Mózes Katalin geometrikus alakzatai

::: Egy festő portréjához


Mózes Katalin 2003 körül kezdte festeni azokat a képeket, amelyeknek meghatározó elemei a geometriai, avagy geometrikus alakzatok. Az elsődleges látvány a kör, az ellipszis, a sokszögek, az egyenes, a görbék, a spirál, a síkbeli alakzatok és ezek térbeli megfelelői, a mértani testek. A neolitikum művészete óta, több mint tízezer éve használatosak a geometrikus jelek, szimbólumok a képzőművészetben. A XX. században a nonfiguratív vagy absztrakt művészek a geometriai formákat és a színeket önálló képelemnek tekintik, és kölcsönhatásukból teremtik a képi kompozíciót.

Már Kandinszkij, aki az első úgynevezett absztrakt műveket létrehozta, leszögezte elméleti írásában, hogy „nincs olyan forma, nincs semmi a világon, ami semmit sem mond”. A geometriai alakzatoknak, síkidomoknak, mértani testeknek, idomoknak sokféle megjelenése, tulajdonsága ismert. Így a képzőművészet történetében is az őskori jelektől, a kora keresztény művészet díszítő padló- és falmozaikjain és a szecesszió burjánzó ornamentikáján át a geometrikus absztrakt művészet tárgy nélküli irányzatainak változatos megjelenéséig. Mózes Katalin világa erőteljesen kötődik a geometriához, amely az első tudományág volt (lásd Eukleidész axiómarendszerét), és – a görög tudománytörténeti leírások szerint – annak is voltak szakrális jellegű motivációi. Mózes Katalinnál is elválaszthatatlanok szimbolikus tartalmaik által hordozott jelentésrétegeiktől, filozófiai, világképi összefüggéseiktől. (Az 1300-as évek elejéről ismerünk a geometria tanítását ábrázoló kódexillusztrációkat. Az egyik középkori franciaországi illusztráción a tanulóknak bemutatott alakzatokon ott láthatók mindazok a geometrikus alakzatok, amelyeket Mózes Katalin is képépítő elemként használ.) A geometrikus formák nála jelek, összetett jel-képek, mögöttes jelentéstartalmak jelölői. Ezek által válnak kompozíciói energikussá, a nézőket megszólítani képessé – még ha nem adják is meg magukat könnyen, hiszen a látvány felülete alatt gyakran archaikus és tudattalan rétegek húzódnak meg, anélkül hogy a festő bármiféle hagyomány iránt elköteleződne.

Mózes Katalin festésmódja és ezáltal a világ megismerésére felkínált módszerei, technikái plurálisak, nincsenek kizárólagos vonatkoztatási rendszerek, nincs egyetlen középpont. Választásokat kínál az álló vagy fekvő téglalap (ritkán négyzetes) képmező sík felületére festett, rajzolt alakzatainak együttes hatásával, a választott formák utalások ismert világunk határaira. Nem utánoznak természeti, tapasztalati valóságdarabkákat, hanem utalnak rájuk. A festő nem a valóság látszatát kelti, hanem a valóság jeleit, szimbólumait használja. Arról, hogy a kollázsaiban használt új formák és új anyagok hogyan hatottak vissza a konvencionális értelemben is képként funkcionáló festményeire, a kollázsokról szóló fejezetben lesz szó. Kiemelendő, hogy a képfelületen elhelyezett alakzatok, vonalak, irányok, színek fegyelmezett kompozíciókba rendeződnek. A képek – főleg az ebben a fejezetben tárgyaltak – tudatosan szerkesztettnek, alaposan végiggondoltnak tűnnek, figyelembe veszik a zárt és nyitott, szimmetrikus és aszimmetrikus kompozíció szabályszerűségét.

