húber az általa gyűjtött, alakított faágakon, Bátai a barna képfelületeken, Deák Németh líraian, esztétikusan. A matéria gyűrődései, természetes ritmusai. Hatásuk szokatlan, erőteljes, meggyőző. Professzionális módszer az érzékeny látványteremtők kezében.
A modern gravírozási technikák látványos felületeket eredményezhetnek, ugyanakkor az egyszerű botok, a nem töltött töltőtollak vagy akár a hagyományos libatollak is kiváló eszközök annak a kezében, aki tudja, hogy minek a közvetítésére használja őket, de alkalmazásuk sekélyessé, unalmassá is válhat. Ám itt mindhárom kiállító művésznél evidens az anyagismeret, a vonalstruktúrák magas szintű ismerete. Húber András főiskolai és középiskolai tanárként több generációt képzett művésszé, tanította meg őket a mesterség magas szintjén alkotni. Bátai Sándor számos helyzetben (például Kaposvári Színház, Képírás folyóirat) közvetítette a mesterségbeli ismereteket, amelyeknek a tudása nélkül sem a szigetszentmiklósi Földközel kiállításon, sem az előzőeken (például Princípiumok, Műcsarnok, 2019) nem lett volna képes igényes, eredeti hangvételű, szakmailag kifogástalan művek bemutatására. Bátai és Húber művei többször szerepeltek a szintén szigetszentmiklósi Arnolfini Fesztiválok kiállításain is, legutóbb például az Újra és a Négyzet tematikájú rendezvényeken.
Ha analógiákat, hasonló szellemű műveket keresnénk a képzőművészetben, szélesre kell tárni a múltra nyíló kaput. Bátai Sándor falra akasztott barna, rőtvörös, több jelentésrétegű, karcolt vonalakkal (üzenetekkel) teli fegyelmezett kompozíciói közé természetes kapcsolódásként betehetők lennének öt-hatezer éves mezopotámiai, hasonló színű, körbe szerkesztett, vésett felületű domborművek, fizetési eszközök. Húber András faágakból, háncsból, kócból, mindenféle talált, letört fadarabból, kavicsból, kőtöredékből létrehozott plasztikái az ősi kultúrák szertartási eszközeit, a mitológiák (görögtől a keltákon, vikingeken át a keresztény kezdetekig) szimbolikus teremtményeit idézik (életfa, kereszt). Mindezt úgy, hogy a nézőben nem támad kétség az alkotók személyességét és tágas világképét illetően.
Húber András szobrai az általa 1990-ben alapított Fáskör szobrászközösség további tagjainak – Samu Géza, Varga Géza Ferenc, Orosz Péter – munkáival rokon szelleműek. Ahogy az őket bemutató katalógus előszavában olvasható: „Egykor úgy definiálták a művészetet, hogy az nem más, mint az ember alkotta második természet. Létezik egy szobrász-csoport, ahol ez a második természet visszatalált az elsőhöz. Művészetük ugyanis e természet valamiféle újraalkotása. Mindezt négyen négy féle módon valósították, valósítják meg.” Mindegyikükre jellemző, amit Kertész László így fogalmazott meg Húber kreatív, originális „vegetációs realitása” kapcsán: „a világ elveszett otthonosságának visszaidézése, visszaállítása” a törekvése. Kováts Albert festőművész összegzése szerint Húber András kiállításain tanúi vagyunk, amint az anyag átszellemül, egy közönséges fadarab egyéniséggé, személyiséggé válik.
Bátai Sándor munkáit a kilencvenes évek eleje óta számos kortárs kiállításon díjazták. Az indoklásokban, a róla szóló írásokban, könyvben, katalógusban mindig kulcsszó a föld, a természetközelség, és mindig megfogalmazódik, hogy az ősi, archaikus világhoz kötődik, abból indul ki, és úgy köti össze a mával az elemeket, a szerteágazó vonalakat (a fent és a lent, a közel és a távol térmeghatározó szerepét hangsúlyozva), mint aki biztonságosan mozog az időben, a múlt mélységesen mély kútjában, és abban a jelenben, ami a képteremtés folyamata, az itt és most valósága. Ha nála szellemi társakat akarunk megnevezni a kortárs magyar festészetből, elsőnek Ország Lilit kell kiemelnünk, de Alföldi Lászlónak és T. Horváth Évának is voltak rokonítható periódusai.
Bátai és Húber Budatétényben élnek, dolgoznak, műtermük kertes házban található, összeillenek a környezetükkel. Deák Németh Mária Pusztaszemesen lakik, Balatonföldváron tanít, a víz, a felhők, a hullámok, a mozgások nagyon is meghatározóak grafikáiban, lírai vonalstruktúráiban. Bátai írta róla: „Önfeltárás történik, egyféle régészeti munka a saját múltjában… A nyomólemezek évtizedek alatt néma tanúi az alkotó élet folyamatának: nagyobb időegységet fognak át kezdetektől napjainkig. Hordozzák az állandóságot és a megújulás lehetőségét is.”
Hárman háromféleként, és mégis közel egymáshoz.
Zárásként talán még annyit: én azt javasolnám a kiállító művészeknek, hogy hasonló szellemben megrendezve mutassák be a Földközel kiállításon szereplő műtárgyegyüttest Budapesten is, hogy minél többen megismerhessék az anyagot. Ennek kapcsán pedig – a Városi Galéria tárlatához készült, három-három munkát felvillantó leporelló mellé – érdemes lenne egy összegző katalógust is publikálni, hogy mindez maradandó dokumentumként is megőrződjön.
S. Nagy Katalin