::: Találkozások #1
Ehnaton Kr. e. 1353 és 1336 között uralkodott Egyiptomban, reformer fáraó volt, aki birodalmában új fővárost épített a Napisten, Ahet-Aton („Aton horizontja”) tiszteletére a Nílus középső folyásánál. Megváltoztatta a közigazgatást, a képzőművészetet, támogatta a valósághű ábrázolást, a portrészobrászatot (a művészi stílusváltást), módosította a hieroglifákat. Új vallást alapított, bezáratta a régi istenek templomait. Vallási reformja során Aton (Nap) kultuszát teremtette meg. A sok egyiptomi isten (politeizmus) helyett egyetlen egy (monoteizmus), aki a fényt és az életet biztosítja minden létezőnek. Az az álláspont, hogy Ehnaton terjesztette el az egyistenhitet, Sigmund Freud Mózes és az egyistenhit (1946) című könyvének megjelenése után alakult ki. Szakértők szerint a zsidó vallás és a kereszténység gyökereit Egyiptomban kell keresni.
James Henry Breasted amerikai egyiptológus 1905-ben a „történelem első egyéniségének” nevezte Ehnatont. Nagyon sok művészt is megihletett a személyisége (Thomas Mann, Nemes Nagy Ágnes, Frida Kahlo, Philip Glass és mások).
A hetvenes évek közepétől egyre meghatározóbb lett munkáimban, kutatásaimban a szociológiai szemlélet, módszerek. Háttérbe szorultak a kiállításrendezések, a művészettörténet (annak ellenére, hogy akkor fedeztem fel Farkas Istvánt és jelent meg róla első könyvem a Képzőművészeti Alap Kiadónál, 1978-ban).
Szomorúan járkáltam 1985 májusában Párizsban a Louvre-ban, mert még a legkedvesebb festményeim (Leonardo: Sziklás Madonna, Vermeer: A csipkeverőnő és így tovább) se szólítottak meg. 41 éves voltam, és riadtan éltem át eltávolodásomat a képzőművészettől. Barátaim se értették, mi zajlik bennem. Ültem egy sarokban és a csodára vártam. Megtörtént.
Egyszer csak hallottam, hogy valaki határozottan megszólít: „Esszéket kell írnod, képelemzéseket.” Nem vagyok hallucináló alkat. Összesen kétszer fordult elő velem ez. Akkor ott a múzeumban, és egyszer vezetés közben, mintha az őrangyalom parancsolta volna meg, hogy azonnal álljak meg, és ezzel elkerültem egy koccanást. Amikor meglepetten körülnéztem a francia múzeum termében, akkor vettem észre, hogy Ehnaton hatalmas mellszobra van ott a sarokban, és különös tekintettel figyel. Hirtelen megint láttam, hogy kinyílt valami, ami elzáródott bennem.
Ez az élmény megváltoztatta az életemet. Eldöntöttem, hogy a kutatóintézetek (MTA Pszichológiai Intézet, Népművelési Intézet Kultúrakutató, Tömegkommunikációs Kutató Központ) után változtatni szeretnék. Mindig minden kutatásom – múzeumokban, lakásokban, köztereken, egyetemeken – azzal zárult, hogy nálunk elmaradott, alacsony szintű a képzőművészeti ízlés. Valahogy a többség benne ragadt a 19. században, annak ellenére, hogy olyan művészeink alkottak a modernitásnak megfelelően, mint a Nyolcak, Kassák, Farkas, Vajda, majd az Európai Iskola tagjai.
Aránytalanul sokan voltak kénytelenek külföldre távozni (Moholy-Nagy, Vasarely, Lakner, Márkus Anna). A politika szóba se jöhetett számomra mint változtatási lehetőség, hiszen családom mindkét ága súlyos áldozatokat fizetett a gyalázatos politikák következtében (Auschwitz, Recsk, tulajdonmegfosztás). Maradt a tanítás. 1986 februárjától 2019 szeptemberéig, 75 éves koromig a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékén voltam egyetemi tanár, és az évtizedek során még öt egyetemen és két főiskolán tanítottam. A rendszerváltás után a BME-n művészettörténetet is.
A Liget Kiadó Műhely sorozatában 1993-ban jelent meg az első esszékötetem Földhajó címmel, és az Ország Lili monográfia. 1994-ben a Farkas István nagymonográfia (majd angolul és olaszul is). Igen jelentős kiállításokat rendezhettem itthon is, valamint Berlinben, Rómában, Londonban (kiemelem Farkas Istvánét 2002-ben Rómában, a Vittorio Emmanuelében, és Ország Liliét Londonban).
Művészettörténésszé érlelt az idő. Örök hála Ehnatonnak.
Ehnaton kolosszális büsztje 1,3 méter magas, ami arra utal, hogy eredetileg életnagyságúnál nagyobb volt. Anyaga festett homokkő, de még láthatók rajta az eredeti festés nyomai. Karnakból származik, a fáraó uralkodása alatt épített Aton-templomból. Eltemetett, szétzúzott töredékként maradt fenn.
