::: Párosesszé Caspar David Friedrich A jégtenger című festményéről
Mindszenty Andreának
Elegancia a festményen – a kékes-fehér jégtáblák éles formái és a rideg, mozdulatlan táj egyszerre keltenek lenyűgöző és nyugtalanító hatást. A természet ereje itt nem barátságos, hanem fenséges és félelmetes. A hatalmas jégtömb az ember jelentéktelenségét hangsúlyozza. A képen felfedezhető hajóroncs pedig arra emlékeztet, hogy a természet ereje közömbös az emberrel szemben: az emberi törekvések törékenységét és a természet hatalmát jelképezi. A festmény világossá teszi, hogy az ember része a természetnek, nem pedig ura. Napjainkban is aktuális, hiszen a technikai fejlettség, a technológia nem haladhatja meg a természet erejét. Az emberi élet ott bontakozik ki igazán, ahol az alázat találkozik a természettel.
Caspar David Friedrich 1823–24-ben készített festményének– Das Eismeer, azaz A jégtenger – születésekor Európa politikai és társadalmi légköre is fagyos, mozdulatlan volt. Véget értek a napóleoni háborúk, a nagyléptékű mozgások abbamaradtak, fáradt és kimerült volt a kontinens népe.

A festmény allegorikusan a hatalommal szembeni kiszolgáltatottságot is példázza. Az ember sorsa sokszor bizonytalan, reménytelen, hiányzik belőle a biztos pont. A festményen sincs menedék, a változás lehetősége távolinak tűnik. A politikai fagy mint olvasat persze metafora, a mű elsődleges témája nem közvetlen politikai állásfoglalás. A jég inkább az emberi mozgás és kapcsolatok akadálya. Olyan szféra, ahol a civilizáció megszűnik működni. A természet itt nem táj, hanem önálló hatalom.
A festményen látható hatalmas, egymásra torlódó jégtáblák úgynevezett torlaszjég képződmények, amikor a víz több lépésben dermed meg. Először a felszínen alakul ki vékony tengeri jég, amely ezután megvastagszik és feldarabolódik. Utóbbit a tengeráramlások, az ár-apály és az erős szelek okozzák. A jég nem tud összenyomódni, így a táblák egymásra csúsznak vagy feltorlódnak. A nyomás hatására akár 10–20 méter magas jéggerincek is kialakulhatnak, miközben a jég nagyobb része a víz alatt marad. A torlasz folyamatosan mozog és változik, akadályozza a hajózást, átalakíthatja a partvonalakat.
Caspar David Friedrich (1774–1840) az egykori Hanza-városban, Greifswaldban született, mindössze öt kilométerre a szeszélyes Balti-tengertől. A település akkor Svéd-Pomerániához tartozott, később Németországhoz. A koppenhágai képzőművészeti főiskola elvégzése után a festő főként Drezdában élt és alkotott, ám az első kiállításától kezdve – amelyen már szerepelt 1808 és 1810 között festett, A szerzetes a tenger mellett című műve – egész életét és munkásságát végigkísérte a korai tengerélmény.
Valószínűsíthető, hogy a gyerekkori traumák, tragédiák – anyja halálakor még csak 7 éves volt, 13 éves korában pedig korcsolyázáskor beszakad alatta a jég, s bár megmenekült, a segítségére siető egyik fiútestvére meghalt – összekapcsolódtak benne a nagy víz látványával. Ezt bizonyítják melankolikus, szorongásokkal teli, rendkívüli magányt sugalló, tengerhez kötődő képei.
A jégdarabok, jégtorlaszok különböző formáiról nagyon sok aprólékos rajzot készített (nagy részük a hamburgi Kunsthalléban látható), tanulmányozta továbbá William Edward Parry északi-sarki expedíciójának leírását és illusztrációit. Személyes kapcsolatuk nem volt, de a híres angol felfedező leírásai, metszetei és a róla szóló tudósítások Németországba is eljutottak, így Parry útjai inspirációként szolgáltak számára.
Friedrich érdeklődése a természettudományok és a földrajzi felfedezések iránt festészetére is hatott. A mű eredeti címe – A zátonyra futott remény – az emberi vállalkozások kudarcára utal. A jégtenger ugyanakkor nem dokumentáció, hanem szimbólum. A festményen nem Parry egyik hajója látható; Friedrich nem történelmi eseményt akart megörökíteni, hanem – mint már utaltunk rá – a természet mindent elsöprő erejét és az ember törékenységét fejezte ki. Az 1820-as években az északi-sarki expedíciók Európa-szerte a haladás és a nemzettudat jelképei voltak, ám Friedrich ezt a témát, ennek aktualitását filozófiai síkra emelte. A festmény szembesíti a tudományos hódítás vágyát a természet végtelen és közömbös hatalmával.
A tenger egyetemes archetípus, az élet születéséhez, a teremtéshez ugyanúgy kapcsolódik, mint az elmúláshoz, a halálhoz. A végtelenség, a határtalanság, a szabadság megtestesítője, ugyanakkor az emberi lélek mélyén rejtező tudattalan szimbóluma is. Az archaikus kultúrában (asszírok, babilóniaiak) még inkább a káosz jelképe volt; Egyiptomban ritkán ábrázolták (ott a Nílusnak volt központi szerepe), az égei-tengeriek és mükénéiek annál inkább (Akrotiri); a görögöknél Poszeidón isten birodalma. A modern művészetben számos festő (Turner, Monet, Munch) egyik kedvenc témája.
A jégtenger mellett Friedrich számos más munkája is kötődik a tengerhez, köztük olyan mesterművek is, mint A szerzetes a tenger mellett, az Északi-tenger holdfényben, a Holdkelte a tenger mellett, vagy a Vándor a ködtenger felett. A végtelen térben a magányos ember, a semmi áthatolhatatlan szövedéke .És mégis, a fényekből és árnyékokból építkező kompozíciók az alkotó hitével telítettek. Szigorú apja gyerekkorában az evangélikus vallás szellemében nevelte, egész életében hívő volt.

