::: Találkozások #3
Lórúgásszerű élmény volt. Meghökkentő, megrázó, mélységesen fájdalmas. Semmit nem tudtam Keith Jarrettről. 1979 őszén Németh Géza festőművésznél hallottam először. Akkor még a Csepregi utcában lakott. Olyan erős érzelmi hatást keltett bennem a számomra szokatlan zene, hogy a végén szó nélkül távoztam és gyalog mentem haza, át az Erzsébet hídon, Gellért-hegyen, át a Farkasréti temető közelében lévő vadonatúj társasházi lakásba, életem első otthonába. 35 éves voltam. Még szilaj, kemény, de már a felnőtté válás utolsó fázisában. Igen, szinte hipnotikus hatással volt rám a kizárólag improvizációra épülő zongorajáték. Sose hallottam addig ilyen stílusban előadott zongorázást. Egész úton, amíg sietve, futva megtettem a távolságot a pesti utca és farkasréti otthonom között, zúgott, dübörgött a fülemben, már-már elviselhetetlen feszültséget gerjesztve a lelkemben. Attól kezdve máig az ismétlődő ritmikai figurák a legváratlanabb helyzetekben áradtak szét az agyamban (Berlinbe vezetve a sztrádán, viharos óceánparton, a Triglav tetején – mindig tágas térben, mindig egyedül).
Számomra is saját akkori életvezetésem, legszemélyesebb kulturális elkötelezettségeim ikonikus részévé vált, ahogy nemzedékem zenére fogékony részét megtanította a klasszikus zene és a jazz összekapcsolhatóságára. Nemrég készült egy német-lengyel-belga film, amelyben a koncertről nem hallani semmit, mégis közvetíteni tudja, mitől vált Jarrett zenéje egyedülállóvá, hogy épülhetett rá a szólókoncertekből álló életmű. (Sokan megírták: a korszak egyik legikonikusabb lemezfelvétele 1975-ben történt Kölnben, a kölni Operában. Szabad improvizáció.)
Másnap beültem a friss jogosítványommal az első kocsimba, és érvényes útlevél birtokában életemben először elmentem Bécsbe. Megvenni a lemezt. Napokig nem mozdultam ki az otthonomból, újra és újra hallgattam a 66 perces zongorázást. Technikailag is lenyűgözött, ahogy a zongorista az egy vagy két akkordból álló főtétel felett hosszú időn át képes volt improvizálni, különböző hangulatokat keltve életre. Egyértelmű volt, hogy generációm legjobb zongoristáját hallgatom (miatta lecseréltem az első értelmiségi munkahelyemen, a Világirodalmi Lexikonnál kapott első fizetésemből vett lemezjátszót egy igényes, korszerű változatra).
Volt valami, amitől soha jobbkor nem érkezhetett volna A kölni koncert (The Köln Concert) az életembe. Az első leütött hangból tudtam. Az akarat diadala. A csakazértis. Ami nemcsak az én akkori kamaszos, elszánt lényemnek tette lehetővé Jarrett művével a teljes azonosulást, hanem korosztályom legkiválóbb művészeinek, gondolkodóinak.
Attól kezdve igyekeztem megszerezni minél több lemezét és elolvasni róla, amit csak lehetett – Gonda János írásaitól Fazekas Gergely elemzéséig. Az átfogó életrajzi, műelemzői írások közül megvettem Wolfgang Sander Keith Jarrett – A Bibliography című könyvét. Az esszék közül közel került hozzám a Keith Jarrett és az angyalok sokasága (444.hu, Jó blog). Megpróbáltam megérteni Ian Carro jazzmuzsikus monográfiáját (ez a legismertebb angol nyelvű könyv), amelyben elemzi Jarrett klasszikus zenei identitását, virtuóz hangszerelését és improvizációs géniuszát (ahogy ezt sokan fogalmazzák). Az 1975-ös kölni koncert után 1978-ban készült a My Song lemez, sokak szerint a jazztörténet egyik legjelentősebb albuma. Partnerei közül leginkább a norvég szaxofonos Jan Garbarek érintett meg. Hozzám nagyon közel áll kettőjük együtt zenélése, lírai dallamaik, és bennem máig – azaz 52 éve – olyan rezonanciákat keltenek, mint kevesen, akik együtt játszanak.
