::: Találkozások #6
Amikor befejeztem a Piazza Navona megírását, rögtön töprengeni kezdtem, mivel folytassam ezt a számomra fontossá vált sorozatot. Granadával, ahol 1975-ben ott akartam maradni, később pedig arra jutottam, hogy soha többé nem akartam visszamenni oda? (Így jöttem el 1955 januárjában szülővárosomból, Nagykanizsáról Budapestre, és mi lett belőle? Létrehoztam egy 26 éve működő főiskolát abban a zsidó kereskedelmiben, ahol anyám érettségizett, és amelynek udvara közös volt a zsinagógáéval. Ott születtem izraelita vallásban, amiről végre 80 évesen kaptam anyakönyvi kivonatot.) Felmerült a Paul Klee Zentrum is (ahová a Zürichben élő gyerekkori pszichológusom, Pártosné Berki Magda vitt el a megnyitásakor, és aztán mindig, ha náluk lehettem), de rá kellett jönnöm, hogy Róma nem ereszt. Meg kell írnom, milyen meghatározó fordulatot hozott az életemben, hogy megismerkedtem a Basilica di San Clementében az Alexandriai Szent Katalint ábrázoló freskókkal.
Mindig vonzottak a templomok mint szellemi teremtmények; Isten háza, ahogy a magyar nyelvben nevezik a 15. század óta. Gyerekkoromban Nagykanizsán leginkább a Felsőtemplom (Jézus Szíve Plébánia) előtt üldögéltem, olvastam vagy néztem a Fő utca forgalmát. A családom az alsóvárosi Szent József Plébániához kötődött, oda jártak misére. A város legértékesebb műemléke, 1702-ben épült ferences rendi szerzetesek számára.
Ám a kedvencem az őrtilosi Szent Mihály-hegyi templom volt (és máig az). 1200 körül épült, 1763-ban lett felújítva barokk stílusban. Már egész kiskoromban elbizonytalanított, talán mégis van Isten. Mindig minden templomban, istenkereső útjaim és művészettörténészi tanulmányaim során, erre is kerestem a választ (azt hiszem, az Osztrák–Magyar Monarchia összes nevezetesebb templomát bejártam). Nem lehettem több öt évesnél – akkor már olvastam, írtam, számoltam –, amikor megfogalmaztam magamnak, hogy a templom az ember teremtette szimbólumok, jelképek, építmények legfontosabbika: földi létünk összekapcsolása az istenivel, a megfoghatatlannal, a földi lét rendkívüli összetettségével. Legszívesebben a román kori és gótikus magyar templomokhoz zarándokoltam el, eleinte stoppal, aztán kocsival; kedvenceim Bélapátfalva, Lébény, Zsámbék, Nyírbátor, Tákos.
Addig csak festményeken
Nagyon sok európai templom segített megérteni, megtanulni az európai kultúrát (Chartres, a firenzei Santa Maria del Fiore, a salisburyi katedrális, a párizsi Notre-Dame, a pisai dóm – de említenem kell a lübecki és a bruggei középkori templomokat is), valami miatt azonban a római San Clemente különösen megragadta a lelkemet. Amikor 1978-ban először léptem be a kapuján, a fények játékától megkukultam. Telibe sütött a nap az ablakokon. Addig csak festményeken láttam ilyet.
A Basilica di San Clemente, azaz Szent Kelemen-bazilika Róma egyik legérdekesebb helyszíne. A ma látogatható templomot a 12. században építették egy 4. századi bazilika fölé, amely egy, a Kr. u. 1. századi keleti Mithrász templomra épült; ez is látogatható. Mithrász napisten kultusza gyorsan népszerűvé vált (vannak történészek, akik szerint esély volt arra, hogy a hódító kereszténységet háttérbe szorítsa). Pannónia provinciában is népszerű volt, mint ezt az aquincumi szentélyek is bizonyítják. A 18. század végén a szabadkőművesek fedezik fel újra. Igyekeztem minél többször lemenni a lépcsőkön a barlangszerűen kiképzett szentélybe, hallgatva a rejtett föld alatti vízerek csobogásának hangját és nézni az oltár domborművét, amelyen a napisten ledöfi a sötétséget jelképező bikát.
Különlegesen szép a 12. századi mozaik az apszisban, amely az élet fáját jelképezi. Ebbe építették bele a 4. századi lerombolt templom számos üveg- és kőkockáját. Rendkívüli látvány a padlózat is. A névadó Kelemen pápa és vértanú az 1. században élt, alakját a freskók őrzik.
