::: Hollai Krisztina Level Red című kiállítása elé
„A teremben sétálgatnak a ladyk,
és Michelangelót dicsérik.“ (T. S. Eliot)
A kiállítást ezennel megnyitom.
A viccet félretéve, néhány dolgot meg kell osztanom önökkel.
Hollai Krisztina műveinek nincs narratívája. Tudható, hogy a nézés aktusában egyek vagyunk, de a látáséban különbözőek. Nem lévén művészettörténész, a képek stílusáról, festészeti előzményeiről nem fogok beszélni, de a gondolati háttérről igen.
Kriszta keres. Minden munkájában a részek vagy vallástörténeti, vagy mitológiai eredetre, szimbolikára utalnak. Megtartja az alkímia, a neoplatonizmus, a kabbala hieratikáját, de újraértelmezi azokat.
Ezért nála a kapu a halál pillanatának „kilépőkapuja“. A tükör annak bizonyítéka, hogy élünk, jelen vagyunk, mert álomban és a szellemvilágban nincs tükörkép. A grál kancsójáról tudható, hogy vérrel van tele – mert az európai kultúrában csak a véráldozat megengedett. (Nem látjuk, mert a hivalkodás elveszi az áldozás erejét.)
A Level Redről beszélgetve anno, felidéztem képeit, és az almára, a paradicsomra és a rákra asszociáltam. „Bár rák volnék, és fúrhatná ki két érdes ollóm a tenger fenekét!” – írja T. S. Eliot.
Mindezek Krisztának a kiállítása elé írt szavaival:
„Az alkímia logikája szerint a fehérből szükségszerűen következik a vörös. Az endgame valójában a rubedo (pirosodás), az a stádium, amikor az anyag életre kel, a mesterségből mű születik. (…) Ahhoz, hogy működni kezdjen, szükség van még (…) érzelmi töltetre, társadalmi érzékenységre, asszociációs mezőre, valami extrára. A rubedóra. A «pirosodás misztériumára».
Ebben a kiállítási anyagban a piros a vizsgálódásom tárgya. Az egyik képen egy absztrahált, arctalan figura bárki lehetne, mégis a kis piros sapkáról, akik régóta ismernek rávágják, én vagyok. Más munkában a vörös a női testhez, a menstruációhoz, a szexualitáshoz kapcsolódik. A kakas pedig még csak nem is piros, és mégis az, a «pirosság» szimbóluma, a véré, a forradalomé, a szabadságé. (…) A Vörös Kapu szimbolikája sem véletlen, az alkímiai átalakulás küszöbe.”
Hogyan lehet e két látásmódot kibékíteni? Hervay Gizellát idézem:
„…hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé.”
Fontos megemlítenem, hogy Hollai Krisztina nem visszatükrözi, absztrahálja, vagy dekonstruálja a teret, hanem újraépíti. Imaginatív művész. A mitológiai és profán elemek mellet bátran használja a rózsakeresztes szimbólumokat. S bár kompozícióiban, témaválasztásában, anyagkezelésében felsejlenek Ország Lili – főképp az 50-es, 60-as években készült – munkái, ő nem metafizikus szürrealista, műveiben nem a múlt felé fordul, hanem a képalkotásában annak elemeit, tárgyait, szimbólumait új kontextusba helyezi. Így művészete nem értelmezhető a tradíció felől.
Mindezek fényében, Gaál József terminológiáját idézve, Hollai Krisztina és az ő munkássága meta-archaikus!
S a végére – mert Kriszta az élet bardója felől, én meg az absztrakció felől közelítek – hagy hozzak még egy Dylan Thomas-idézetet, a Tombol a hold című verset, mely kibékítheti ezen illuzórikus ellentétet.
„Tombol a hold, viaskodom, de nem / a gőgösöké, amit éjszaka / csapzott lapokra írok, sem pedig / a felszálló halottaké, kiket / madárraj és zsolozsma rejt el; / csak a szeretőké, kik hunyt szemekkel / minden korok bánatát ölelik, / akiknek fizetségre nem telik, / nem is látnak, övék művészetem.”
Dóra Attila