Sajnos az első magyarországi fellépésén, 1972-ben, a székesfehérvári Videoton Jazzfesztiválon még nem hallhattam élőben (még nem igazán vonzott a jazz). 1989. március 22-én viszont ott voltam a Zeneakadémián a szólókoncertjén. Egész közel ültem hozzá a színpadon, így hallhattam azt is, ahogy morog, belenyög, kicsit felkiált az előadás közben, ráláttam a bal kézfejére. Rendkívüli koncentrálást, intenzív odafigyelést igényelt. Összetett, bonyolult, addig ismeretlen érzelmeket volt képes életre kelteni, főleg szólókoncertjein. Két koncertet is adott: az elsőn klasszikus darabokat adott elő, a másodikon dzsesszmuzsikusként szerepelt.
Triójával 1990 novemberében az Erkel Színházban lépett fel, jazz standardok újrafeldolgozásával. 2007 októberében a Művészetek Palotájában koncertezett, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Különleges, figyelemre méltó koncert volt. Méltó Bartók Bélához, akire Jarrett nagyon gyakran hivatkozott, erősen kötődött hozzá. Sajnos a 2016-os Müpa koncertjére egészségi okokból nem tudtam elmenni. Ez volt az ötödik és egyben utolsó fellépése Budapesten, erről lemezfelvétel is készült.
Jarrett több hangszeren játszott. Gyerekkorában zongorázni és hegedülni tanult, de játszott orgonán, csemballón, brácsán, fuvolán, szaxofonon is.
A tárogató hangja
Legelső alkalommal, amikor Németh Géza festményei között ülve hallgattam, elképedtem, rögtön Jäger Mihály apai unokatestvérem jelent meg bennem, és a perecsenypusztai tanya. Nemcsak mesélni tudott végeláthatatlanul (neki köszönhetem a mitológiák iránti vonzódásomat), hanem nincstelen parasztfiú létére hangszereket gyűjtött, amiben mindenki támogatta, ahogy tudta. Nagyapám például szokatlanul nagy, kerek kenyerekkel. Vándorcigányok hozták neki cserébe a hangszereket, és pár napon belül már játszott is rajtuk, zengett a tágas tér, visszhangoztak a jegenyék. 4–5 éves koromtól 10 éves koromig sokszor hallgathattam. Csak azt tudtam, hogy általuk egy másik végtelenbe lépek bele, mint a szénakazal tetején naplemente után, a megszámlálhatatlan csillag közötti bóklászásban.
Az alig 20 éves Mihálynak volt citerája, hegedűje, fuvolája, és még más hangszerei is. Azt hiszem, én voltam a leglelkesebb hallgatója, csodálója. Miközben 35 évesen A kölni koncert hatására loholtam haza a 8. kerületből a 11.-be, felajzott idegállapotomban egyszer csak megszólalt bennem az a tárogató, amelynek hallatán mindig azt láttam, hogy tágas, nagyívű élet vár rám, nagy városok, könyvtárak, annak a bizonyossága, hogy leszek valaki. A tárogató hangja olyan lelki állapotokat hívott elő bennem, amit gyerekként meg sem értettem. Amikor Jarrett kölni koncertjét először hallottam – s azután mindig –, rá kellett döbbennem, hogy bizonyos hangok, hangegyüttesek spirituális élményt hívnak elő belőlem. Ez Istent kereső útjaim során olykor gótikus templomokban is előfordult (például Chartres, a Párizsi Notre Dame, a Kölni Dóm, a Santa Maria del Fiori Firenze falai között). De ez nem vallási hithez kapcsolható, semelyik vallás istenhitéhez nem köthető.
A latin spiritus jelentése lélek, szellem. Jarrett improvizációi mintha felemeltek volna egy magasabb rendű létezésmódba, lehetővé téve az önmagamon kívüli univerzummal való kapcsolatot. Jarrett zenéje nem istenhívő, istenkövető zene, de transzcendens, kozmikus erőktől áthatott. Még az olyan művei, amelyek rokonságot mutatnak a templomi zenékkel (Hymns, Spheres vagy Book of Ways), szakralitásukkal együtt is inkább spirituális útkeresések, meditációra igen alkalmasak.