Titokzatos feketék

Mózes Katalin: Tél előtt, 2005-2006
Mózes Katalin: Tél előtt, 2005-2006

A 2003–2006 között festett, geometrikus elemekre épülő festmények között még viszonylag kevés az olyan, amely fekete alapon jeleníti meg az alakzatokat, idomokat (Tél előtt, 2005–2006; Legyező, 2006). A háttér látszólag egysíkú fekete, valójában több képen is előbukkannak sötétebb zöld és mélykék színek (főként jó megvilágítás mellett). Mintegy bizonyítékul, hogy a fekete nem biztosan a semmi színe, nagyon is elfedhet valamiket, akár színfoltokat is. A Mózes Katalin képeinek egész felületét betöltő feketék ezért sokkal inkább rejtélyesek, titokzatosak, mint szorongást keltők. Ráadásul ezek a váratlanul láthatóvá váló színek képesek a mélység érzetét kelteni. Mihelyt érzékeljük őket, az agyban megjelenik egy fontos tudattartalom: van fény a fekete felület alatt (Jövendő, 2006). A későbbi, 2010 utáni években készülnek olyan festmények, ahol a háttér homogén fekete, általános síkszerű, az előtérben elhelyezett vizuális elemek színesek. A színeknek Mózes Katalin geometrikus elemekből komponált festményein is jelentős szerepük van. Atmoszférát teremtenek, meghatároznak egy formát, a felszín egy részét, hatással vannak a környezetükre. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé a színek kifejezésteliségét, az árnyalatok finom szimbolikus jelentéseit. A színek segítségével a néző beleérezhet a műteremtés folyamatába.

Néhány kép a fekete és fehér ellentétére épül (A város, 2005). Tudjuk, de nem érzékeljük, hogy a fehér magában hordozza az összes színt. Goethe színelméletében a fehér és a fekete a központi szín; ezek a legtöbb kultúrában is a világossághoz és a sötétséghez kapcsolódnak, ezáltal az egész világ hordozói. Mindkét szín eleganciát sugall, a fehér optikailag mindent felnagyít, a fekete dolgok kisebbnek hatnak az ember szemében.

Alakzatokból épülő városok

A város mint téma (és mint képcím) végigkíséri Mózes Katalin művészetét festményeiben és rajzaiban is. Ha az egyszerű egyenes vonalak, négyzetek, téglalapok, stilizált házak, sátortetők, sematikus utak egymás mellettisége, egymáshoz kapcsolódása határozza meg a látványt, a város mint az emberi környezet kitüntetett helye, mint civilizációs helyszín jelenik meg a festő szemléletének megfelelően absztraháltan és szimbolikusan. A legfontosabb geometrikus alapelemek (kör, középpont, négyzet) egyértelműen utalnak arra, hogy a festményen teremtett, alkotott város a kozmikus világstruktúra megteremtésének megismétlése. A kör az állandó mozgás, a folytonos vándorlás, a négyzet pedig a stabilitás kifejezője, a földi szféra valósága. Mózes Katalin nem a városalapítási mítoszokat festi, nem az istenek és az emberek közötti kapcsolatokra utalásokat, a város szentségét, eszményét, erejét, de képei számos módon kapcsolódnak mindahhoz, amit a város jelentett és jelent a benne élőknek. Azok a leegyszerűsítettségükben is sokatmondó geometrikus alakzatok, amelyek városképének főszereplői, számos változatban léteznek a képzőművészet történetében. S hogy ne mindig a neolitikum ábrázolásaira hivatkozzam, kiemelem a VIII. és XII. század között készült, szerzetesek által illusztrált kéziratok közül az 1047-ből származó apokaliptikus képeket, melyeken a sík, élénk fekete, sárga, vörös színfelületen főként trombitás angyalokat, többfejű vadállatokat ábrázoltak és olyan városrészleteket, amelyek Mózes Katalin városmegjelenítésének szellemi rokonai (az úgynevezett mozarab művészet élénk színű, stilizált vonalrendszerű illusztrációinak vizuális hatása Mózes Katalin zsidó és keresztény imakönyv lapjaira készült érzékeny képein is megjelenik).

Írásos üzenet

Mózes Katalin: Város, 2006
Mózes Katalin: Város, 2006

Vannak azonban olyan városfestményei, ahol nem jelennek meg azok a geometriai alakzatok, formák, amelyek egyértelművé teszik a képi látvány városhoz kötöttségét. A kör és az ovális megmarad, de nincsenek négyzetek, téglalapok, házak, utak, falak. A város (2006) fekete háttere előtt széles, fehér ecsetvonással fekvő ovális, mely nem zár össze, két helyen is nyitott a háttér felé. Benne egy ugyancsak fehér jel, mintha írásos üzenet volna. A háromlábú valami, amely körül ez a nyitott, fehér forma mozog: azonosíthatatlan valami, de antropomorf, az emberi világhoz tartozik. Szinte mintha nagy fej lenne a háromlábú valamin, és benne két halvány kör, talán szemek. Az is lehet, hogy kozmikus fa, világfa, életfa, világtengely és középpont, akárcsak a városok. A földtől indul és az égig ér, betölti a kompozíció nagy részét. Balra mellette, kicsit mögötte egy kevésbé monumentális, sőt inkább törékeny alak, egy szál vékony vertikális vonalon, és nyitott kör, ugyanolyan vastag, fehér, mint a széltében és hosszában is nagy alak. Talán egy fa, mint amilyeneket évszázadokig ültettek, ha gyermek született. De az is lehet, hogy egy stilizált ember a világfa-város árnyékában. A városképeknél különösen fontos, hogy a térirány függőleges-e vagy vízszintes. A felemelkedés szimbolizmusában meghatározó, hogy az ember ég (istenek) felé törekvéseiben benne van a gravitációval való küzdelem, a vágy annak legyőzésére. A „fent” önmagában is morális értékek hordozója a „lent”-tel (pokol, labirintus, szakadék, sírbolt stb.) szemben.

A városképeknél emelem ki, hogy Mózes Katalin képmezőin, felületein a mozgás illúzióját keltő alakzatok mintha folytonos metamorfózison mennének keresztül, és ezek az átváltozások, átalakulások még inkább megragadják a néző képzeletét, még szorosabban belevonják a műalkotás valóságába. Többféle valóság találkozása jön így létre: a festő által teremtett műé, a festő személye és környezete által meghatározotté és a kép befogadójáé a képnézés aktuális állapotában. Eredetileg a görög mitológiában a csodás átváltozásokat nevezték metamorfózisnak (például ember fává vagy madárrá válása, emberalakot öltő istenek), a képzőművészetben is gyökeres változáson mehet át egy élőlény, egy tárgy, egy dolog, Mózes Katalinnál azonban a mássá alakulás, más jellegűvé válás nem ennyire direkt, finomabb, mondhatni áttetszőbb folyamat. Az ilyen értelemben vett átlényegülések hozzátartoznak a festő világképéhez, az érzékelés, a megfigyelés és a megismerés összeférhetőségének bizonyításához, anyagi és szellem összebékítéséhez.

