::: Szerkesztői előszó Gergely Tamás Ízemlékeim című kötetéhez
Örvendek a megjelenésnek! Lassan egész életem kitárul az ízemlékeknek köszönhetően… – írta Gergely Tamás Stockholmból 2020 nyarán, amikor értesítettem, hogy feltálaltuk a negyvenkettedik írását is az Arnolfini Kantinban.
E virtuális lokalitás 2017 májusában nyitotta meg kapuit, s cégérén ez a meghatározás olvasható: Uzsonnázó az ízemlékezethez. Tamás azok közé az ízemlékezők közé tartozik, akik mélységében megértették, mit is jelent ez a definíció valójában. És ha már megértette, rá is kapott az ízére: ő volt az, aki a népes szerzőtáboron belül elsőként lépte át jegyzeteivel a százas határt. Ebben a könyvben ebből a százvalahány írásból – az általa folyamatosan gazdagított, személyes ízekkel átitatott történeteket felvonultató svédasztalból – komponáltunk meg egy tizenhárom fogásos komplett menüt.
Tamás olyannyira ráhangolódott az ízemlékezeti projektre, hogy megalkotta hozzá a receptet is, azaz a választ arra a kérdésre, miként írjunk Kantin-jegyzetet az emlékeinkből: hunyd be a szemed, és áss le az emlékeid közé; válaszd ki azt, amelyik csak veled történhetett meg; nagy kedvvel írd; stilizáld egyénivé, a vesszőket majd kiteszi a szerkesztő…
Az 1952-ben Brassóban született, 1987 óta Svédországban élő Gergely Tamás szerzőként – ahogyan azt már az első néhány szöveg beérkezése után megírtam neki – a szerkesztők álma: proaktív, hiteles, kiérlelt, gyors, nyomdakész. Erre előélete is predesztinálja, hiszen a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári diplomája van, tanított is néhány esztendeig; íróként eddig tíz-egynéhány kötete jelent meg; hosszú évekig dolgozott újságíróként, folyamatosan publikál jegyzeteket, meséket, félperceseket nyomtatott és online lapokban, továbbá felelős szerkesztője a Káfé Főnix internetes irodalmi és fotóművészeti lapnak.
Ez a mozgalmas élet ebben az új kötetben az ízemlékeken keresztül válik bárki által átélhetővé. Kezdve a brassói óvodás uzsonnadobozában rejtőző, édesanyja készítette szendvics felejthetetlen illatától a Szatmár megyei falusi tanító által kortyolt zsíros bivalytejen és a bukaresti újságíró szó szoros értelmében feketén beszerzett kávéján át a stockholmi könyvtár dolgozójaként a világ minden tájáról jött olvasóktól bekért receptekig, a skandináv barangolásokon felfedezett jávortejig, illetve a legutóbbi idők Mälar-parti sétáin Évával – több mint félszáz éve feleségével, írásai előolvasójával, a Kriterion egykori szerkesztőjével – közösen megalkotott és elköltött szendvicsekig.
E válogatott életkóstolóból kiderül, hogy a többször is felbukkanó emblematikus padlizsánkrém íze szempontjából korántsem mindegy, hogy a vinetát nyílt tűzön vagy elektromos sütőben süti-e az ember (utóbbi szimplán csak jó lesz, előbbi viszont isteni). Érzékletes történetek sorában tárul fel, ahogyan a brassói gyermekkoron, székelyföldi nyári szünidőkön, ukrán határhoz közeli tanárkodáson, bukaresti újságíróéveken és szórványos magyarországi látogatásokon szocializálódott szerző végül elhagyja a kommunista diktatúrába forduló Romániát, és választott új hazáját, Svédországot nem utolsósorban az új, szokatlan ízeken, a helyi ételeken és étkezési szokásokon keresztül igyekszik otthonává lakni. Mert bevándorlóként már az első napján megtudja, hogy valakiből svéd akkor lesz, ha a sültekhez felszolgált – számára addig ismeretlen – vörösáfonya-lekvárt megszereti.
Gergely Tamás megszerette a vörös áfonyát, olyannyira, hogy egy ihletett mesekönyvet is írt róla. Méltán mondhatja tehát magát svédnek, ugyanakkor egy percre sem felejtette el, ahonnan indult: a medeséri szilva hamvasságát, a homoródszentmártoni málna édességét, az „otthonról” Brassóba látogatók által hozott téliszalámi, szegedi paprika vagy épp Dunakavics ízét, amelyek akkor számára a hazát jelentették. És ez voltaképpen ma sincs másként, ám ebbe a gasztronézőpontú identitásba immár a lusszékátt, a våffel, a Budapestbakelse, az ajóka és a spratt ugyanúgy beletartozik. Mindezek együtt adják ki a komplett menüt, amit úgy is hívhatunk: élet.
Zsubori Ervin