A mi angyalunk

::: Angyalok Amerikában – a Nemzeti Színházban


Első pillantásra, sőt, első felvonásra még úgy tűnik, nem sok közünk van nekünk itt, 2012-ben, Magyarországon Tony Kushner drámájához, amely az 1980-as évek közepén az Egyesült Államokban játszódik. A Reagan-korszakban járunk, azokban az években, amikor a HIV-vírus létezése bekerült a köztudatba, és amikor még elsősorban a homoszexuális férfiakat tekintették potenciális áldozatnak. A két darabból (Közeleg az ezredforduló, Peresztrojka) egybegyúrt előadás szereplőinek többsége is – vállaltan vagy rejtőzködve – meleg. Meg zsidó vagy mormon, ha pedig egyik sem, akkor valamilyen szerrel él a saját álomvilágában.

Ráadásul a többség (mármint a szereplők többsége) nem csak egy kisebbségi helyzettel kell, hogy megküzdjön, hanem ezek különböző variációival, nem beszélve a betegségről. Mert igaz, hogy „csak” két szereplő AIDS-es, de itt mindenkinek megvan a maga baja, és az egész világ egy nagy kórháznak vagy inkább elfekvőnek tűnik. Ki attól szenved, hogy a házassága hideg és üres, míg a férje attól, hogy ösztönei ellenére él. Van, aki azzal nem képes megbirkózni, hogy gyávának bizonyult, amikor a szerelme mellé kellett volna állnia a bajban, és van, aki mindenhatónak képzeli magát, de a betegségtől a pénze és a befolyása sem menti meg.

És ebben a Millennium felé közelgő világban (ezen nem is elsősorban az ezredfordulót, hanem a végítéletet értve) az angyalok az Istentől elhagyott világban új prófétát keresnek. Mert az előadásnak a több szálon futó, egymáshoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó reális rétege mellett van egy másik, a kórházas-küszködős valóság feletti, angyali síkja is, és a kettő úgy ér össze, hogy az angyalok éppen a Kaposi-szarkómájával küszködő, barátjától betegségében elhagyott, Alföldi Róbert alakította Walter Priort szemelik ki erre a szerepre. Aki modernkori Jónásként rühelli a prófétaságot, de ő sem futhat el előle, és – Alföldi emlékezetes alakításában – éppen esendő, hétköznapi ember voltában válik képessé a neki szánt szerepre.

Angyalok Amerikában (Fotó: Horváth Judit)
Angyalok Amerikában (Fotó: Horváth Judit)

A mennyországban játszódó jelenetek mellett belelátunk a szereplők álmaiba is, sőt, néha ők is megjelennek egymás álmaiban. A két világot Andrei Serban rendező a Nemzeti Színház színpadtechnikai adottságainak csúcsra járatásával, látványos módon különíti el és kapcsolja össze. A forgószínpadot a nyolc színésznek megfelelően nyolc acélrúd keríti, és teszi körhintához hasonlatossá. Az égbolt esernyővázszerűen szűkül és tágul, az egyes jelenetek a színpad különböző részein emelkedő-süllyedő szobányi terekben játszódnak, Söptei Andrea pedig rendes angyalkához illően röpköd a levegőben.

Nagy távlatokat ível át a közel négyórás előadás, és ahogy haladunk előre, egyre világosabbá válik, hogy sokkal többről van szó, mint a nyolcvanas évek New Yorkjához és annak is egy meghatározott közösségéhez kötődő, idejétmúlt történetről. Tény azonban az is, hogy amíg eddig eljutunk, addig a nézők egy részének nem csak a homoszexualitás színpadi jelenlétével, az AIDS szimptómáinak kendőzetlen megnevezésével, de a radikális nyelvhasználattal is meg kell barátkoznia. (A fordítás Szálinger Balázs munkája.) Néhány hely feltehetően ezért ürül meg a szünetben, de tényleg csak néhány. Mert ekkorra már nyilvánvalóvá válik, hogy a Nemzeti mindjárt egy, a közönséget valamennyire biztosan megosztó, de az évad emlékezetes előadásai közé besoroló darabbal rukkolt elő.