Jarrett hatására kezdtem el jazzt hallgatni, és akkor tudtam meg, hogy a jazz-zenészek is előszeretettel használnak tárogatót, nemcsak a klasszikusok. Egyre gyakrabban jelenik meg ez a hangszer a kortárs zenében is, különleges, erőteljes hangjával növelve az egyediséget. A csaknem két oktávnál is több hangterjedelme is hozzájárul ahhoz a spirituális élményhez, ami a hallgató lelkében keletkezik. (Érdemes megemlíteni, hogy a tárogató, amely magyar hungarikum, 2025 áprilisában Baján, a négyszeres Grammy-díjas amerikai jazz-zenész, Scott Robinson koncertjén is szerepelt, mivel tárogatóját magyar mester készítette.)
Bartók szellemisége
Kanizsán elkezdtem hegedülni tanulni Fentős Ferenctől, de ez sajnos abbamaradt Budapestre költözésünkkor. Ám szüleim barátainak Duna-parti lakásában évekig hallgattam zenét, leginkább Beethovent. 16 éves voltam, amikor apámtól kaptam egy operabérletet. A kékszakállú herceg vára terelt, vezetett be Bartók zenéjébe. Az a magányosság, ami áradt belőle, azonnal visszhangzott gyerekkorom és kamaszkorom magányosságában és hamar felfogtam, hogy a kapuk kinyitása saját lelkem (másságom, különbözőségem megértéséig is elvezethet). Bartók bennem újraszületett. A Concerto – mely születésem évében készült – végigkísérte sorsom alakulását. Mind az öt műtétem után ébredéskor ezt hallgattam. Szerelmeimet és halottaimat is ezzel búcsúztattam.
Amikor először (és mostanáig sokszor-sokszor) végighallgattam A kölni koncertet, azok a hangzások (piano és fortissimo részek arányai, mélységek és magasságok) visszhangzottak bennem, amelyeket addig csak Bartók vonósai, fafúvósai, trombitája keltett bennem.
Egyáltalán nem lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy Bartók milyen meghatározó volt Jarrett zongorista és zeneszerző pályafutására. Közel álltak hozzá a népdalok is. Bartók szellemisége erősen hatott improvizációira. 1985-ben Tokióban adta elő Bartók 3. zongoraversenyét (ezt is az ECM kiadó jelentette meg). A már említett 2016-os Budapest Concertet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Jarrett több kritikus szerint hazatérésként élte meg, annak egyes részei Bartók zenéjének hatását mutatják.
Valahogy az is természetes volt, hogy közép-európai családi gyökerekkel rendelkezik. Apja német zsidó származású, anyai ágon szlovéniai magyarok és osztrákok. Anyja neve Kuzma Irén, a Mura vidékéről származik. Nem tudom, miért, de már A kölni koncert hallgatásánál azt éreztem, hogy rokonok vagyunk. Az én apai családom a Dráva vidékéről való. A Mura Légrádnál ömlik a Drávába, mindkettő jellegzetesen közép-európai folyó (már a római kori térképeken a Kárpát-medence szerves tartozéka). Nekem a Dráva-Mura a hazám (Őrtilos, Perecsenypuszta – ez utóbbi már nincs meg), kötődéseimet meghatározta a két folyó eltérő színe, elképesztően gazdag növénykülönlegességei, a partfalakban lakó parti fecskék. Most, hogy írni készültem Jarrettről, kétszer is újra meghallgattam A kölni koncertet és láttam, hallottam a gyerekkori folyók és élőlények hangjait felcsendülni. Aztán meghallgattam A kékszakállú herceg várát.
Kurtág, Eötvös, Reich, Schönberg
Szerencsés voltam, hogy nagyon fiatalon találkozhattam a kortárs zenével. Festőknek köszönhetően Kurtág Györggyel. A hatvanas-hetvenes években a Fiatal Művészek Klubjában fiatal zenészek és leendő operaénekesek közé sodródtam. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Például a fiatal Eötvös Pétert (egy évben születtünk), akinek egy művét is bemutattuk a BME Várban található kollégiumában rendezett zsűrimentes, engedély nélküli kiállításának megnyitóján, melyen kortársaim java szerepelt.