Megmozgatott háttér

A 2003 és 2006 között festett geometrikus idomok mint képi elemek zömében nem fekete háttéren jelennek meg, mint majd a tízes években, hanem élénk színű háttéren. Közülük is különös, felfokozott energiát sugároz a Nem a szomszéd (2006) című mű. A háttér az a fajta mozgalmas, égő vörös, amely egyszerre kelti az élet (vér) és a halál (tűz) képzetét, és indítja el a hozzátartozó asszociációkat. Erő és veszély, szenvedély és tettvágy, dinamika és fenség. Archaikus kultúrákban a halottakat festették be így, a görögök is vörös lepelben segítették a túlvilágra átjutni őket. Egyszerre színe Marsnak, a háború istenének és a bűnpártoló keresztény ördögnek. A rómaiaknál a menyasszony tűzpiros fátyla a szerelem kifejezője volt. Ma is gyakran társítják erotikus tartalmakkal. A felületet még izgalmasabbá teszi a festő azáltal, hogy nem monokróm, mert a halványszürke, alig-alig fekete, vékony, de sűrűn felvitt szín megmozgatja az egész hátteret. Mondhatnám, hogy a tűz füstje vagy hullámzó árnyak. Valószínűbb, hogy maga a lazúros, érzelemteli, életigenlő, élénk vörös került utóbb egy olyan felületre, amelyen már ott voltak a halvány szürkék, épphogy feketék, amelyek áttűnnek, és különös történésekkel töltik meg a kép egészét. A felületen egyetlen figura, csaknem a kompozíció aljától csaknem a záróvonalig. Szabálytalan és majdnem szabályos geometrikus alakzatok, melyek antropomorf valamivé, leginkább emberi alakká állnak össze, térhez és időhöz nem kötött emberré. Ezt a festő az ironikus címadással is megerősíti (Nem a szomszéd – szögezi le, és ezzel kitágítja a határokat az antropomorfizmus filozófiai és teológiai lehetőségeiig). Jel és mitikus kép egyszerre ez az emberre utaló részleteket is tartalmazó lény. Feje egy szabálytalan, nagy kör, mint ahogy a gyerekrajzokon és az archaikus ornamentikákon. Maga az örökkévalóság, a tökéletesség, a határtalan tér és a korlátlan, végtelen idő, mozgás a földi és transzcendens között. A szimbolikus világlátásban az emberi test mikrokozmoszában a fej a vertikalitás jelképe, az Ég, a Fent fiziológiai megfelelője (felül van, és kerek formájú). A fej az élet, a fizikai és a pszichikai erő központja (számos vallás szerint a lélek a fejben lakozik, lásd: koponyakultuszok). Mózes Katalin követi a hagyományokat: vertikális irányú képei dinamikusabbak, erőteljesebbek, mint a horizont irányát követő képei. Mennyi abszurd humor és a teremtéssel szembeni bátorság kell ahhoz, hogy az arcot egybecsomagolt, frivol szaloncukorra emlékeztető valami jelzi, ezen kiemelve a nagy, vörös, csodálkozó, tágra nyitott szem. Már-már szürreális fricska a kör végletesen komoly, hiszen örökkévalóságot, a psziché teljességének archetipikus mivoltát (az Én szimbólumát) megtestesítő jellegével szemben. Hasonló megoldásokat, dualitásokat gyakorta láthatunk Mózes Katalin kollázsain (mint erről a következő írásban lesz szó).

Mózes Katalin: Nem a szomszéd, 2006
Mózes Katalin: Nem a szomszéd, 2006

A figura teste két színrétegből álló, cakkozott szélű háromszög: fehéren halványzöld. Fehér kontúrvonal zárja körbe a fejet is, egy szeletnyi fehér a jobb oldalon is előtűnik a testből. A halványzöld ritka, de pozitív hatást kiváltó világos szín. Kicsit bágyadt, visszafogott, némileg szürkébe játszó. Nyugodt és harmonikus szín, inkább a fénylő víz színét idézi, mint a természeti környezet, növényzet erőteljes zöldjét. Éteribb, szellemibb, mint azok a zöldek, amelyek a piros ellentétei. Mégis, a felület egészét betöltő, nyugtalanító, heves érzelmeket keltő vörössel szemben ez a lényegesen kisebb halványzöld terület szinte megfékezi, visszafogja a vörös (vér, tűz, szerelem) szenvedélyességét. Ezt a felfelé hegyes és cikcakkossága ellenére is stabil háromszög alapvonal is elősegíti. A háromszög az egyensúly, a harmónia, a szintézis szimbóluma, az élet-halál-újjászületés, test-ész-lélek, ég-föld-alvilág, azaz emberi létünk, gondolkodásunk hármasságának, hármas természetének megtestesítője. Egyike a legrégebbi és leggyakrabban használt mértani szimbólumoknak. Mózes Katalinnak is gyakori képépítő eleme, igen változatos formában (olykor csupán három egyenes oldallal határolt síkidom, gyakran piramis, hegy, a föld teremtőereje, némelykor fölfelé törekvés, beavatás, mágikus cselekmény). Felfelé fordított és lefelé fordított szimbólumok egyaránt megtalálhatók képfelületein. Régvolt kultúrák és ősi hitek szerint a hegyével felfelé mutató háromszög eredetileg egy férfi napszimbólum, az életet, az elmét, a harmóniát, az istenséget jelképezi, míg a lefelé fordított háromszög feminin holdszimbólum, az anyaföldet és a vizet jelképezi. Némelyik festményen egy fektetett nyolcas alakzat is látható, ez az erőteljes kozmikus szimbólum a férfiság és a nőiség közötti egységet mutatja. Az ázsiai vallásokban a tökéletességet. Az európai gondolkodásban a múlt és a jelen elválaszthatatlanságát, a végtelent.

