::: Gaál József kiállítása elé
A Káli-júga nem ért véget a 19. század végén. Csak megpihent, visszahúzódott, helyet adott Alfred North Whiteheadnek, John Cagenek, Hamvas Bélának, Tarkovszkijnak – hogy csak néhányat említsek –, s most újra itt van. A könyvnyomtatás elterjedése volt az első nagy paradigmaváltás a Krisztus utáni korban, ezt követte az episztemé összeomlása, majd a harmadik negatív hatásaként el is értünk az embertelen emberig. Ennek, azaz a vizualitás és internet okozta szemléletváltásnak a következtében az utóbbi ötven évben a kortársaink java része elfelejtett olvasni és szöveget értelmezni.
A létfelejtés ezen fázisában – írja Kecskés Péter egy idei tanulmányában – a művészet egyre kevésbé tud/akar emlékezni. Ahogy Hamlet malma bedarálja az emberiséget, és az rovarszerűen menekül hamis ideológiák, hamis tudások, hamis mennyországok, hamis szellemek tanításai felé. Nem kell gnosztikusnak lenni ehhez, hogy mindezt felismerjük, de nem árt. Amúgy valaki a nyugati kultúrában vagy gnosztikusnak, platonikusnak születik, vagy sem – itt nincsenek átjárók és alternatívák. Nem véletlen, hogy az emlékezés a platóni tanítás egyik fő motívuma.
A szellemi árulások és behelyettesítések korában mindezeknek a hangsúlyozása persze szinte hiábavaló – a Zeitgeist mindenre kínál könnyű feloldást. Az ezt megelőző korszak hamis utópiái legalább pszeudo-vallásos hevülettel vagy avantgárd elszántsággal mentek neki a világnak, ma már minden a fogyasztóig, az „élményszerűség” fals címszavai mögé bújva személytelenül, gépiesen jelenik meg, a szellemi kitörés igénye nélkül.
A művész ebben a helyzetben – amennyiben alkotni akar és nem rejtezik el az apofatikus hallgatás ködébe – csak akkor lehet releváns, ha fel tudja mutatni az eikónok felé vezető utat, felméri a hamis szellemek általi sugalmazások csapdáit, és utat mutat a visszatérés felé.
Gaál József „stilizáltnak tűnő ábrázolásai árnyalt jellemrajzok” – írta róla Szeifert Judit egy 2015-ös laudációban. „A keresés, az emlékezet és a teremtés határmezsgyéjén, mindig ugyanazt az arcot kutatva, más és más maszkokra lel. Műveinek előadásmódja, alkalmazott képi eszközei általában groteszkek, de minden festményét, grafikáját és plasztikáját a valósággal való szembenézés, a dolgok mélyére hatoló kereső attitűd motiválja. Alkotásai pontos definícióját adják a groteszk realizmus fogalmának, s egyben kísérletet tesznek a realista és absztrakt ellentétén alapuló, bipoláris művészetfelfogás felszámolására.”
A Homo Inhumanus című kiállítás – szerintem – jellemrajzok helyett az embertelen emberre fókuszál, ahol ember embernek szenvtelen gyilkosa. A pusztító üressége, aki testiségben csak kongó ösztönszerűséggel, közömbösséggel gyilkol. Az értelmetlenséget felülírja a biológiai létszükséglet, az evolúciós célképzetek messianisztikus álma megbicsaklik a valóság által. Nincs bizarr, nincs lélegzetelállító, ami rendkívüli és felháborító lehetne.
A szanszkrit nyelvben az ember szó eredete a manusja, aminek az elme, a manasz szóval közös gyöke van, abból eredeztethető, tehát az elméjében élő embert jelenti, aki megfosztva a transzcendens élményektől, már csak a pillanatnyi látvány, az érzéki kielégülések és jelenségek által manifesztálódik. Ha a tudat nem a lélek attribútuma, és tagadjuk a transzcendenciát, észrevétlenül jutunk el az embertelen ember állapotig. A materializmus mocsarában már nincs mit profanizálni, mert csak a közönséges lét még közönségesebb rétegei rakódnak egymásra. A gyilkolás mechanizmusa már nihilből fakadó kísértet-lét, kielégíthetetlen és enerválttá vált ösztönök, gyilkolási vágy szenvedélyek végtelen sorozata. Valójában a lét-alvilág teljesedett ki, nincsenek kategóriák, mert nincsenek határok, nincs alantas és fenséges, nincs hazugság, mert egybefolyt a változékony igazsággal. Már csak átmeneti etikai kontextusok mesterséges kombinációi termelődnek.
A kiiktató törlést közönséges, szervetlen sablonmechanizmus irányítja, mert a gyilkolás-fikció beleég a tudatba, a digitális horror-spektákulumok játékos pusztítás variánsaiként, önkéntelen reflexként működnek. Tréfa és horror a pusztítás örömében eggyé válik, paródiáiból kvázi mitikus történetek lesznek, kényszercselekedetre ösztönző valósághitek. A közömbösségben naturalizálódik, és absztrakt-technikai rutinná vált a technikai komfortból irányított pusztítás.
A Káli-júga nem ért véget – kezdtem ezt a szöveget. Most így folytatom: nem kell félnünk a végítélettől, már itt van.
Ha a kiállítás képeihez a személy, az egy felől közelítek, az embertelen embert látom – megannyi alakban, színben, pózban. Ha az intellektus, vagy a szellem felől, akkor esendő, meggyötört testeket látok, s ha rászánjuk az időt, a kontempláció révén lelkünk apoteózisa is felsejlik.
Dóra Attila