Pedig igazán csak a második felvonásban szövődnek össze az elsőben legombolyított szálak. Minden szereplő rákényszerül arra, hogy egy kicsit máshogyan nézzen rá a világra és a körülötte élő emberekre. A legjobb példa erre az Udvaros Dorottya alakította mormon anya, aki New Yorkba utazik, amikor a fia bevallja neki, hogy tönkrement a házassága, mert meleg. És ez az asszony vallása, neveltetése, egész addigi élete ellenére, vagy talán éppen azért is, mert a vallása által hirdetett irgalmat és odafordulást nem fennkölt szólamnak, hanem a mindennapok szintjén is követendő, belső iránytűnek éli meg, oda jut, ahová maga sem gondolta: egy kórházban fogja a számára idegen, nagybeteg Walter Prior kezét. Emberként fordul oda egy másik emberhez, függetlenül a rájuk aggatott címkéktől, hogy az egyik egy konzervatív mormon asszony, a másik meg egy istentelen meleg férfi. Az ellenpélda a Kulka János alakította Roy Cohn (ő létező személy volt, az ötvenes években szovjet kémkedésért kivégzett Rosenberg-házaspár perének ügyésze), aki nem képes a változásra, haláláig „polip” marad, ahogy magát nevezi, a kapcsolati tőkéjét jelképező sok-sok telefonhoz szükséges sok-sok kézre utalva. Udvaros Dorottya azonban, aki Ethel Rosenberg csúfondáros szellemét is remekül eljátssza, még fölötte is elénekli a kaddist.

Az előadás végén négyen ülnek békében, egymás mellett a Central Parkban, egy padon, mögöttük a Bethesda-kút a vizek gyógyító angyalával. Aztán hirtelen már nem is a Central Parkot látjuk, hanem a Hősök terét, ráközelítve az emlékmű központi alakjára, az angyalra. Ott van lassan 120 éve a város felett, de már észre sem vesszük. És talán azt sem, hogy igazából miként élünk mi itt és most, miféle megrögzöttségekkel és előítéletekkel.

Angyalok Amerikában (Fotó: Horváth Judit)
Angyalok Amerikában (Fotó: Horváth Judit)

A maratoni, nem könnyű előadást Andrei Serban ugyanúgy a tapsrenddel oldja fel, ahogy egy másik munkája, a kolozsvári Hedda Gabler végét: zenés-táncos bolondozással. Ahogy egyébként az előadásnak is megvan a maga humora, sőt, még a benne szereplő angyaloknak is. És ezt a bonyolult, sokféle hangot és esztétikai minőséget megütő előadást a nyolc színész ritka magas színvonalon, ritka egységes összjátékkal működteti. Andrei Serban nem csak a Nemzeti technikai, de kiváló színészi kvalitásait is csúcsra járatta.

Az előadás után, már otthon, az egyik színházi oldalra kattintva, ahol a nézők pontokkal értékelhetik a színészeket és magát az előadást is, azt vettem észre, hogy sorra jelentkeznek be az aznap esti nézők, mert hozzám hasonlóan szükségét érzik, hogy valahogy viszonyuljanak a látottakhoz, és ezt megbeszéljék másokkal is. És kívánhat-e magának többet egy színház és egy előadás, mint hogy megmozgassa, párbeszédre és véleménynyilvánításra késztesse a nézőit?

Turbuly Lilla


Átvett újraközlés | Forrás: Spanyolnátha
Megjelent a művészeti folyóirat 2012/5. számában, Tony Kushner Angyalok Amerikában című darabjának kritikájaként | Nemzeti Színház, Budapest | Rendező: Andrei Şerban

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük