::: A nagyhét és húsvét történéseinek földrajzi helyszínei
2020. március 20-án, közép-európai idő szerint hajnali 4 óra 50 perckor és 46 másodperckor eljött az a pillanat, amikor a Nap az Egyenlítő felett delel. Ismét eltelt egy tropikus esztendő, a Nap tavaszponttól tavaszpontig tartó haladási ideje. Ezen a márciusi napon ugyanolyan hosszú volt már a nappal, mint az éjszaka, a csillagászati tél után megérkezett a csillagászati tavasz. Másnaptól a nappalok hosszabbak az éjszakáknál, ami ősidők óta azt jelenti: a fény győzött a sötétség felett.
A csillagászati történések évi rendszerességű ismétlődését az emberek régen titokzatos jelenségekkel magyarázták, igyekezve megfejteni az égi tünemények hátterét. A természet többféle módon mutatja a tavaszi nap-éj egyenlőséget. Nemcsak a nappalok hosszabbodásával, hanem például a rügyfakadással, a virágzással is jelzi a változást.
A különböző művészeti ágak képviselői az évente ismétlődő fenomént – a természet szépségének múlhatatlan valóságát, amikor a sötét, zord és hideg tél után egyre többet süt a Nap – évszázadok óta próbálják saját eszközeikkel ábrázolni. Az egyik gyakran megidézett és megfestett motívum a virágba boruló mandulafa (Amygdalus communis). „S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben” – írta a Janus Pannonius a középkor vége felé (De amygdalo in Pannonia nata – Egy dunántúli mandulafáról, 1466; Weöres Sándor fordítása).
Az újjászületés a természet újraébredését is jelenti. A természet jelenségeinek ismétlődését, a különleges vagy nagyon ritkán előforduló jelenségeket az ember minden időben – tudásának korabeli szintjén – igyekezett megfejteni, illetve történetekhez, eseményekhez kapcsolni. Természet és társadalom rendszere adja azt a földrajzi környezetet, amelyben élünk.
A fák rügyezése, a nappalok hosszabbodása jelzi a kereszténység fájdalmas ünnepének eljövetelét is. A tavaszi nap-éj egyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap húsvét vasárnapja. Természet és társadalom szoros kapcsolatának jellemzésére méltó példa húsvét időpontjának kiválasztása. Kr. u. 325-ben Nagy Konstantin római császár összehívta a niceai zsinatot, a keresztény püspökök egyetemes találkozóját. Ekkor döntöttek arról, hogyan számítják a kereszténység legnagyobb ünnepének idejét. A nyugati kereszténység ma is így tartja a húsvétot. Az előtte lévő hét a nagyböjt időszaka, benne nagycsütörtökkel, amikor „a harangok Rómába mennek”. Az aznapi egyetlen nagymisén a tridenti liturgia szerint megszólalnak az orgonák, csengők, harangok, majd azután – a hagyományok szerint – elhallgatnak nagyszombatig.
Egy elbeszélés szerint 1674-ben, nagyszombat napján Rómában, a Szent Péter templomban a sekrestyés felment a harangok közé, ahol legnagyobb megdöbbenésére egy fiatalembert talált az egyik harangban. A késmárki diák elmesélte, nagy vágya volt látni az Örök várost. Mivel úgy hallotta, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek, felment a templomuk tornyába, és odaszíjazta magát a legnagyobb harang nyelvéhez. Egyszer csak nagy rázkódást érzett, és elvesztette az eszméletét; föl sem ébredt Rómáig…
A templomokban nagycsütörtöktől nagyszombat estig világszerte kereplők helyettesítik a harangot, emlékeztetvén a fájdalomra, az Olajfák hegyén, majd a Koponyák hegyén történtekre. A harangok szomorúsága a nagyhét fájdalma. Jézus születése után több mint három évtizeddel a Szentföldön megtörtént az elképzelhetetlen.
A nap-éj egyenlőség és a húsvét kapcsolatának – az időpontszámítási szabályon túl – egy másik, mélyebb értelmű jelentőséget is tulajdonítottak a zsinati atyák: a nappal és az éjszaka, a világosság és a sötétség kényes és rövid egyensúlya a teremtés kezdő időpontját testesítette meg számukra. A zsinat után 52 évvel adták ki az úgynevezett Paschal Homiliát, melynek fejtegetései szerint „harmónia, rend és egyensúly jellemezte a természet elemeit a káoszból a kozmoszba való átmenet idején”. Az idő az egyensúly állapotában keletkezett. A post-zsinati atyák rendkívüli módon felértékelték a nappal és az éjszaka között fennállott eredeti harmóniát, az egyensúlyt, melyet a teremtő a teremtéstörténet negyedik napján bontott meg, amikor megteremtette a világító égitesteket, hogy válasszák el a világosságot a sötétségtől. A Szentírás első könyve azt sugallta nekik, hogy a világ a tavaszi nap-éj egyenlőség idején keletkezett.
