A bezártság szabadsága

::: Vesztegzáras jegyzetek


A karanténos hétvégi napok. Kinézek az ablakon, és senki, de szó szerint, senki sincs az utcán. Az egyetlen élőlény a varjú, az ismerős dolmányos varjú, aki naphosszat a Pénzjegynyomda vasrácsán ül, mindig ugyanazon a helyen. Ahányszor odapillantok, ott találom. A kevéssé ünnepi hangulathoz a borús idő is hozzájárulhat – nem nyomasztó, csak végtelenül szomorú, kilátástalan minden. Szerencse, hogy a bezártság szabadsága eltörli ezt az egészet; annak a tudata, hogy hamarosan festeni fogok (festhetek), a gondolkozásnak egy teljesen más terrénumába helyez át.


Fotók: Kelemen Katalin

A napos reggelek csoda szépek. Sietek mielőbb a gép elé ülni. Nem a gép és a hírek kedvéért, hanem mert negyed nyolc és fél kilenc között a nap az északi oldal ablakára tűz, a széles párkányra, a növényekre. A levelek fürdenek a fényben, szívják magukba az életerőt. A pókháló is ragyog. Az ismeretlen nevű ágas-bogas növény – a természet csodája – a mennyezetig magasodik, és szálai fénylenek a reggeli sugaraktól. Ahogyan a fény az egyik szálról a másikra vándorol, követed az idő lassú múlását, mígnem már csak az alsó szélesebb leveleknek jut a nap erejéből, majd hosszú másodpercek múltával onnan is kivonul, hogy este, ellenkező irányból, újra megjelenjen.

A monitor kerete ez a természeti háttér.


Mára éppen megfordult az idő. Eső permetez. Megszokásból ülök a helyemen. De a tegnap esti napfény emlékezetes marad. Egész nap bujkált a nap, de estére kitisztult a nyugati ég. És amikor a sugár iránya éppen átjutott a Szalay utca házai között, betűzött oda, ahonnan reggel elköszönt. Ez az esti fény szélesebb pászma, mint a reggeli. Hét óra körül váratlan hirtelenséggel jelenik meg az ablakfán, majd lassan kiterebélyesedik. Az idő múlása jobban számon kérhető rajta, ráérősebbnek tetszik, mint reggel. A növények élénk zölddel köszöntik, de továbblép és fokozatosan körébe vonja a szoba keskeny szegmensét, amíg aztán el nem hal. Addig azonban minden, amit átölelt, új színben tűnik fel. A szoba napközben félhomályos, unatkozó sarka most feléled.


Bereményi könyvét olvastam el. Van benne néhány emlékezetes pillanat. A kezdete elgondolkoztatott. Megérintett: a szerző megerőltette a memóriáját és sikerült felidéznie a lehető legkorábbi élet-emlékét. Csecsemő-benyomásával, első képi emlékével kezdi a könyvet. Mindenképpen nagyon szép. Engem meggyőzött. Irigykedtem, hogy csecsemőkorából is vannak emlékei. Ennek nyomán elgondolkoztam, vajon mit tudok felidézni, előbányászni a saját múltam mélyéből, mi a „legelső”. Én is képeket keresek, s képet idézek fel. Zavar, hogy bármire gondolok, elkerülhetetlen későbbi szavak, gesztusok rárakódása az eredetire. Nincs „vegytiszta” emlék. De erről nem beszéltünk a szüleimmel sem, s nincs az eseményről fénykép, ami befolyásolhat, s amit tévesen az élménnyel azonosíthatok. Szó sincs csecsemőkorról. Egy napsütötte délelőtti kert-sarok, ahol a virágágyás növényei közt a piros tojásokat kellene megtalálnom. Nagypénteken születtem, tehát, ha az esemény húsvéti, akkor éppen két évesnek kellett lennem. (Gondolom, egyéves gyereket még nem lehet ilyen feladattal megbízni.) De a kétéves sem találja a tojásokat. A szüleim biztatnak, segítenek. Azt hitték, jó játék, s végül csak csalódás. Pedig a pirosnak ki kellene villannia a zöldek közül, de nem, nem. Hiába. Valószínűleg mafla kölyöknek könyveltek el. Csak az első elemiben, amikor nem láttam a fekete táblán a tanító néni jeleit, derült ki, hogy rövidlátó vagyok. Amit ma különösnek gondolok. Tanult, értelmiségi szülők. Az első ítéletnél maradtak, más okot nem kerestek. Elviselték évekig, hogy ügyetlen, balfácán a kisfiúk.

Ha ennél mélyebbre szeretnék ásni, akkor egy ugrással a magzati korba kell visszajutnom. Helyesebben, a születés idejére. De arra nincs bizonyíték, csak sejtés, hogy a barlangoktól, a sötét üregektől és pincefolyosóktól való tartózkodásom, a szorongató, nyomasztó álmok földalatti szűk járatokról, melyekbe beszorulok, egy nehéz szülés emlékei. (Anyám soha erről, ilyesmiről nem beszélt, csak annyit tudok, hogy nem akart még egy gyereket.)