Remélem, már ennyiből is kiderül, mi mindenért magaslik ki a San Clemente a római látnivalók közül. Kétezer éves európai keresztény kultúra letéteményese, szimbóluma. És mindezeken túl számomra a csoda színhelye az Alexandriai Szent Katalin-freskók miatt, amelyek a 15. századi korai keresztény reneszánsz szellemében készültek.
Caterina, Katharina, Ketrin
Persze hogy írtam névadó szentemről a Nomen est omen esszésorozatban (Arnolfini Szalon, 2024. május 10.); soha nem tudtam volna más nevet elképzelni magamnak. Okos Katica, mondta 80 év feletti paraszt nagyapám a 4–5 éves kislánynak. Mindkét nagyanyámat és apám egyetlen testvérét is így hívták. Caterina, mondták Rómában és Párizsban; Berlinben pedig így: Katharina. Két nagy szerelmem Ketrinnek hívott (angol változat a görög eredetit követve). Jelentése: tiszta.
Amikor első alkalommal beléptem a San Clemente bal oldali hajójába, egyáltalán nem voltam felkészülve a látványra. Annyit tudtam, hogy védőszentemről 1428 és 1431 között készült korai reneszánsz freskókat fogok látni, melyek Masolino és Masaccio mesterművei. Bár tanultam e munkák művészettörténeti jelentőségéről, mégis megdöbbentett humanista térszemléletük és a perspektívaábrázolás tökéletessége. (Amikor a BME-n művészettörténetet tanítottam a kilencvenes évek elejétől, ennek a freskóciklusnak a segítségével beszéltem a perspektíváról, főleg építészhallgatóknak.) Fontos elem az ember valószerű ábrázolása, az anatómiai megjelenítés pontossága is. A két művész (máig tisztázatlan, hogy melyiküktől mely részletek származnak) a 15. századi realizmus zseniális úttörői, freskóciklusuk kiemelkedő abban a folyamatban, ahogy a 14–15. századi gótika után az egyházi művészet világivá válik.
Lenyűgözött a szereplők egyénítése, az arcok életszerűsége, a pogány bölcsek kifejező tekintete, érzelmekkel teli arckifejezése. A mártír hőst, Alexandriai Szent Katalint nagyon erős, határozott karakterűnek ábrázolják: nyitott tekintetű, okos arc, bátor testtartás. Egyenrangú partnere a császár bölcseinek, nem véletlenül válhatott a legnépszerűbb középkori női szentek egyikévé.
Meggyőző érvelés
Alexandriai Szent Katalin (282–305) gyerekkorát gazdag családban Alexandriában töltötte, a Földközi-tenger partján, a Nílus deltájánál lévő jelentős egyiptomi kikötővárosban. A városnak – amelyet Nagy Sándor alapított Kr. e. 331-ben – fontos szerepe volt a kereszténység korai történetében. Katalinról keveset tudunk, de azt igen, hogy kiemelkedően okos és szép lány volt, emellett konok és kemény akaratú is. A császár, miután hiába próbálta kényszeríteni a pogány istenek imádására, összehívta birodalma ötven bölcs tudósát, hogy vitatkozzanak vele (ez az egyik jelenet a római freskón). Ő azonban annyira meggyőzően érvelt, hogy a tudósok és a császárné is a kereszténység híveivé váltak.
Erre börtönbe zárták, majd az uralkodó egy szögekkel és pengékkel teleszórt kerékkel kínoztatta meg. A legenda szerint Katalin hite annyira erős volt, hogy azonnal csoda történt: egy angyal – isteni küldött – szétzúzta a kínzóeszközt. Ennek hatására is sok pogány megtért. (Katalint kerékkel kiváló festők sora örökítette meg, például Caravaggio, Dürer, Cranach, Artemisia Gentileschi és Lorenzetti).
A császár ezek után lefejeztette őt; a véréből állítólag tej fakadt, tisztasága bizonyítékául. Testét angyalok vitték a Sínai-hegyre, ahol tiszteletére a 6. században egy kolostort építettek (ma is működik). Ez a hagyomány szerint arra a helyre épült, ahol Isten megjelent Mózesnak az égő csipkebokorban. Amikor 1988-ban, 44 évesen végre eljutottam Izraelbe, én is meglátogattam a görög ortodox kolostort, s benne a világ legrégebb óta – a 6. századtól folyamatosan – működő könyvtárát. Hiszen Katalin a könyveknek és a könyvtárosoknak is védőszentje. Meg a tudósoké, a filozófusoké, a teológusoké, illetve az oktatásé, a tanároké és a diákoké.
Masaccio és Masolino freskóival ismerkedve a San Clemente bazilikában egyszer csak hangosan felkiáltottam: ez az! Addig sosem figyeltem meg a lineáris perspektíva ábrázolásmódját olyan alaposan, mint akkor és ott. Elragadtatva követtem a fények és árnyékok útját az emberi testeken, ahogy a festő ezekkel alakította ki a testek tömegét. Az arcok és kezek plasztikus formái belém fojtották a szót, ezért különösen meglepő volt, milyen hangosan, magabiztosan tört ki belőlem a fenti kiáltás. A főszereplő mártír szoborszerű látványa elindított valamit, ami az életem meghatározó formája, tartalma, lényege lett. A bölcseket oktató Alexandriai Szent Katalin – egyik attribútumával, a könyvvel együtt – a mintaképemmé vált.
Tanítani
Nem sokkal azután, hogy hazaértem, felhívott egyik egyetemi évfolyamtársam, barátnőm, hogy egy csapat új képzést, új tanszéket hoz létre a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen, s hívnak közéjük, és tanítani is. Sosem kapcsolódtam semmilyen csapathoz (az elsőt kivéve: Tudatlan Lázadók Klubja, 19–20 évesen), még kézilabdázni se szerettem, csak pingpongozni és egyedül úszni. A Villányi úti épületben 1980-ban kezdtem tanítani pedagógusok számára szociológiát, speciális kollégiumként. 1980–81-től az Iparművészeti Főiskolán vizuális kommunikációt, a Közgazdaságtudományi Egyetemen pedig kultúra- és művészetszociológiát tanítottam. A San Clementében átélt látomás, az Alexandriai Szent Katalin-freskó „felszólítása” nagyon is bevált, pedig addig eszembe se jutott, hogy tanítsak… 75 éves koromig főállású egyetemi oktató voltam a BME-n, és mellette mindig két-három helyen óraadó. Itt is kiemelem, hogy nagyon szerettem leendő tanítónéniket tanítani a budapesti és a jászberényi tanítóképzőben (nagykanizsai tanító nénimnek hálával).
Az 1978-as római élmények után igyekeztem megismerni minél több itthoni, felvidéki, erdélyi Alexandriai Szent Katalin-templomot (például Tabán, Törökkoppány, Egervár, Selmecbánya, Szeged, Szőreg, Nagyvárad). Nagyon népszerű szent volt a középkorban. Érdekes egybeesés volt, hogy a hetvenes évek közepén Telkibányán – ebben a különlegesen szép, de földrajzilag elszigetelt Zemplén-megyei faluban – folytattunk lakásmódvizsgálatot (a Beszélőben is írtam róla 1977-ben, és könyv is jelent meg, Telkibánya címmel), ahol egy közgazdászhallgató kérdezőbiztos kérdezett rá, láttam-e a középkori kápolnát, amelyet Alexandriai Szent Katalinról neveztek el (az elpusztult Szent Katalin-ispotály maradványai csak 1997-ben kerültek elő a föld alól). Nem lepődtem meg. Valahogy az én életemben furcsa szövedékek szövődtek helyszínek, tárgyak, emberek között.
Üzenet
A Római Magyar Akadémián 2007-ben rendeztem kiállítást Kohner Idának, Ország Lilinek és Mózes Katalinnak. Kati régi barátom is, így őt és ugyancsak festőművész férjét, Turcsányi Antalt elvittem a Basilico di San Clementébe, hogy együtt nézzük meg az Alexandriai Szent Katalint ábrázoló freskóciklust. Csaknem üres volt a templom, a nagy térben testetlenül áramlott a barokk egyházi zene. Ahogy ott álltam, egy fehér ruhás kislány szaladt felém, és a kezembe nyomott egy szál fehér liliomot. Ilyen nincs; ez látomás. Ám akkor mellém lépett Mózes Kati, és nagyon határozottan azt mondta: Kata, ez üzenet; ezt várod mióta. Ő ugyanúgy, mint én, nem hívő, örök kételkedő. Úgy emlékszem, a megrendüléstől le kellett ülnöm és megkapaszkodni a padban. De ezzel hosszú istenkereső utam lezárult, befejeződött.
S. Nagy Katalin