Ellentétek feloldása

2006-ban két Mérleg című festmény is készül, egy kisebb és egy nagyobb méretű, továbbá egy Között című, amelyik lehetne akár a harmadik mérleg is. Mind a háromnak színes a háttere, és a fekete-fehér mellett többféle szín is megjelenik a geometrikus alakzatoknál. A cím is lehetne más, nem mérleg, hanem valami, ami helyettesíti a mérleget, vagy kifejezi annak lényegét: az egyensúlyra törekvést. A festő nem a valóságos használati eszközt kívánja megjeleníteni, hanem azt, ami a mérleg legmélyebb jelentése az archaikus kultúrák óta: az egyensúly megteremtését, az ellentétek feloldását. S mert képet alkot, arra törekszik, hogy olyan kompozíciót hozzon létre, amelyen belül a képi alkotóelemek – színek, formák – kiegyensúlyozódnak. Az egyik Mérleg című képnek narancssárga a háttere, mondhatni ez önmagában is „mérleg-szín”, mivel a szellem és a libidó egyensúlyát jelképezi. Átmeneti szín a piros és a sárga között, azokkal sok közös vonása van. A különböző kultúrákban más-más hangsúlyt kap: a zsidóknál a ragyogás, a buddhistáknál a megvilágosodás, a japánoknál a szeretet színe. Mózes Katalinnál a Nap, a melegség szimbóluma, az életadó fényé, mely ebben a kompozícióban keretezi, körülveszi mindazt, ami a nagy fekete téglalapon belül történik. Ezen a fekete síkon van a tulajdonképpeni mérleg. A bal oldali alakzat valamilyen emelő szerkezetre emlékeztet, felül kilép a fekete síkjából, és egy kis fekete körből – ez a legmagasabban elhelyezett folt – lóg le a ceruzával rajzolt függőleges vonal, mely a mérleg téglalap alakú serpenyőjét tartja. Jobbra egy lefelé vastagodó, festett huzal lép ki a fekete felületről a fénylő narancssárgába; ez a serpenyő egy fekete kesztyűs kézre emlékeztet, ez tartja egyensúlyban a bal oldali serpenyő tömegét. A mérleg a görög mitológiában a sors eszköze, a végzet, az igazságosztó Nemeszisz eszköze. A keresztény ikonográfiában Mihály, az ítélet arkangyala tartja a kezében. Mózes Katalin képi rendszerében is az egyensúlyra törekvés, az igazságkeresés társítható hozzá.

Mózes Katalin: Között, 2006
Mózes Katalin: Között, 2006

A Között (2006) című képen látható forma mintha egy régi egykarú kofamérleget idézne meg. Mintha a fekvő mélykék ovális forma váratlanul lefordult volna az egyszerű mechanikus eszközről, és a saját tehetetlenségének, valamint a gravitációs vonzásnak engedelmeskedve lefelé mozdulna el a föld felé. A háttér szokatlan módon barna, és a barna több árnyalata is megjelenik a különböző formákon. A színszótárak „nyári barnák” összefoglaló elnevezéssel illetik azokat a színeket, amelyeket a festményen látunk: sok bennük a lilás, mályvás árnyalat (a tavaszi barnák sárgásabbak, a téli barnák sötétebbek, mélyebbek). A barna kiegyenlítő, megnyugtató szín, nagyon is összekapcsolható a mérleggel, a mérlegelv lényegével.

