Találkozások #4
Amszterdamból vonatoztunk Firenzébe, 1978-ban. Telítve voltam a Rembrandt-képek keltette élményekkel, azzal a meggyőződéssel, hogy a németalföldi festő életműve felülmúlhatatlan. A hosszú úton újra és újra felidéződtek részletek, magas minőségű festésmódja, szellemi kisugárzása.
Firenzében Farkas István restaurátor unokájának a műtermében lakhattunk. Amikor kitártam az ablakot, azt hittem, hogy vizionálok. Az alkonyi fényben Brunelleschi kupolája és Giotto Campaniléje volt látható szinte karnyújtásnyira, és a háttérben a varázslatos reneszánsz város. Elképesztett a szépsége, percekig bénultan álltam, ekkora ajándékra – csodára – nem számítottam. Azonnal felfogtam, hogy miért írták a tankönyvekben, hogy Brunelleschi kupolája a legnagyobb építészeti alkotás. Türelmetlenül vártam, hogy hajnalban körbejárhassam a dómot és ahány nézőpontból csak lehet, lássam a világ legnagyobb téglaépítésű kupoláját.
Mérnöki zsenialitás
A Santa Maria del Fiore építése 1296-ban kezdődött. A székesegyház kupolájának tervezésére 1418-ban írtak ki pályázatot, melyet Filippo Brunelleschi és Lorenzo Ghiberti nyert meg. 1425-től Brunelleschi, a reneszánsz első nagy építésze egyedül irányítja az építkezést, szakítva a korábbi építészeti modellekkel, és a perspektíva törvényei szerint tökéletes remekművet alkot.
Megépítette a kupola fából készült útmutatóját (ma a Museo dell’Opera del Duomóban látható). A kupola átmérője 45 méter, súlya körülbelül 37 ezer tonna, két héjból álló szerkezet, támpillérek és ívek bonyolult hálózata. Az építés során nem használtak hagyományos alátámasztós állványzatot. Mérnöki, technikai zsenialitás! Az építész számos új gépet, segédeszközt tervezett a különleges és bonyolult feladatok kivitelezéséhez. 463 lépcső vezet a kupola tetejéig (ott pedig lélegzetelállító panoráma a páratlan szépségű városra és a toszkán tájra).
Az építkezés története a kanadai Ross King igényes szakkönyvében nyomon követhető (Park Kiadó, 2024). Fordulatos történet, sok küzdelem, gáncsoskodás, a többség nem hitt abban, hogy megvalósulhat ez a remekmű.
Meghatározó látványelem
Többször csodálhattam vonattal vagy autóval közelítve a Santa Maria del Fiore vörös cseréptetős kupolát (ez a toszkán háztetők színével egyezik meg, a fehér, zöld és vörös márványberakások firenzei jellegzetességek), a reneszánsz város és a toszkán táj meghatározó látványelemét. Sokan írják, hogy a legszebb az északra fekvő Fiesoléból, a környező dombokról. Kedvelem azokat a fotókat, amelyeken együtt látható a kupola, az Uffizi és az Arno folyó. Számomra a tökéletes rálátást a Campanile biztosítja.
A harangtornyot 1334-ben kezdték építeni a történelmi városközpontban, Giotto di Bondone tervei alapján, s 1359-ben, azaz 25 év alatt fejezték be, Andrea Pisano szobrász irányításával. Elegáns, gótikus építmény, színes márványburkolatának meghatározó színe egy visszafogott, törékeny, átszellemült fehér. Szerencsére egyszer megmásztam a 414 lépcsőt, ami felvisz a toronyba, így közvetlenül átélhettem, hogy ez a két csoda nemcsak valóságosan, hanem szimbolikusan is összetartozik. Szellemi egységet sugároz, a gondolat, elképzelés erejét, nemcsak a kivitelezés magasrendűségét. Föntről lehet jól átlátni a dóm monumentális kupoláját, mely szervesen illeszkedik a közeli hegyek vonulatába. Az emberi agy, amely megalkotta ezt a két építészeti remekművet, ugyanúgy a természet része, produktuma, mint a fenséges, egyedülálló táj.