Mire Keith Jarrett zenéjét megismertem, már nemcsak Bartókot és Kurtág Györgyöt, Eötvös Pétert hallgattam szívesen, hanem Steve Reichet, Paul Hindemithet, Sosztakovicsot és persze Schönberget is. Zenehallgató vagyok, de nem értek a zenéhez (a festészethez és a költészethez inkább). A sors kegyeltjének tekintem magam, hogy ott lehettem Koppenhágában, amikor Kurtág Györgyöt kitüntették a Léonie Sonning zenei díjjal. A következő évben, 2004-ben Keith Jarrett kapta meg ugyanezt a díjat. Mindketten a zongora iránti elkötelezettségük és különleges szólóimprovizációik miatt: Fazekas Gergely egy interjúban fogalmazta meg, hogy Kurtág zenéjének értelmezésében Keith Jarrett Trio felvételének hallgatása volt a segítségére.
Átszakított gátak
Keith Jarrett A kölni koncerttel átszakított bennem gátakat, falakat. És kinyitott a jazz befogadása felé (Chich Corea; Jan Garbarek szaxofonja; Miles Davis trombitái, és itthon Dés László). Igyekeztem minél többet megtudni róla, minél több lemezét megvenni, sokat hallgatni. Már 8–9 éves koromban kialakult az a szokásom, hogy ha megkedveltem egy írót, megpróbáltam elolvasni tőle lehetőleg mindent. Aztán húszas éveimtől többször is ugyanazt (például Thomas Mann, Nádas Péter, Christoph Ransmayr, az elmúlt években Jón Kalman Stefansson izlandi író műveit). És végtelenül sokszor és hosszan nézem a legkedvesebb festőimet, festményeimet (a krétai falfreskóktól Rothkóig). Mozart Varázsfuvoláját megszámlálhatatlanul sokszor hallgattam, mint ahogy Bartók Concertóját is.
Az idők folyamán nagyon sok Keith Jarrett-mű került a legkedvesebbek közé: Vienna Concert (1991), Belonging (1974, Jan Garbarekkel), The Melody at Night with You (1998). És még külön kiemelendő Bach Das Wohltemperierte Klavier-felvétele 1987-ben és 1990-ben. Számomra ez a mű a zeneirodalom Sixtus kápolnája, ezért fokozott várakozással kezdtem az I. kötetet, melyet 1987-ben rögzítettek. Keith Jarrett akkor 42 éves volt. Nem improvizált, nem jazz-zenészként közelített ahhoz a műhöz, amit az európai zeneművészet csúcspontjának tartok. Ugyanazt a tiszteletet, energiákat éreztem az előadásmódjában, mint ami bennem hallgatóként keletkezik, ahányszor hallom a Wohltemperierte Klavier (magyarul: A jól hangolt zongora) hangjait. Komoly klasszikuszene-előadó. Szakértők elemzéseikben kiemelik játéka tisztaságát és a fúgák belső szólamainak hangsúlyozását. Jarrett hatására igyekeztem megismerni többet is az 1722 körül írt Bach-mű jazz átirataiból, feldolgozásaiból is (a francia zongorista, Jacques Loussier előadását meg is kedveltem; amúgy Glenn Gould tolmácsolásában áll hozzám legközelebb).
Test és lélek összhangja
Keith Jarrett klasszikus és avantgárd. Barokk polifónia és romantika. Zene-mindentudó. Szabad ember. Virtuozitás, intuitivitás, felülmúlhatatlan szakmai igényesség jellemzi. Test és lélek összhangja. Érzelmi és intellektuális mélység és magasság. Pokoljárás. A lét teljessége.
Amikor A kölni koncert első hallgatása után eszeveszetten loholtam haza Farkasrétre, hittem, hogy ő sose fog meghalni, őt nem tépázhatja meg az öregség. De! Legyűrte őt is, betegsége miatt évekig nem tudott se komponálni, se zongorázni. Utolsó koncertje 2017-ben, 72 éves korában volt New Yorkban, a Carnegie Hallban. Agyvérzés következtében bal karja megbénult, ezért visszavonult a nyilvános szerepléstől. Hároméves kora óta zongorázott, akkor nagynénje kérésére eljátszotta egy patak csobogását.
Utolsó lemeze a Budapest Concert dupla album, amely 2016. július 3-i fellépése alapján készült.
S. Nagy Katalin
Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült Budapesten, 2026 áprilisában és májusában.