A több méter magas Ehnaton-szobrok a Kairói Egyiptomi Múzeumban és a Luxori Múzeumban láthatók. Ezeket két évvel a párizsi Louvre Sully szárnyában megismert alkotás előtt láttam Egyiptomban. Ehnaton radikálisan új plasztikai nyelvet, ábrázolást várt szobrászától, Thutmosztól (más írásmódban Thutmosétól). Műhelye Amarnában (Ahnet-Aton) volt. Leghíresebb alkotása Nofretete portréja (Berlin, Neues Museum), amit sok szakember a világ legszebb női portréjának tart.
Az 1912-ben felfedezett műhelyekből több mint húsz szobrot találtak, befejezetlen portrékat is a királyi család tagjairól és udvaroncokról. Thutmosz újító jellegű realista stílusa nemcsak idealizált formákból áll, hanem a konkrét személy arcvonásait is megörökíti, valamint a fizikai jellegzetességek mellett a lelki karaktert, az egyéniséget, személyiséget is bemutatja. A szobrok valószínűleg közvetlenül az élő modellekről készülhettek. A megközelítés, az ábrázolásmód természetközelibb; emberi érzelmek, líraiság, anatómiai precizitásra törekvés – az addigi hagyományoktól eltérően.
Teljesen új az uralkodó megjelenítése is. A Napistenhívő (neve is ezt jelenti: „aki a napért ragyog”) mellkasán és csuklóján található téglalap alakú felületre három kartuspárt véstek, de nem a saját nevét, ahogy az addig szokásos volt, hanem a Napét, aki számos áldással árasztja el őt. Aton Napisten az ősi szövegek szerint egyszerre „az emberiség atyja és anyja”.
Ehnaton karakteres figurája bármelyik múzeumban feltűnik, kiválik a többi egyiptomi szobor közül. Az egyiptomi fáraóábrázolásokat monumentális, atletikus, merev, idealizált megjelenítés jellemezte (például apját, III. Amenhotep fáraót). Ehnaton – mint erről már volt szó – a természetesebb, egyedibb portrészobrokat igényelte. Általában nagy és hosszú fejjel ábrázolták. A Királyok völgyében megtalált múmiája megerősítette ezt a tényt. Hosszú nyakú, hosszan megnyújtott arca, hosszú orra, erős álla, vastag ajkai, vékony végtagjai, nőies, széles csípője miatt könnyen azonosítható, felismerhető. Androgün vonásait erősítették mellei is. Számos domborművön családjával, feleségével – a titokzatos Nefritivel (a név jelentése: „a szépség megérkezett”) – és hat lányukkal együtt mutatják. Kapcsolatuk a korban szokatlanul bensőségesnek, érzelemgazdagnak látszik, a Napisten királyi párjaként jelenítik meg őket.
Ehnaton előnytelennek tartott külsejéről nem csak a szobrok, domborművek tanúskodnak, ezt támasztják alá a régészeti és genetikai bizonyítékok is. Óvatosan kell persze ezekkel is bánni – 3900 év az időbeli távolság. Egyetlen példa: Tutanhamon fáraót sokáig Ehnaton vejének tartották, utóbb fiának. Eleinte szinte gnómnak, kacskalábúnak, utóbb magasnak, jó testalkatúnak, szép arcúnak. Ehnaton testi adottsága nagyon sok régészt, genetikust, egyéb kutatót foglalkoztatott. Itt most tucatnyi állítólagos betegséget sorolhatnék fel, amelyből következhetett testi deformáltsága, nőisége, előnytelen külseje. Egy biztos: zseni volt. Messze kiemelkedett kortársai közül, és ma is világít a szellem, a gondolkodás hívei számára.
Egyaránt nevezték zseninek, őrültnek, reformernek, zsarnoknak, diktátornak, szelíd Krisztus-szerű alaknak (ahogy már a múlt században nevezte James Henry Breasted, amerikai egyiptológus).
A Naphimnusz a tanúja annak, hogy Ehnaton rendkívüli intellektusú, páratlanul széleslátókörű ember volt. Ehhez képest a „kóros rútság”, amelyről néhány régész ír, másodlagos, érdektelen. Amikor ott ültem megdöbbenve attól az élménytől, hogy azt képzelem magamról, hogy Ehnaton megszólít, két gimnáziumi emlékem idéződött fel. Latinórán hangzott el, hogy Egyiptom római meghódítása (Kr. e. 30.) után jelentek meg az egyiptomi vallásra, művészetekre vonatkozó írások. Lucius Apuleius karthágói művész járt Egyiptomban, ismerte az ottani misztériumvallást. Tőle olvastam először Ízisz kultuszáról Aranyszamár című regényének zárókönyvében. IV. osztályban művészettörténetet tanultunk, ott hallottam először Ehnatonról is, egy egész életre elkötelezett híve lettem (mindent igyekeztem elolvasni róla, amihez hozzáférhettem, Mircea Eliade, Szilágyi Klára, a Pécsi Tudományegyetem jegyzete, 2023 és így tovább).