Az általa teremtett látvány mély szakralitást sugall, Isten mindenütt jelenvalóságát. (Az elemzett műnél maradva: a jéghegy, azaz Eisberg kifejezés tartalmazza a hegy megjelölést is; a hegy pedig az archaikus kultúrák óta összeköti a földi és égi világot.) Festményei az ecsetkezelés szintjén is rendkívül alapos, gondos munkák. „Át kell adnom magam annak, ami körülvesz engem, egyesülnöm kell a felhőimmel, a szikláimmal, hogy az legyek, aki vagyok” – írta egy levelében.
Drezda melletti műtermében komponálta A jégtengert, két változatban is (az egyik később elveszett). Nem járt az Északi-sarkon, de foglalkoztatta Parry kalandos útja, olvasta a naplóját is. Bizonyára hatással volt rá kompozíciója alakításában a felfedező küzdelme a természeti viszonyokkal, és hajójának megrongálódása Grönland partjainál.
Vaszilij Zsukovszkij orosz író, fordító rendszeresen levelezett a festővel, egyik levelében írt is a képről, és annak félelmetes szépségéről. A kortársakra tett rendkívüli hatását bizonyítja, hogy David d’Angers francia szobrász drezdai látogatása után szobrot készített a festmény ihletésére. „Friedrich komor lelkű. Teljesen megértette, hogyan kell ábrázolni tájképekben a természet nagy küzdelmeit” – fogalmazott.
A festmény készítése idején az Elba egészen más képet mutatott, mint ma. Még nem volt szabályozott folyó, széles ártérrel, homokpadokkal, kanyargósabb partokkal rendelkezett. A vízszint évszakonként jelentősen változott, tavasszal gyakoriak voltak az áradások. Drezda környékén a folyó fölött sokszor képződött reggelente pára és köd.
A 19. század első felében Európában még a „kis jégkorszak” utolsó szakaszának hűvösebb éghajlata uralkodott. Az Elbán gyakran megjelent a zajló jég, és a különösen hideg teleken – amilyen történeti leírások szerint 1820 és 1821 fordulóján is volt – hosszabb időre befagyott a folyó, olvadáskor pedig a táblák egymásra torlódtak, így jégtorlaszok is kialakulhattak. Friedrich tehát Drezdában tanulmányozhatta a jégképződményeket, megtapasztalhatta a téli folyami tájat, s ezzel közvetve a sarkkutatások hírekből ismert világát, a jégvilágot is.

Tájképeiben Friedrich egyszerre láttatja a természet realitását és annak lehetséges szimbolikus tartalmait is. A jég – akárcsak a víz, a tenger – a legősibb szimbólumok egyike. A festő által alighanem jól ismert skandináv mitológiában a jégnek világteremtő ereje van, a kozmikus vízből és tűzből egyszerre létrejövő életenergiát is jelképezi. Carl Jung (1875–1961) szerint a jég a tudattalan birodalma, a pszichológiában általában így értelmezik (elfojtott vágyak, traumák). Erről a 19. század eleji romantika idején Friedrich természetesen nem tudhatott, ám érzékenysége révén mintha ez az értelmezés is benne lenne a vizsgált műben. A befagyott víz szorongásokat, élettelenséget jelenthet, olvadása a lélek megszabadulása nyomasztó terheitől. A festő művelt, tájékozott ember volt, szintén ismerhette Dante Isteni színjátékát, amelyben a pokol 9. körében nem tűzben égnek a bűnösök, hanem befagyva sínylődnek egy jeges tóban.
A jég kettős természete számos szépirodalmi műben, képzőművészeti alkotásban előjön: egyszerre energia és tisztaság, illetve kiszámíthatatlanság és pusztulás. Szakrális rétegei összekapcsolódnak a mitológiai örökségekkel. A jégtenger is feszültségekkel teli a kép: stabil, kimozdíthatatlannak tűnő forma, miközben tömeg és mozgás is. A kompozíció nagyon feszes, zárt, annak ellenére, hogy a monumentális jéghegy az egekbe nyúlik. Alul a tenger is minden irányban folytatódik.
A festményt a történelmi háttérrel együtt értelmezve, a jég nem csupán természeti jelenség, hanem a földrajzi felfedezések és az emberi terjeszkedés határának szimbóluma is. A mű mai földtudományi vonatkozása a sarkvidéki területek és az éghajlatváltozás összefüggéseiben keresendő. Az ott található energiaforrások kutatása és elemzése, valamint az új tengeri útvonalak kiépítése is eszünkbe juthat. Hiszen az életnek alaptermészete, hogy folytatódni és megmaradni törekszik. Ahogyan Ady Endre írta az Intés az őrzőkhöz című versében: „Az Élet él és élni akar”.
Izsák Éva – S. Nagy Katalin