::: Egy új sorozat elé
Az Andrássy úti Varga Katalin – előbb évtizedekig Mária Terézia – Gimnáziumban 1958 és 1962 között tanultam latinul. Amikor belém vésődött a „nomen est omen” (a név előjelei, a név jegye), az iskola ezen a két, igen ellentétes elnevezésén is sokat meditáltam. Mária Terézia német, magyar és cseh királynő, német–magyar római császárnő, 40 évig uralkodó a 18. században. Varga Katalin az erdélyi bányászmozgalom vezetője a 19. század második felében, de voltak, akik szerint szocialista hősnő, sztahanovista a Rákosi-korszakban (ám ezek mendemondának bizonyultak).
A nomen est omen jelentése: nevében a sorsa. A név maga az ember. A neved a végzeted. Intő, figyelmeztető jel. Plautus rendkívül népszerű római komédiaköltőtől ered (Kr. e. 3. század) és terjedt el.
Nekem, amint megtanultam Nagykanizsán, a szülővárosomban a Fő utcai boltok kirakatainak betűi alapján olvasni (nem voltam még ötéves), azonnal fennakadást okozott a saját nevem és a város nevének hasonlósága: Nagykanizsa, Nagykatalin. Amikor 2002-ben Nagykanizsa díszpolgárává választottak a főiskola létrehozásában játszott szerepem miatt, az egész ünnepség alatt ez dobogott a fülemben, hogy nomen est omen, ez volt a sorsom, a végzetem, erre jelöltek ki az istenek (akikben nem hiszek, de a mítoszok fontosságában igen).
Kevés magammal kapcsolatos dologgal, jelenséggel voltam elégedett hosszú életem során, de – amióta 4-5 évesen hangosan beleénekeltem a nevemet a Drávába – a nevemmel igen. Annak ellenére, hogy korán tudtam, apám egyetlen testvérét is ugyanúgy hívták, mint engem (fiatalon halt meg tüdőbajban). Annak ellenére, hogy Budapestre költözésünk után csúfoltak: cárnő (orosz uralkodó, aki létrehozta többek között az Ermitázst is). Soha nem tudtam más nevet elképzelni magamnak, mint a Katalint. Ebből született meg ez az esszésorozat.
S. Nagy Katalin