Ehnaton Naphimnusza Ay fáraó sírjának keleti falán található. Aton a mindenható Isten, a világ teremtője, aki biztosítja a fényt az élet fenntartásához. Kezdettől (16–18 éves voltam) lenyűgözött a benne megfogalmazott egyetemes gondolkodás, filozófiai és művészeti igényesség. Csak egyetlen sorát idézem: „Ha te felkelsz, benned élnek, általad boldogok (az emberek). Kákosy László egyiptológus fordítását többször olvastam és megkíséreltem az általam ismert nyelveken is megközelíteni. Sokszor elmélkedtem azokon az írásokon, melyek a 104. zsoltárral együtt elemezték. Mindkettőben hangsúlyos Isten teremtő ereje, a fény éltető szerepe, a természet (vizek, Nílus) fontossága. A 104. zsoltár Jahvét, a zsidók egyistenét, a Naphimnusz Atont, a fény és sötétség istenét dicsőíti. Sok kutató szerint a költői megfogalmazások, képek hasonlítanak egymáshoz. Ezért is állítják, hogy Ehnaton egyistenhite hatással volt Mózes egyistenhitére. Istenhívő nem lettem, de gyakran éltem át utazásaim, balatoni napfelkelték-napnyugták során, sőt belső sötét feszültségeim megvilágosodásakor, hogy ha tudnék istenhívő lenni, a Fényben hinnék isteni gyanánt. Mint Ehnaton (lásd erről Nemes Nagy Ágnes versét).
1988-ban majdnem sikerült. A Hegyi beszéd színhelyén, a Galileai-tó északnyugati partja közelében, Tveriától alig három kilométerre. Máté evangéliumában olvasható, hogy Jézus itt, ezen a megrendítően gyönyörű helyen hirdette meg az új erkölcsi világrend lényegét. Az általam megismert katolikus egyháznak semmi köze a Hegyi beszédben megfogalmazottakhoz (itthon rögtön elolvastam Gerhard Kroll Jézus nyomában című könyvét). Véget ért végre zűrzavaros, ellentmondásos, nehéz kamaszkorom.
Aztán 1989-ben elmentem az Assisi közelében lévő San Damianóba, ahol 1225 körül Assisi Szent Ferenc írta a Naphimnuszt. Csoda ez is, akárcsak a Hegyi beszéd, a 104. zsoltár és Ehnaton Naphimnusza. Assisi Szent Ferenc hálát ad a Mindenhatónak a természet, ég és föld teremtéséért (például „Földanya nénénkért”), ember mivoltunkért életünkben és halálunkban, elsőként „legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap „alkotásként (Sík Sándor fordítása). Akárcsak Ehnaton Atonnak, a teremtő erőnek, az egyedülálló istennek, a fény és az élet megtestesítőjének. Ez a két Naphimnusz sokszor segített át mindennapjaim nehézségein, buktatóin (12 évig mindkettő ott volt a Hegyi beszéddel együtt a tanszékvezetői íróasztalom fiókjában).
Amikor 1989 és 1994 között rendszeres mentem Párizsban dolgozni (éveken át a készülő Farkas István monográfia, majd a Paul Hargittayról írott könyv miatt), egyetlen szobrot mindig meglátogattam a Louvre-ban: Ehnatont, aki 1985-ben visszatérített a művészettörténethez és bátorságot adott az esszéíráshoz. Először mindig az Akhenaten és Nefertiti címmel kiállított, Tell-el-Amarnából származó, 22 centiméter magas szobor előtt időztem, majd lassan közelítettem a nagy Ehnatonhoz, mely egy sarokból, magasból tekintett rám. Mindig megszólított, pedig volt, hogy hetente találkoztunk. (Az egyetemen a hét elején megtartottam az óráimat, aztán irány Párizs, a könyvtárak, galériák, Farkas István párizsi életének színhelyei, emberek, akik ismerték őt, költők özvegyei és így tovább. Barátaim műtermében laktam, minden költségemet Farkas István fiai, a monográfia megrendelői fizették.) A gyakori találkozások révén rendkívül bensőséges, elmélyült kapcsolat jött létre Ehnaton és köztem.
Persze megkerestem őt Berlinben a Múzeumszigeten, az Altes Museumban (karakteres profil), Kairóban az Egyiptomi Múzeumban monumentális, különös, lenyűgöző szobrát (ezt szokták leggyakrabban megjeleníteni reprodukciókon). Az Amarna-kor szobrászatáról, Ehnaton reformjáról évtizedeken át igyekeztem igényes, figyelemfelkeltő órákat tartani a Műegyetemen.
S. Nagy Katalin