Mózes Katalin: Mérleg, 2006
Mózes Katalin: Mérleg, 2006

Egy harmadik Mérleg című festmény geometrikus alakzatai antropomorf mérleggé állnak össze. A háttér lazúros kék, több festékréteg egymáson, kék és mályva árnyalatok bukkannak elő. E mérleg karja az ember vállára is utalhat, felül a kör pedig emberi arcra. A hasonló antropomorfizáció, perszonifikáció jellegzetes közlési eszköze ennek az életműnek. Sokféle tárgyat, így a mérleget is (hajót is, házat is, hangszert is és így tovább) megszemélyesít a festő, élettelen tárgyakat, geometrikus elemeket emberekre emlékeztető formai jellegzetességekkel, tulajdonságokkal ruház fel. Ezen a festményen is fontos kompozíciós szerephez jut a jobb oldalon egy fehér kontúrvonalú, fekvő ovális forma. Egy nagyra nőtt tojás a zárt térben. A tojás termékenységszimbólum, a kultúra nagy mítoszaiban a világ kozmikus teremtésével áll összefüggésben. Mintha ez által a fehérrel körbezárt tojásforma által telítődne meg élettel, lélekkel a felületen megjelenített többi forma, elsődlegesen a nagy fekete kör.

Emlékeztető formák

Jellemző Mózes Katalin alkotói módszerére, hogy két vagy három (néha több) festményt készít ugyanabban az évben hasonló szellemben, hasonló elemekből építve meg a kompozíciót. 2011-ben festett Terek és Portré rokonsága annak ellenére szembeötlő, hogy a Terek fekvő kép, horizontálisan elnyújtott, a Portré pedig álló kép, függőleges irányú, és látszólag tematikusan is különböznek egymástól (mint erre a címek is utalnak). A Terek egyenes és ferde vonalakból építkezik, amelyek téglalapokat és háromszögeket hoznak létre a felületen. Mindössze egyetlen ovális forma töri meg a jobb oldalon a szabályos négyszögek és háromszögek rendjét, rendezettségét. Mintha organikus forma volna, emberi fejre ural, a hozzá kapcsolódó mértani alakzatok pedig stilizáltságukban, absztraháltan is emberi lényt idéznek. Antropomorf az örökké megújuló életet jelentő ovális és alatta, belőle kiindulva oldalt a hegyes háromszögek is. A képen belüli felfelé mutató háromszögek az ég, az istenségek felé mutatnak, a szellemi felé törekvés szimbólumai. A többi forma is emlékeztet: városfalakra, házakra, utcákra, utakra, városrészletekre. Az itt felsoroltak Mózes Katalin festészetének alapelemei (szimbolikus tartalmaikról, jelentésrétegeikről egy másik írásban lesz szó részletesen). Kitüntetett helyek az emberi élet, a személyes tér és a kozmikus, civilizációs szempontjából is. Telítve szakrális tartalmakkal. Míg a Terek a külső világ, a Portré a belső világ tükörképe, az ember önmaga.

Mózes Katalin: Portré, 2011
Mózes Katalin: Portré, 2011

A Portrén nincsenek egyenes vonalak, csak dinamikus görbék, amelyek bezárnak egy-egy alakzatot (fej, szem), vagy jobbra lent és balra fent is elhagyják, két irányban is kinyitják a kompozíciót, miközben az arcon végighaladva annak alkotóelemeire is utalnak. Ez az egyetlen hullámzó vonal összeköti az egész kompozíciót, ahogy erre-arra hajladozva végighalad a felületen. Mintha egyetlen mozdulattal hagyott volna sárgás nyomot a fekete háttéren az alkotó keze. Ez azonban valójában csak illúzió: a fekete festék úgy fedi be az okkersárga papírt, a mű alapját, hogy a festő kihagyja a fekete festékfoltok között azokat a részeket, amelyek a vonalak, formák látszatát keltik. Vagyis a sík felületre nem ráfesti, nem rákarcolja, belevési, hanem – mondjuk így – kihagyásos technikával oldja meg azt, amit festettnek vélünk. Ugyanezzel a megoldással készült a Terek is. Az irányoknak ezáltal még hangsúlyosabb a szerepük, a balra és a jobbra, a fent és a lent mellett fontos, hogy mi és hol mozdul előre és hátra. A Tereken meghatározók a vízszintes vonalak, ez a földdel, a földi horizonttal való azonosulás, a nyugalom, a rendezettségre törekvés megjelenítése, a profán, a mindennapi közeg és nőies princípium. A Portrén áthaladó vonal lentről indul, energikusan felfelé halad. Az orr vonalát is jelentő határozottan függőleges irányba emelkedik, férfias princípium. Szimbolikusan férfias utalást hordoz a fejet alulról megtámasztó forma, amely megismétlődik, nekifeszülve a kép felső határvonalának. Számomra ez a két forma súlyos prehisztorikus építményeket idéz annak ellenére, hogy instabilak, nincs biztos alsó támasztékuk. Az arcot önmagába záródó vonal alkotja (mindnyájan be vagyunk zárva saját világunkba), ám ez a felső forma a szinte lehetetlenre vállalkozik, áttöri a zártságot, összekötni próbálja az embert a kozmosszal. Mindkettő inkább organikus, mint geometrikus forma, még ha gúlákra utalnak is (nekem hegyikristályokra).

Méltóság és elegancia

Mindkét festménynek – és a további kettőnek is, amelyről alább írok (Hang, Testvérek) fekete a háttere. Majdnem összefüggő fekete sík, ám a lazúros festésmód következtében átsejlik a hordozóanyag, a kartonpapír mattsárgája. Ez is erősíti, hogy Mózes Katalin 2010 után festett munkáin a fekete nem a halál és a gyász színe, mint a keresztény képzőművészetben, sokkal inkább az ősi sötétség, a titokzatos éjszaka, a világűr feneketlen mélységének színe. A bizonytalan káoszé, amelyben a művész geometrikus alakzataival igyekszik rendet teremteni. Az alkímiában és egyes kultúrákban a szín hiánya, mivel elnyeli a fényt, a fehér ellentéte. Mózes Katalin világában kiemelkedő jelentőségű szín, és nemcsak azért, mert szembeállítja azokkal, akiknél a bűn, büntetés, bűnhődés. Sokkal inkább a létezés végtelensége, az újjászületés folytonossága, élet és halál, nő és férfi elválaszthatatlansága. Mózes Katalinnál leginkább energiákat és méltóságot, eleganciát sugároz.

Mózes Katalin: Hang, 2013
Mózes Katalin: Hang, 2013

A Hang (2013) és a Testvérek (2013) álló képek, függőleges irányba, felfelé terjeszkednek. Hátterük fekete, hol kissé sötétebb, hol kissé világosabb, hol szürkésebb árnyalatokkal. Komolyságot és mértékletességet hordozó feketék, távol a mélyfeketék szomorúságától. Világítanak rajtuk a geometrikus alakzatokat létrehozó vonalak, melyekről már tudjuk, hogy a festő kihagyásos technikájú felületalakításának a következményei. A Hang fontos eleme egy nagyméretű forgó kerék, amely a mozgás illúziójával telíti meg a közeget. Sőt szinte akusztikus élményt kelt. Ezzel is alátámasztva a mű címét. Mindkét festményen domináns forma egy-egy nagy ovális, a nézőhöz legközelebb, a háttér síkjából kiemelkedve. A Testvéreken a kompozíció bal oldalán szabályos alakú sík ovális, törtsárgás fehérrel festve. Ez is ősforma, archetípus, mint Mózes Katalinnál sok más elem. (És mint a teremtésmítoszokban, ahol az élet, az újjászületés női jelképe – és itt most számos hivatkozás következhetne a polinéziaiktól a föníciaiakon át a peruiakig, finnekig. A XX. századi művészetben is kedvelt organikus forma, például Miró festményein és Arp szobrain.) A Hang oválisa nagyobb és szabálytalanabb, mint a Testvéreken látható, szinte félbevágott ellipszisnek tűnik, és ezáltal archaikus kultúrák fegyvereire vagy csiszolt kövekre is emlékeztet. Melankolikus hullámgyűrű-jelek között találhatók hasonló ovális bekarcolások (íreknél, Bretagne-ban). A Portrén (2011) a fekvő fehér ovális az arcon a felnagyított jobb szem, hasonlókat a Kr. e. 3–4. évezredből származó szem-idolokon látunk.