Húsvét és az előtte lévő nagyhét eseményei a Szentföldön, az Olajfák hegyén és a Koponyák hegyén történtek. A latinul Terre Sancta néven ismert terület a Közel-Kelet azon régiója, amelynek egyaránt komoly jelentősége van a keresztény és a zsidó vallásban, továbbá az iszlámban és a bahái hitben is. A fennálló közigazgatási határokat figyelembe véve a Szentföld a mai Izrael teljes területét, valamint Jordánia és Libanon egyes részeit foglalná magába. Legfontosabb része a „Szent Város”, Jeruzsálem, amely mind a zsidó vallás, mind a kereszténység legszentebb helye, valamint az iszlám vallás harmadik legszentebb városa, Mekka és Medina után. A héber Biblia Jeruzsálemre, valamint az azt övező területekre isteni ajándékként utal, amely Isten és a kiválasztott nép között köttetett frigy ékes bizonyítéka. A keresztény hitvilágban a Szentföld vallási jelentősége – többek között – az, hogy Jézus Krisztus e területen született, itt tevékenykedett prófétaként, itt feszítették meg, s e földön támadott fel. Az iszlám kezdeti időszakában az imairány Jeruzsálem volt. A bahái vallás alapítója és vezetője, Baháalláh pedig az itt húzódó Kármel hegyet jelölte ki a vallás központjának.
A Szentföld területe misztikusan és varázslatosan különleges földrajzi környezet. A természet rengeteg energiát egyesített erre a területre. Ezek az energiák hozták létre azokat az égbenyúló hegyeket is, amelyeket istenként tiszteltek az emberek. Azt vallották – és S. Nagy Katalin is ezzel kezdi párosesszéjét –, hogy itt laktak az istenek. Így hihetővé válnak azok az elképzelhetetlen csodák is, amelyek hitet adtak és adnak emberek millióinak. A természet hit és csoda, s általa valóságossá válhat az elképzelhetetlen. A természet maga az emberi lélek. Csodái, rejtélyei, titkos mélységei – és ezek feltárása – megmutatja magát az embert. A Szentföldön történtek megmutathatják számunkra az emberi élet értelmének keresését és annak választható útirányait.
„…Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”
Dsida Jenő Nagycsütörtök című versében megfogalmazza azt az érzést, amelyet Jézus érezhetett tanítványai körében az Olajfák hegyén. Nagycsütörtök volt, a kivégzése előtti este. A harangok elmentek Rómába, test és lélek magára maradt. A csendben érződött az a feszültség, amelyet Pilinszky János Négysorosában így fogalmazott meg:
„Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”
Jézus magánya az Olajfák hegyén olyan, mint a hegyek magánya a hegyvonulatok között. Jézust körülvették a tanítványai; velük volt, tanította őket, mégis magányos volt. A hegyek is magányosnak.
De nézzük meg, milyen természeti, földtörténeti adottságok vették körül ezeket a drámai eseményeket. Ha az Olajfák hegyéről lenézünk a városra, akkor láthatjuk azt az építőanyagként használt világos mészkövet, amelyből az egész hegy keletkezett. Az Olajfák hegye annak a hegyvonulatnak a része, amely megállítja vagy feltartóztatja a Földközi-tenger felől érkező felhőket, így vonulatai a felhőtornyok ölelése mögé bújnak. A mészkő jelzi számunkra azt, hogy valamelyik földtörténeti időben itt tenger hullámzott, s ennek visszahúzódása után keletkeztek a hegyvonulatok.
A kréta korból (azaz körülbelül 70–140 millió évvel ezelőttről) eredeztethető mészkő tehát olyan kőzet, amely tengervíz egykori jelenlétére utal. Az éghajlat akkoriban meleg volt, és magas volt a tengerszint. A múlt titkai között fontos azt is tudni, hogy – jelen tudásunk szerint – ebben az időszakban jelentek meg a madarak és az emlősök, valamint a zárvatermő növények. Később, amikor a tengerek visszahúzódtak, a hátra maradt növényi és állati maradványokból üledékes kőzetek képződtek; ezek egyik csoportjába tartoznak a mészkövek. Jeruzsálem világos színű épületei javarészt a helyben bányászott mészkövekből készültek. Az Olajfák hegye a mai ember számára egyszerre jelzi a múltat és a jelent.
A Szentföld domborzatának varázsa lenyűgözően bizonyíthatja számunkra a természet erejét. Hegytetőről nézve egyszerre láthatjuk a tengert, a gyűrődő hegyek vonulatait, a sivatagot, a városokat, a tengerszint alatti mélyföldeket. Láthatjuk a természet erejének mindenhatóságát, elképzelhetjük a magasodó hegyek felhő mögé bújt csúcsait mint az istenek lakhelyeit. A természet ereje nemcsak meggyűrte a földfelszínt borító anyagot, hanem megjelenítette számunkra a hegyek magassági szintjeinek különböző növényzeteit, a hegyek belsejébe sötétséget teremtett, elválasztotta a világosságot a sötétségtől.
A Szentföld, mint már szó volt róla, a mai Izrael, Libanon és Jordánia területén húzódik. A törésekkel feldarabolt röghegység tengerszint feletti magassága 800 és 1000 méter között van. Ezek a hegyek lankásan ereszkednek a Földközi-tenger homokdűnéi felé. A területen uralkodó mérsékelt mediterrán éghajlat évezredek óta nagyon kellemes lakhelyet biztosított az itt élők számára. A föld, a környezet és az embercsoportok viszonya sokat változott az elmúlt évezredek alatt.
Földtörténet és emberi történelem egybefonódását példázzák a mintegy kétezer évvel ezelőtti események is. A földrajzi tér birtoklásáért folytatott időtlen harcok következménye volt a megváltó próféta keresztre feszítése. Mint azt Pilinszky János írja: „A keresztény húsvét a mindenség legcsendesebb, s leghatalmasabb detonációja, a feltámadt Krisztus, s vele az egész teremtett világ dicsősége és megújulása.”
Izsák Éva