Firenze mindkét korszakban, amikor a szimbolikus két épület az alkotók fejében, majd keze nyomán megszületett és kiviteleződött, az európai művészetek és tudományok legfontosabb központjainak egyike. A két zseni, Giotto és Brunelleschi mellett Dante, Petrarca, Giotto barátai, mesterei. Brunelleschi kortársai Ghiberti, Donatello (tőle a Dómban a kedvenc szobraim egyike, a Habakuk próféta). A templom Brancacci-kápolnájában Donatello szobrai és Masaccio freskói (erről is kellene külön elemzést írni). Ez a három művész, építész, szobrász és festő létrehozták a kora reneszánsz szellemiségének, vallási hitének, kézműves mesterségeinek máig felülmúlhatatlan központját.
Brunelleschiről több ábrázolás is fennmaradt. Hitelesnek tekinthető nevelt fia és tanítványa, Andrea Cavalcanti (Buggiano) márvány mellszobra, melyet nem sokkal a művész halála után készített. Masaccio is megörökítette őt a Brancacci-kápolnában lévő freskóján. Brunelleschi szobra a firenzei székesegyházban látható, Paolo Ucello 1550 körül készült portréja a Louvre-ban. Egy terrakotta szobrot is felfedeztek, amely 1447-ben készült, melyet a gipsz halotti maszkkal is összehasonlítottak. Giorgio Vasari A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című könyvében közölt portré szolgált a későbbi ábrázolásoknak mintául.
Milyen ember lehetett? Kiemelkedő intellektusú, elmélyülten gondolkodó, okos tekintetű, határozott. Munkamániás volt, gyakran írják le nehéz természetűnek, összeférhetetlennek, akaratosnak, öntörvényűnek, makacsnak, innovatívnak, aki tisztában volt rendkívüli képességeivel. Találékony, sokoldalú mérnök, építész, kiváló matematikus és a geometria szakértője. Ő alkotta meg a lineáris perspektíva elméletét, mely alapjaiban változtatta meg a művészetet. Reneszánsz ember.
Újragondolásra késztet
Az első megrendítő művészeti, építészeti élményem 1972-ben volt Athénben, az Akropolisz, a fellegvár, mely az európai civilizáció és demokrácia ikonikus jelképe. 28 éves voltam, addig csak a modern művészet érdekelt. A Kr. e. 5. században épült vallási és politikai központ nagysága és szépsége a földbe döngölt. Megállíthatatlanul zokogtam (gyerekként se voltam sírós). Mindent újra kellett gondolnom. És újra tanulni a művészettörténetet.
Amikor 1978-ban, Rembrandt Amszterdamja után, a firenzei dóm és kupolája következett, már három évvel túl voltam a művészettörténeti doktorátusomon. És a téglavörös, hatalmas kupola kifejezhetetlenül erős hatására rá kellett jönnöm, hogy újra kell tanulnom a reneszánsz művészetet, építészetet, tudományt, esztétikát. Alig tudtam valamit a reneszánsz filozófusokról. Hazajövetelem után egész nyáron a humanista filozófiát (Erasmus, Petrarca) tanulmányoztam, a platonizmusról és az új kozmológiáról (Kopernikusz, Giordano Bruno) olvastam, 34 éves voltam. Kulcsfontosságúvá váltak számomra az egyéni szabadságjogok és a tudományos kutatás szabadsága.
A szabadság megtestesítője
Az én gondolkodásomban, világképemben a firenzei dóm kupolája az emberi szabadság, az emberi méltóság megtestesítője.
A kupola összeköti a földet, a földi létet az éggel, az istenségekkel, az istenekben való hittel. Az univerzumot szimbolizálja, a teljességet, a tökéletességet. Évezredek óta használatos építészeti forma a legtöbb kultúrában, vallásban. Spirituális, transzcendens elem az ortodox kereszténység szentélyeiben, az iszlám építészetben és a buddhizmusban is. A szín is jelentéshordozó. Félgömb alakú boltozat. A cupa latin szó jelentése: csöbör (ivó edény).
Eredetileg a perzsák alkalmazták kisebb terek lezárására, már az ókorban elterjedt a római birodalomban. A bizánci szakrális építészet egyik kedvelt eleme. A reneszánsz után lett népszerű Európában, és nem csak a templomépítészetben. Terjedelmi korlátok miatt csak néhányat emelek ki a kulturális szimbólumok közül: mindenekelőtt a Pantheont Rómában (2. század), melyet Hadrianus császár építtetett betonból, a világ legmagasabb boltozata. Megemlítendő Jeruzsálemben a Sziklamecset arany színű kupolája, Isztambulban a Hagia Sophia, a Vatikánban a Szent Péter bazilika reneszánsz kupolája. Nagyon sok közigazgatási, politikai funkciót betöltő épület is fontos (például Washingtonban a Capitolium, 1863, klasszicista stílusban).
Viszonylag sok kupolát láthattam Rómától Londonig, Budapesttől Wroclavig (ez utóbbi modernista vasbeton kupola 1913-ban épült, fesztávolsága 69 méter, építészetileg egyedi és nagyon látványos). Nemcsak a templomok kupoláiról igyekeztem minél többet olvasni, reprodukciókat gyűjteni (mint például a londoni Szent Pál székesegyházé, az Izsák székesegyházé Szentpéterváron, és a Jeruzsálemet is szimbolizáló aranyló kupola a Szikladómon), hanem például a nagyon is világi épületekről is, például a Reichstagról Berlinben. A Német Birodalom építtette a saját központjában, leégése Hitler hatalmát jelezte. Amíg csak Kelet-Berlinbe járhattam (hetvenes évek), meg sem néztem rendesen (közvetlenül a szektorhatáron volt). Aztán végig követve a kettészakított város újraegyesítését, többször is jártam a kilátóként használható acél és üvegkupolában a tetőn.
Egyébként a kupolák eredetileg nem szakrális, vallási jellegűek voltak, hanem világi épületek, monumentális hatalmi szimbólumok, középületek. Az ókori Rómában tróntermek, mauzóleumok, fürdők reprezentatív elemei. A reneszánszban és a barokkban státuszszimbólummá vált a palotákon, majd a 19. században a historizmus és a klasszicizmus idején terjedt el a polgári államokban, jellegzetesen világi, politikai funkciókkal (parlamentek, bíróságok, tőzsdék).
Ma már nagyon sajnálom, hogy nem mentem el Indiába (ráadásul Ország Lilivel mehettem volna) és nem láttam a Tádzs Mahal tökéletes arányú mauzóleumának kupoláját, amely az örök szerelem emlékműve.
Budapest szimbólumai az Országház (Parlament), a Szent István Bazilika és a Magyar Nemzeti Galéria (Budavári Palota) kupolái. Nagyon sok nagyon szép, városképi szempontból fontos kupola pusztult el a 2. világháború alatt Budapesten, melyek nagy része az 1890-es években és 1900 körül épült az Andrássy úton, az Erzsébet hídnál, a Deák téren, a Károly körúton és így tovább (az építész hallgatóknak mindig vetítettem a háborúban elpusztított és az ötvenes években lebontott kedvenceimből, amelyek nekem személy szerint nagyon hiányoznak – például a Takáts-ház hagymakupolája az Erzsébet hídnál, a Deák téri szecessziós bástya, a világító üveggömb a Szervita tér fölött és az azt tartó Atlas szobor és így tovább).
Nagykanizsai emlék
A legkorábbi kupolaemlékemet hagytam utoljára. Szülővárosom, Nagykanizsa barokk sírkápolnájának, az 1768-ban épült Inkey-kápolnának a kupolája beleégett az agyamba. 1952-ben történt. 8 éves voltam. Az úttörők fémgyűjtő akciója során leszedték a kápolna kupolájának réz borítását. Nem vettem benne részt, bambán álltam, akárcsak 1956 november elején a Körúton a szétlőtt lakások láttán. Sokat bámészkodtam 8–10 éves korom körül az Osztrák-Magyar Bank 1897-ben épült pénzügyi palotáját – így a Fő térre néző kupoláját is – csodálva. A kedvencem a Teleki úti víztorony teteje volt.