Mózes Katalin: Testvérek, 2013
Mózes Katalin: Testvérek, 2013

Mózes Katalin geometrikus alakzatokra épülő kompozícióiban az oválisok és körök mellett állandó képi elemek az egyszerű és a konkáv, konvex négyszögek, a trapézok, paralelogrammák, rombuszok, a téglalapok és a négyzetek. A Testvéreken is több azonosítható közülük. Gyanítom, hogy a címhez az a két test a kiindulópont, mely nagyrészt az oválisban látható egymás mellett. A kisebbik kocka, ennek egy része kinyúlik a felületre. A magasabbik téglatest. Mindkettőn két-két kis kör vagy pont, talán nyílás bentről kifelé. A pont az örökkévalóság, állandóság jelképe, a kezdet és a vég, az alfa és az ómega. Remekül illeszkedik a közeghez, amelynek formailag és szimbolikusan is alkotóeleme. A négyzetekből álló két test a stabilitást, a szilárdságot képviseli; összetartoznak, mintha csak testvérek volnának. Lehet, hogy ez túlzott antropomorfizálás, vagy túlzásba vitt szimbolizálás, ám a festő világképétől, szemléletmódjától ez nem áll távol. A jobb oldalon a két testet egy csúcsával felfelé törekvő, mágikus háromszög ellensúlyozza. A két test az anyagi világ, a talpatlan háromszög a szellemi, a lelki tartomány felé mutat.

Absztrahált átírás

Nagyobb méretű festményeket mutattam be, ám a közepes és kisebb méretű Mózes Katalin-festményeken is domináns látványelem mindaz, amiről az eddigiekben szó volt (Tizenegy rövid jelenet, 2009). A kisebb méretűek között különösen sok az olyan, ahol szinte csak a geometrikus alakzatokra redukálódik a képi formavilág, a látvány lényege a színek mellett ez a leegyszerűsített, absztrahált átírás. Lényeges, hogy a kompozíción belül az egyes geometrikus elemek hogyan kapcsolódnak egymáshoz (Az Angyal, 2006; Utazás, 2005), melyiket hova helyezi a felületen a festő, mi az, amit kiemel. Mózes Katalin hol végsőkig absztrahál, hol megőriz utalásokat (jeleket, szimbólumokat, „olyan mintha… volna” formákat), hol egyértelmű figuratív jelzéseket alkalmaz, hol nonfiguratív megoldásokat választ. Mindezekért sem az nem mondható, hogy absztrakt festő, sem az, hogy figuratív irányzatokhoz sorolható. Valahol a kettő között, pontosabban ez is, az is. Egy képen belül is eljut a művészi absztrakció, átalakítás teljes vizuális állapotába, miközben megőriz kapcsolódásokat a természeti, tárgyi világhoz. Alkotásainak elemei (a színek, fények, foltok, vonalak, formák, síkok, terek, tömegek) a kompozíciós elrendezettségben jelentést hordozó szerepűek, az absztrakt és figuratív, a geometrikus és organikus stilizált elemek egymással viszonyrendszert alkotva közvetítik a kép közlendőit.

Többnyire lemond a perspektíváról, a felületek síkszerűek, egyaránt használ vízszintes elrendezést és vertikális képi kompozíciót, szimmetriára és aszimmetriára épülő elrendezést. A geometrikus elemek dominanciája ellenére Mózes Katalin festészete sem a szigorúan geometrikus irányzatok közé nem sorolható, sem az absztrakt expresszionizmushoz, informelhez.

S. Nagy Katalin


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívum
Készült 2018. május-júniusban, Budapesten | A reprodukciókat Kováts Dániel és Mózes Katalin készítette

Comments

  1. Dr Cseuz Regina says:

    Mózes Katalin képei évek óta ösztönösen hatnak rám, megmozgatják az érzésvilágomat, egészen sajátosan. Olvasva S. Nagy Katalin értő írását, mélyebb ismeretekkel lettem gazdagabb, ami nyilván fokozza a gondolatokat, érzéseket MK munkái között.
    Köszönet érte!

  2. Fenya says:

    „olyan, mintha volna…formák” és tényleg olyan. Remek írás! Méltó, értő, feltáró mondatok a méltó, értelmezni vágyó, bezárkózó formák mellé.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük