::: Párosesszé Jakatics-Szabó Veronika Fal és adrenalin című kiállításáról I.
Mottó: „Az edzett mászó ismertetőjegyei: megveti a kényelmet, fájdalmas cipőt hord, szereti az éles felületeket és a szorult helyzeteket. Mert ő mászik! (Zilahi Anna)
A hegyhez nemcsak a függőleges felület tartozik, hanem a szél, a hideg, a magasság, a veszély és a távolság tapasztalata is. Ezekből a mászófal csupán bizonyos elemeket őriz meg, mégis tovább viszi a hegyhez kapcsolódó ősi vágyakat. A mászófal nem egyszerű pótlék, hanem a hegy kulturális utódja. Nem magát a hegyet őrzi meg, hanem a kihívás, a felfelé törekvés és az önmeghaladás eszméjét. A romantikus hegymászó a természet végtelenségét kereste; a mai városi mászó ugyanezt a vágyat egy plafonnal lezárt térben éli át.
Különös szerepet kapnak a mászókövek. Első pillantásra technikai elemek csupán, valójában azonban egy új, mesterséges geológia alkotóelemei. A színes fogások a természet emlékezetének hordozói, egy urbanizált világ sajátos ásványai. A boulderterem a kortárs ember mesterséges barlangja, ahol a természet emlékezetét gyakorolja. A mászás itt nem menekülés a városból, hanem a természet egy új formájának megteremtése. A mászók alakjai nem portrék, hanem mozdulatok és gesztusok hordozói. A kinyújtott kar, a feszülő hát, a falhoz simuló test olyan, mintha egy tánc egyetlen pillanata merevedne képpé.
A test nem ábrázolt tárgy, hanem az erőfeszítés látható nyoma. A figurák gyakran beleolvadnak a geometrikus rendbe. A mászófal egyszerre építészeti struktúra, absztrakt kompozíció és színpad. Az emberi test és a mesterséges környezet szinte egymás folytatásaivá válnak.
A Kék és narancssárga terek (2026) című alkotásban a falak éles törései szinte kristályszerű geometriát alkotnak, amelyből a jobb oldalon megjelenő narancssárga sáv válik ki. A mászó alakja meglepően apró. Nem hősként jelenik meg, hanem a tér egyik elemeként. A kompozícióban erős az aszimmetria. A bal oldal szinte üres, a jobb oldalon koncentrálódik a feszültség. A kék és a narancs komplementer viszonya fokozza a drámaiságot. A mászófal itt már nem a természet utánzata, hanem egy absztrakt architektúra. A színes fogások csillagképszerűen szóródnak szét a felületen. A képben valami magányos emelkedés jelenik meg. A figura inkább elveszik a térben, mintsem uralja azt.
A Kék mászóbarlang I–II. (2026) című képpár a kiállítás egyik legösszetettebb alkotása. A két vászon a galéria sarkában találkozik, így maga a tér válik a kompozíció részévé. A néző szinte belép a boulderterembe. A világoskék felületek labirintusszerű rendszert alkotnak. A színes fogások apró pontokként jelennek meg, mintha egy mesterséges égbolt vagy új geológia elemei lennének. A figurák szinte eltűnnek, ami tovább erősíti azt az érzést, hogy a valódi főszereplő maga a tér. A két kép panorámaszerűsége különös perspektívát hoz létre. A falak egyszerre emlékeztetnek modern építészetre és barlangbelsőre. Innen érthető igazán a beltéri természet fogalma. Nem sziklákat látunk, hanem egy városi geológiát. A képnek van valami akváriumszerű, lebegő atmoszférája. A mászók mintha víz alatt mozognának.
Számomra az egyik legmeditatívabb alkotás a Meredek mászófal (2026). A hatalmas, világos felületek között egyetlen feketébe öltözött figura függ. A test szinte függőleges tengelyként jelenik meg, amely a kompozíció középpontjától kissé eltolva helyezkedik el. A fehér és türkiz síkok monumentális nyugalmat sugároznak, miközben a színes fogások szabadon lebegő jelekként jelennek meg. A kép szinte Malevics vagy a geometrikus absztrakció világát idézi.
Különösen érdekes, hogy a mászó mintha nem felfelé, hanem befelé haladna. A kép kevésbé az adrenalinról, inkább a koncentrációról és a csöndről szól. A figura itt már majdnem szerzetesi alaknak tűnik.
A Sárga, fekete fal (2026) a tárlat egyik legdrámaibb festménye. A sárga felületek intenzív energiát sugároznak, amelyet a kép közepén húzódó fekete sáv drámai módon szakít meg. A fekete háromdimenziós üregként vagy hasadékként jelenik meg. Mintha egy belső barlang nyílna meg. A mászó alakja ismét kicsi, de ezúttal a fekete mélység peremén helyezkedik el. A kompozícióban a sárga és a fekete kontrasztja szinte expresszív erőt ad a képnek. A festmény, a többi alkotáshoz képest eltávolodik a valóságtól. A mászófal már nem sporteszköz, hanem absztrakt táj vagy pszichológiai tér.
Jakatics-Szabó Veronika festészetének néhány visszatérő sajátossága jól kirajzolódik: a figurák mindig kicsik, a tér uralja őket; a mászófal geometrikus absztrakcióvá alakul; a színes fogások egyfajta mesterséges geológiát hoznak létre; a perspektíva gyakran bizonytalan, a falak barlangszerű terekké válnak; a képek egyszerre hordoznak sportélményt és meditatív csendet. A mászás nem heroikus teljesítményként, hanem a modern ember sajátos beltéri természetélményeként jelenik meg.
A művekben nem a csúcs meghódítása válik fontossá, hanem az a különös állapot, amikor a külvilág megszűnik, és az ember egy mesterségesen létrehozott, mégis ősi emlékeket őrző térben találja magát. A boulderterem így nem egyszerű sporthelyszín, hanem egy kortárs barlang, a természet emlékezetének városi változata.
A tárlat újdonsága, hogy a mászófalat a beltéri természet metaforájaként értelmezi. Jakatics-Szabó Veronika művei a természet emlékezetének és a kortárs ember szabadságvágyának képi allegóriái. A falon mászva mindig úton vagyunk. Nem a hegy felé, hanem a heggyel együtt. Azzal a heggyel, amelyet már magunkkal hoztunk a városba.
Kölüs Lajos