::: Párosesszé Gerber Pál debreceni kiállításáról II.
Esik az eső, amikor beáll a vonat a debreceni pályaudvarra. Gerber Pál kiállítása vár a Batthyány utca 24-ben. Az állomástól nem esik messze a kiállítóterem, a Google szerint, de jobb a taxi, sétálóutca, nem tud bemenni, itt van egy átjáró, mutat egy közre a taxis, hamar megtaláljuk. Meg, a páros oldalon kell keresni. Három terem, a legbelsőbbel kezdem. A galéria három termében 66 mű rendeződik el, a főleg pozdorjalemezre és farostra festett képek, illetve a rajzok és installációk mellett szöveges munkák, szövegtáblák is helyet kaptak a tárlaton.
Mi végre a jelen, ha benne csak a múlt fürdeti arcát, vetődik fel bennem, a hátára fordult fekete elefánt láttán. Gerber gyászol, rendben, sokan vannak ebben az országban, akik erre kényszerülnek. A bányászatnak annyi. Nincs másik bánya. Eötvös bohóc még azt mondta, hogy van másik. Talán igaza volt, van másik, csak még nem találtuk meg. Maga is így látta néhány éve: Egy énekkart keresek, ahol még énekelnek, és egy mosodát, ahol még mosnak. A valóságot keresi most is. A leszakadt függönynél valóságosabb látvány nem kell. Képzelet nem kötődik hozzá, mert nem igen szakad le a függöny, és az a függöny nem szakad le, amit Gerber bemutat, súlyos brokát és nehéz faszerkezettel felfüggesztve. Le fog szakadni, gondolnánk, helyesebben triviális, hogy leszakadt. Ez a trivialitás végig tetten érhető Gerber műveiben, amelyek nagy része ragyogó ötlet, dizájn, forma, de nem több. És nem is akar többnek látszani. Gerber a mesterség lényegét érinti műveivel, a szabályok betartását és megszegését, hogy valami úgy szabályos, hogy egyáltalán nem szabályos. Nem is a gyermeki lélek itt a fontos, Gerber már sosem lesz gyermek, még akkor sem, ha valamilyen formában, korban visszafiatalodna. Lelke akkor is maradna a súlyos lélek, könnyedségre várva.
Gerber a klasszikus, múzeumokban őrzött és a múzeumokba vágyó művekre, szándékokra, vágyakra irányítja a figyelmet. Miközben állandóan a regisztrációt, a kánoni figyelmet igényeljük, lassan elfeledkezünk róla, a művészet esszenciája a játék, az önfeledtség, és nem az örökkévalóság felé kacsintás, ösztönös vagy elgondolt és vágyott kacsintás. A kiállítás jól mutatja, hogy a művészet nem fejlődés csak változás, hol feljebb van, hol lejjebb van valami, liftezünk, emelkedünk és süllyedünk. Koncentrált kiállítás, gondosan megalkotott, végiggondolt, hogy az apró kiszólások, beszólások, tárgy együttesek megkapják a maguk figyelmét, és a rájuk irányuló figyelem helyét. Pimasz és frivol kiszólások, beszólások, kihívások, letaglózások és valami ismeretlen vágy, hogy létébe merülve bukkanjon fel valahol a tenger kevésbé ismert partján, fövenyén.
Gerber megalkotja a konyhaművészet faltapaszait, de a műhelyeket is idesorolnám, egy kovácsműhelyt, egy fodrászszalont, képkeretezőt, fonodát, mind-mind a kézművességen alapul, egy jól faragott furulya, síp, kanál és tányér, önmagába és önmagához vezeti vissza az ember tekintetét, hogy észrevegye, múzeumba sem kell menni, a látvány előtte áll, maga lesz a látvány. Feltehetjük Gerberrel a kérdést: De hogy kerül ide a KISZ denevér? Karácsonyfatalpon. És ott az Ikon, 2014, akár mi is magunkra ölthetnénk a dresszet, fej nélkül.
Gerber folytonos önmegsemmisítése, annullálása, szélen rekedtsége nem válik a művészet dicsőségére, pálmaágat is emel, focizik, hokizik, talán még bányász is lesz egy-egy éjszakára. Szószegő lesz, és szavakat csihol, hogy minél előbb kitűnjön, törekvése az, hogy semmi sem tűnjön ki, csak az időbeliség teszi, hogy időben vagyunk kénytelenek megnyilvánulni. Művészete a 20-as és 30-as évek rajzvonulatát, tisztaságát őrzi, már-már a Bauhaus tendenciákat. A funkcionalitást, a természetességet, mind eszközben, mind gondolkodásban, vagyis a matéria kap nagy hangsúlyt, a kellék, a jelhordozó, a gondolatot keretbe foglalt képkeret. Gerber tartja, kimondva-kimondatlanul, hogy Duchamp óta semmi sem változott, a Forrás továbbra is a vécékagyló. Gerber csavar ezen is, a tárgyait nem hagyja magára, csoportba rendezi őket, mintha a többség erejében bízna, a számosságban, hetesekben, ötösökben. Csoportképzése szubtilis, továbbra is a szürkeségben tartja a színeit, gondosan ügyelve, hogy senki se szóljon ki a karból, egyetlen csóka sem. De kiből lesz csóka? Gerber maga lenne a Nagyszalonta csonkatornyából való csóka?
A hagyományhoz való ragaszkodása eszköz jellegű, nem tagadja meg, hogy nem a semmiből jöttek ötletei. Számára a világ nem egy káosz, ha meg is kérdőjelez erkölcsi igazságot, a kék Mátyás, egy csavarral még Rákosit is játékba hozva. Ott a tank is, nem dübörög, nem is testvéri, valami, ami már nem szoroz, nem oszt. De Gerber, miként Bernard Venet is, számol. Kell neki a szellemi gyönyör, és talán ez a kiállítás igazi tétje, a szellem, amely az anyagba hatol, átalakítja, formálja azt, és eközben a szellem is testesedik, öblösödik, anyagtalansága háttérbe szorul, mert látni hány féleképpen is lehet a szellemet, menteni, óvni, kihívni. A művészeti ágak szétszakítottsága az, ami Gerbernél nincs meg, ha nem is tud ellenállni a képi humornak, egybe olvasztja a szót, a hangot és a képet. Akár feLugossy a műveiben.
Kölüs Lajos
„Mi végre a jelen, ha benne csak a múlt fürdeti arcát.”
Igen!