Búcsúzások
Amikor végre nagy nehezen felfogtam, hogy a két térd- és a két csípőprotézissel vége az utazásoknak, felfedezéseknek, városjárásnak, hegymászásoknak – a szabadságnak –, eladtam a kocsimat és abbahagytam a tanítást. De előtte még elmentem Rembrandt Amszterdamjától elbúcsúzni, az unokáim édesapjának kíséretében. Aztán még Firenzébe, búcsúzni Brunelleschi kupolájától. Ide egy festő házaspárral és számos könyvem szerkesztőjével. Hihetetlen szerencsénk volt! A szállodánk erkélyéről szinte karnyújtásnyi közelségben állt a kőből és téglából épült mestermű. Láttuk mindenhonnan a 104 méter magas dómot, ám ennyire közelről soha még a karizmatikus kupolát, mely ellenállt az időnek, 600 évnek, a földrengéseknek, a villámcsapásoknak, viharoknak.
Szerencsére – sok vita, gáncsoskodás, pereskedés ellenére – a tervező, sokoldalú művésze 1420-ban belekezdett az építkezésbe, melyet végig egyedül irányított és zseniális technikai kivitelezéssel (például a kettős héj alkalmazásával, az úgynevezett halszálkás mintás falazással, ötletes masinák kitalálásával) valósított meg. Őrültnek tartották, holott csak következetes tervező és kivitelező volt. Amikor esténként az erkélyen boroztunk, többször is gondoltam arra kissé szégyenlősen, hogy ezt az ajándékot, bensőséges közelséget meg sem érdemlem a sorstól. Már a megismerkedésünk is csoda volt – 1978-ban, Farkas István unokájának erkélyéről –, de akkor még nem voltam elég érett hozzá. Az öregkori búcsú azonban sok mindent megértetett velem arról, miért kell a jelentős mű alkotójának egyedül meghoznia a döntéseit. Ő dolgozta ki a centrális perspektíva szigorú matematikai szabályait, ezzel lehetővé téve a tér háromdimenziós, valósághű ábrázolását.
A végső búcsú napján bementem a Santa Maria del Carmine templom Brancacci-kápolnájába, hogy megnézzem a Brunelleschiről készült portrét. 1423-ban festett arckép, profilban teljesen balra fordulva, ami az európai festészeti hagyományok szerint azt jelenti, hogy a múlt felé fordul. Okos arc, figyelő tekintet, határozott szájvonal, kíváncsi orr, határozottság, erő, elszántság. És magány. Az elsők egyike volt, aki használta festményei, rajzai megalkotásához a perspektíva tudományát.
Amikért érdemes volt
Később baráti segítséggel többször is elmentünk Bécsbe, Münchenbe és Drezdába kiállításokat nézni, majd két évvel ezelőtt Izlandra. Ez maga a csoda! Életem egyik legjelentősebb találkozása – majd ezzel zárom ezt a sorozatot. Azt nem írhatom, hogy felülírt mindent, hiszen rendkívül gazdag az a lista – helyszínekről, műalkotásokról, emberekről –, amelyekre gondolva azt kell mondanom, hogy érdemes volt élnem. A nagyapámtól a két unokámig. Krétától Oxfordig. Rembrandttól Paul Kleeig. Izland számomra a csodaország, tűz és jég, vulkánok és gejzírek, a fekete homokos tengerpart. Ott is, azóta is csak ismételgetni tudom: „és jó volt élni, mint ahogy soha” (Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú).
Brunelleschi kupolája pedig számomra intellektuális csoda, az emberi agy és kéz gazdag lehetőségeinek tárháza. A 463 lépcső, amely felvezet a 45 méter átmérőjű kupolába, az embert lehetőségeire és korlátaira figyelmezteti.
Különösen a brit romantikus költők, Lord Byron és Shelley dicsőítették a firenzei dómot, a kupolát az emberi zsenialitás jelképének tekintették, mely összeköti a földi világot az égbolttal. Központi motívum Babits Mihály Firenze és Juhász Gyula Firenzei mozaikjában. Ez utóbbiakat is felülírta, hogy a Szigligeti Alkotóházban, ahol festőkről szóló monográfiáimon dolgoztam, Nemes Nagy Ágnes és Gergely Ágnes megtiszteltek bizalmukkal és gyakori hosszú sétáinkon – készülő olasz műfordításaik kapcsán – beavattak Dante városának titkaiba és a reneszánsz Firenze, a dóm iránti csodálatukba, illetve szívesen, figyelmesen hallgatták, amit Brunelleschiről és az ő kupolájáról tudtam.
S. Nagy Katalin