A Bereményi-könyv legérdekesebb kérdése a memória, a hitelesség és az őszinteség kérdése. Az 56-os jelenet példaszerű eseménysor lehet e kérdések közelebbi vizsgálatához. A tízéves koraérett fiú a történelemnek egy közelebbről nem vizsgált, nagyvonalúan átlépett szakadékába sétál be ösztönös biztonsággal, és a körülmények, események iránti meglehetős közömbösséggel. Ez a közöny teszi lehetővé a tapasztaltak tárgyilagos megfigyelését és azt, hogy a látvány, a kivételes helyzet mégis csak kirántsa a hétköznapiságából és megérezze a látottak drámai súlyát, szörnyűségét. Az élmény döbbenete vési be a memóriájába, amit lát, s ezért tudja leírni 61 év után. Az idő: 1956. október 25-e, a délelőtt 11 órát követő percek. A forradalom története iránt fogékony olvasót az a helyzet ragadja meg, amit az író is megfogalmaz: a tömeggyilkosság, a sortűz vagy sortüzek és a mentők érkezése közötti „süket csöndbe szorítva”, amikor nyilván mindenki eltűnni igyekezett a közelből, ekkor jelenik meg a fiú a helyszínen. Három mozzanat hitelesíti az emléket: egy orosz katona holtteste (ez különös); találkozás egy tanárával ott és akkor (furcsa véletlen), és valami „állványos telek vagy épület”, ami felé lépeget. Ez utóbbi, fényképekről is tudjuk, a metróépítkezés rozzant kerítése és felvonulási épülete volt.


A május úgy elszelelt, hogy igazából nem is érzékeltem. A szokásos házi teendők, a napirend egyformasága nem tüntetett ki egyetlen napot sem. A vírusjárvány tudatának ránk boruló szürke burka is növelte az idő monotonságát és jellegtelenségét. Festettem ugyan majdhogynem minden nap néhány órát, de kevés örömmel járt; a keletkező idegizgalom és fáradtság hasonló volt minden alkalommal. Egyhuzamban nemigen ment a munka 2-3 óránál tovább. S az eredmény mindvégig kétséges volt.

A vásárlás barátságtalan élmény. A maszk mögé rejtett ismeretlen arcok uniformizálódnak, gyanússá és gyanakvóvá válnak. Mintha mindenki rajtad kérné számon a járványt. Mindez a hűvös és borús idő közepette sivár közérzet megalapozója. A burokra burok: nem tudod elvonatkoztatni mindezt az általános és minden nappal fojtogatóbb politikai helyzettől. Ez egy még átfogóbb, még szürkébb, inkább barnába hajló, szarszínű burok, ami ritkán ereszt át magán valami kis fényt.

A korábbi napok kísértetiesen néptelen utcáit június elejére a korábbinál nyüzsgőbb, tolakodóbb városkép váltotta fel. Sokan nem hordanak maszkot, vagy csak ha zárt térbe lépnek, teszik fel. De a nép, „az istenadta nép”, magyarul a melós társadalom szemmel láthatóan semmibe veszi az egészet, kezdettől nem visel álarcot. Vagy azért, amiért, a politika őt is érintő kérdéseihez hasonlóan, a járvány híre se jutott el hozzá igazán, vagy mert ugyanúgy nem hiszi a veszélyt, a halottak számát, mint bármi közlést, ami a politika szócsövein hozzá eljut. Hiszen ugyanonnan, ugyanazoktól hallja.


Június, ez már igazi nyár lenne. Az első napjai a fázás jegyében telnek, kint 15–19 fok, idebent alig több. Most már emberi a hő, de ez még mindig nem a várva várt, igazi forró nyár. A piac képe viszont olyan, amilyennek lennie kell. Mindig szikrázó örömet okoz a kirakott zöldségek-gyümölcsök bő változatossága, a színek, formák gazdag választéka. De egy pillanat múlva már tudom, hogy ez csak a felszín, a paprika, paradicsom, zöldség és gyümölcshalmok a békének és jólétnek csak az illúzióját sugallják. Most egyébként is átszínezi a megszokott képet a maszkot viselők és nem viselők zűrzavara; a vírus-ügyi ellenőrzés és számonkérés kiszámíthatatlansága; a rendőrállam jeleinek és a kelet-közép-európai lazaságnak a keveredése.

Hogy a színes árubőség megpillantása, beleolvadás a vásári nyüzsgésbe miért is kelt bennem néha meghatott boldogságérzést? A piac részben közösségi tér is, nem éppen Fórum, de csomópont, ahol az érdekek egymásra találnak. Egy villanásra megidézi azokat a történelmi másodpercekre megélt érzéseket, amikor feloldódhattál a társadalomban, eggyé válhattál szinte mindenkivel, mert közös volt az összetartozás érzése és az irány, amerre a többséggel tartani szeretnél.

Belejátszhatnak ebbe gyerekkori emlékek is; vásárlás anyámmal, óriási paradicsomok, zöldpaprikák, kosárcipelés, befőzés. A Kolosy téri piac, sváb asszonyok a Szépvölgyi út alsó részén, pengő-fillér, alkudozás ékes sváb nyelven. Anyám, aki a bánáti sváb dialektust ismeri, jól mulat a Buda-környéki tájszóláson. Otthon nevetve ismétli a „hochdeutsch”-tól erősen elszakadt kifejezéseket. Az ostrom után ugyanitt téglához, tetőcseréphez lehet jutni, ingyen, siet mindenki hazacipelni, amennyit bír. Nagynéném, Manci néni alatt letörik a tetőléc, bezuhan a padlásra. Élete végéig derékmerevítőt visel a sérült gerince miatt.

Kováts Albert


Exkluzív elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2020. március–júniusban, Budapesten | Fotók: Kelemen Katalin

Comments

  1. Zsuzsa says:

    Mit is küszködünk, hogy konzerváljuk a karanténérzéseinket, mikor így is lehet? Csodálatos írás.

  2. T. Horváth Éva says:

    Nagyon élő, megőrzendő, ha nem is minden perce könnyű, közös életélmény. Nagyon hiteles stílusban. Külön megcsodáltam a nagyszerű képeket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük